Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítás utolsó mozzanatát képezte a Délvidék visszacsatolása, amely a Magyar Királyi Honvédség fegyveres fellépésének volt köszönhető. A hetvenöt esztendővel ezelőtti bácskai hadműveletekben felvidéki honvédek is részt vettek, mint a munkácsi 2. gépkocsizó dandár, a miskolci 19. gyalogdandár és a nyíregyházi 1. lovasdandár katonái.
1940 késő őszére a Magyar Királyság közép-európai hatalommá növekedett, köszönhetően a békés területgyarapodásoknak, másfelől annak, hogy a bennünket környező országok eltűntek a térképről, vagy politikai, gazdasági és katonai erejük lecsökkent. Ezzel párhuzamosan egyre inkább a Harmadik Birodalom lekötelezettjévé váltunk, és várható volt, hogy a németek ezért hamarosan benyújtják a számlát – erről leginkább gróf Teleki Pál miniszterelnök volt meggyőződve.
Külpolitikai útvesztőben
Az egykori kisantant államok csak Jugoszlávia őrizte meg erejét és területi épségét, mellyel a magyar fél korábban is igyekezett jó kapcsolatot tartani, ugyanis a délszláv állammal szemben volt a legkevesebb területi követelése, másrészt, számolva a csehszlovákok vagy a románok elleni háborúval, igyekezett annak jóindulatú semlegességét elérni.
A német expanzió velejárója volt, hogy Magyarország külpolitikai mozgástere is beszűkült, és már csak Jugoszlávián keresztül tarthatta a kapcsolatot az angolszászokkal. A Teleki-kormány a megegyezés érdekében még a területi követelések mérsékelésére is hajlandó volt, így csupán a Baranya-háromszögre, a Muravidékre és a Bácska Ferenc-csatornáig terjedő részére tartott igényt.
1940 végén a németek már arra törekedtek, hogy a tervezett keleti hadjáratuk előtt biztosítsák hátukat a Balkánon, de az olaszok keresztülhúzták számításaikat, amikor Hitler jóváhagyása nélkül támadták meg Görögországot, azonban a hadseregük offenzívája elakadt, a görögök pedig brit segítséget kaptak.
Ekkor értékelődött fel a németek és az olaszok szemében a magyar-jugoszláv közeledés, melynek eredményeként 1940. december 12-én született meg a jugoszláv-magyar örökbarátsági szerződés. A németek igyekeztek rábírni Jugoszláviát arra, hogy csatlakozzék a Háromhatalmi Egyezményhez és ígéretek terén nem voltak fukarok. Így a Führer elállt attól, hogy német csapatok vonuljanak át az országon, szavatolta Jugoszlávia területi integritását, és ami a habot jelentette a tortán: odaígérte Szaloniki kikötőjét a délszlávoknak. Ezek megtették hatásukat, így Göringnek sikerült rávennie Pál régensherceget és Dragisko Cvetkovič miniszterelnököt arra, hogy csatlakozzanak az egyezményhez.
Jugoszlávia 1941. március 25-én írta alá a csatlakozási okmányt Bécsben, de innentől kezdve az események hírtelen fordulatot vettek, ugyanis ezen hírre Belgrádban és más, főleg szerb városokban tüntetések kezdődtek. Március 27-én angolbarát tisztek egy csoportja eltávolította Pál régensherceget és tanácsadóit a hatalomból, akinek helyére az akkor nagykorúsíttatott, 17 esztendős II. Pétert ültették. A korábbi vezérkari főnök, Dusan Simovič tábornok kapta meg a miniszterelnöki bársonyszéket, aki a németeknek megnemtámadási szerződés megkötését ajánlotta. Ez mindenképp visszalépésnek látszott, így Hitler még aznap elrendelte a Jugoszlávia elleni támadás előkészítését, a kibővített Marita-tervben pedig számolt a jugoszlávokkal szemben területi követeléseket támasztó olaszokra és bolgárokra is. Ekkor Hitler levélben fordult Horthy Miklós kormányzóhoz, melyben tudatta vele, hogy Németország elismeri a magyar területi követelések jogosságát és kérte, engedélyezze a német csapatok magyar területen történő felvonulását, valamint azt, hogy a Magyar Királyi Honvédség is részese legyen a jugoszláviai hadműveletnek.
A kormányzó válaszlevelében arról értesítette a Führert, hogy engedélyezi a német átvonulást, kifejezte azon reményét, hogy a magyar csapatok is bekapcsolódjanak a tervezett hadműveletbe, ám a honvédség bevetésének feltételeiről még nem született meg a döntés. Ezen levélváltás közben határozott úgy a minisztertanács, hogy a honvédség csak a Duna-Tisza közén kezdhet hadműveleteket és nem lépheti át a történelmi magyar határt, a Legfelső Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésén pedig arról döntöttek, hogy a honvédség akkor kapcsolódhat be a német offenzívába, ha Jugoszlávia, mint önálló államalakulat megszűnik létezni, ha a hadműveletek következében hatalmi vákum keletkezik térségben, illetőleg, ha a magyar kisebbséget bármilyen veszély fenyegetné.
Közben Teleki gróf háta mögött már napok óta tartott a német-magyar katonai tárgyalások, amelynek során megegyeztek a honvédség alkalmazásának mikéntjéről is. Ehhez a Honvéd Vezérkar főnökének, Werth Henrik gyalogsági tábornoknak megvoltak a jogosítványai, ugyanis a vezérkari főnök 1940 tavasza óta csak a kormányzónak tartozott felelősséggel, másfelől Bárdossy László külügyminiszter igyekezett biztosítani a horvát szeparatisták magyar támogatását.
A miniszterelnök úgy érezte, politikai sakk-mattot kapott, amikor április 2-án üzenet érkezett Londonból, amelyből világosan látszott, az angolszászok egyáltalán nincsenek tisztában Magyarország szorult helyzetével. Közölték, a diplomáciai kapcsolatokat megszakítják, amennyiben magyar területen vonulnak át a német csapatok és kilátásba helyezték a hadüzenetet, amennyiben a honvédség is részt vesz a jugoszláv hadjáratban. Gróf Teleki Pál fő művét, a békés revíziót és a fegyveres semlegességet látta összeomlani, kilátástalan helyzetéből pedig egyetlen kiutat látott, az öngyilkosságot.
„Szabadka, Zombor, Újvidék/ Honvédsereg virágra lép…”
A Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án megindított német támadás – a másnap Pécs, Siklós és Szeged ellen intézett jugoszláv bombatámadások – és Horvátország függetlenségének április 10-i proklamálását követően, a széthullott Jugoszláviában élő magyar nemzetiség védelmében lépett fel a magyar politikai és katonai vezetés. A Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette magyar királyi 3. honvéd hadsereg – alárendeltségében a budapesti I., pécsi IV. és szegedi V. hadtestek –, a gyorshadtest, a folyami dandár és néhány fővezérség-közvetlen csapattest