Tudunk a Mikulás-járás ama formájáról is, amikor láncos, álarcos, szalmába burkolt Mikulás ijesztgette a gyermekeket és a fonóházbelieket. A szokás változataival az Ipoly mentén is találkozhatunk. Palócföld című kismonográfiájában Manga János tesz említést egy középkori népszokásról, a Mikulás-esti gyóntatásról. Ezzel kapcsolatban olvassuk az alábbiakat: „Itt-ott már évtizedekkel ezelőtt is csak az idősebb emberek emlékeztek egy különös játékos szokásra, melynek nyomait a magyar nyelvterületeken nyugat felé, a szlovák nyelvterületeken pedig észak felé egyformán megtaláljuk. A változatoknak mindenütt volt egy közös vonása: egy legény a papot vagy a püspököt személyesítette meg, aki a fonóházban a lányokat, menyecskéket gyóntatta, bűneik felől kérdezősködött, egy másik pedig az ördögöt, aki a fonóházbelieket, a gyermekeket ijesztgette. Egyes vidékeken szerepeltek még más alakoskodók is: ministránsok, harangozó, halál stb. Ezt a gyóntatásparódiát a legények Mikulás-este vagy más napok estéin játszották… Sok helyen a játék lényege abban állt, hogy a pap, illetve a püspök egy kártyacsomag kártyáinak a nevét sorolva utánozza a mindenszentek litániáját, majd egyenként gyóntatta a lányokat és a menyecskéket. Ha a gyóntató lány vagy menyecske a pap, illetve a püspök kérdésére tagadó választ adott, a ministráns csengetett, aztán az ördög vagy a halál elvitte, kivitte a pitvarba vagy udvarba, ahol a kint levő legények megcsipkedték, az ördög pedig orrával a lány, illetve menyecske arcát összekormozta.” (1979. 195–196. l.)
Találunk erre a szokásra vonatkozó adatokat Manga Ünnepek, szokások az Ipoly mentén című könyvében is. Községeink közül többek közt Palást és Szécsénke nevét említi.
A szerző a szécsénkeiek Mikulás-esti „gyóntató” játékáról az Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén c. könyvében ír részletesebben. Az 1942-ben megjelent monográfiában többek közt az alábbiakat olvashatjuk:
„Ipolyszécsénkén Mikulás estéjén, vagy egy-két nappal előtte, a legények sorrajárták a fonóházakat. Egyik felöltözött papnak: fejére papírból püspöksüveget tett, nyakába krumpliból olvasót akasztott. A papi ruhát még fehér ing és alsószoknya utánozta, a stólát pedig egy kendő. Kezében fakereszt volt, amelyet bekormoztak vagy cipőkrémmel kentek be. Két legény ministránsnak öltözött: fehér ing, piros szoknya volt rajtuk, nyakukban pedig pentő. Ők vitték magukkal a »litániát«, ami egy csomag kártya volt. Fejükön a papénál rövidebb süveg volt, fekete kereszttel. /A pap süvegén piros kereszt volt./ Negyedik szereplő a harangozó volt, aki egy csengőt és rossz bögrét vitt tele parázzsal, ez volt a füstölő. A szereplőkhöz tartozott még két ördög, akik feketére voltak festve, derekukon lánc csörgött és kukoricaszárból feketére festett farkuk volt. Az ördögök négykézláb mentek. A többi legények kisíretével járták sorra a házakat, észrevétlenül mentek be a konyhába, ahol a harangozó csengetéssel adta tudtul, hogy megérkeztek, majd beköszönt és elmondta, hogy jön a szent karácsony, senki se mulassza el a szent gyónást, mert jön a lalkiatya meggyóntatni a betegeket. Ezután kiszólt a papnak, hogy tessék bejönni elvégezni a szent gyónást.
A pap a két ministránssal együtt lépett a szobába és Dicsértessékkel köszönt, majd székre ült, a két ministráns két oldalról mellé állt és azt mondta, hogy mondjátok utánam a litániát. Ekkor a ministránsok a kezükben levő kártyacsomót három részre osztották: egyik részét odaadták a papnak, két részét pedig maguknál tartották. A pap keresztet vetett, nézte a kártyát, mintha onnan olvasná a litániát és mondta: »Piros király.« – Erre a ministránsok válaszoltak: – »Nem nekünk való.«
A pap a kezébe kerülő kártyákat végigsorolta. A ministránsok a piros és zöld kártyákra mindig azt válaszolták, hogy »nem nekünk való«, a tökre és a makkra pedig, hogy »nekünk való«. Amikor a kártyák mind sorra kerültek, a pap azoknak a lányoknak a neveit mondta, akik a fonóban voltak, például: »Koncz Mári.« – Erre a ministránsok a következőképpen feleltek:
Ha az említett leánynak a szeretője a legények között volt, akkor a ministránsok azt mondták, hogy »nekünk való«, ha nem volt ott, akkor »nem nekünk való«. Arra a leányra, akire valamelyik legény haragudott, azt mondták, hogy »nem alánk való«.
A litánia után a harangozó bejelentette, hogy most már kezdődik a gyóntatás. A pap elé egy kis széket tett és név szerint odaküldte a lányokat és menyecskéket. A gyónóra, amikor letérdelt, a pap keresztet vetett és morgott közben. A letérdelt lány vagy menyecske szintén morgott, mintha imádkozna: »zöld lajbi, piros lajbi…« Ezután a pap kérdezett: »Ki a szeretőd?«
Erre a leány vagy a menyecske egy férfinevet mondott, aztán a pap tovább a következő kérdéseket adta: »Szereted-e szívből?« – »Aludtál-e vele?« – »Hányszor?« – Jól esett!«
Ha a leány vagy menyecske mindenre »igen«-t mondott, akkor a pap keresztet vetett rá, szájához nyomta a bekormozott keresztet és a helyére ment. Ha »nem«-mel felelt, a ministráns csengetett. A második csengetésre bejöttek az ördögök és az asztal alá húzódtak. Ha a gyónó harmadszor is »nem«-mel felelt, az ördögök megfogták, a két lánccal összekötötték és kivitték az udvarra, ahol a legények jól összefogdosták. Amikor az összes lányok és menyecskék sorra kerültek, a pap a füstölőbe paprikát szórt, azzal mindenkit megfüstölt és azzal búcsúzott, hogy most már meggyóntatok, itt tiszta lelkek vannak, mindenkit megmentettünk az ördögök szellemétől.” (12–14. oldal)
Adatközlőim közül a kelenyei Bodzsár Jánosné Petrezsély Matild emlékezett hasonló szokásra. Ő Ipolyfödémesről származik, s elmondta, hogy ott a századforduló elején jelmezbe öltözött legények keresték fel Miklós napján a fonóházakat. Ezek a papot, az ördögöt, a ministránst és a harangozót személyesítették meg. A tréfálkozók közül a pap sorra „meggyóntatta” a lányokat, akik közben ilyen tréfás szövegeket is mondogattak:
„Kék lajbi,
Piros lajbi,
Atyának, fiának,
Balogon fát vágnak.”
Ha a lányok közül valaki nem tudott ügyesen meggyónni, illetve a pap feltett kérdéseire szellemesen válaszolni, azt a többi alakoskodó jól megcsipkedte. Aztán kivitték a lányt a „pitarba”, ahol az ördög alaposan bekormozta őt.
Katolikus községekről lévén szó, a fenti szokás a papság megbotránkozásába ütközött, s ezért a „gyóntatás” nem hagyományozódott sokáig.
A szlovákok Mikulás-napi gyóntatószokásairól Emília Horváthová tudósít. Garamszentkereszt környékén a fonóházakat felkereső Mikulás püspöksüvegben, kezében stólával lépett a szobába. Vele ment két fehérruhás angyal és egy feketébe öltözött láncos ördög is. A lányok térden állva mentek elébe, s többek közt ezt a tréfás szöveget mondogatták:
„Mikulášku, môj milý,
daj mi muža, v tej chvíli,
aký bude, taký bude,
len nech navždy môj bude.”
(Mikulás, én kedvesem, / adj nekem nyomban férjet, / amilyen lesz, olyan lesz, / csak örökre az enyém legyen. 1986. 36. l.)
Említettük már, hogy Szent Miklóst Selmecbánya vidékén, például Bakabányán is a bányászok patrónusaként tisztelték. Ábrázolása például az utóbbi település címerében is szerepel. Ismertek a templomok Miklós-titulusai is errefelé, hogy csak Selmecet, Hodrusbányát vagy Nagybörzsönyt említsük. (Hála J. – Landgraf I., 2001. 557. l.)
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”57861″}
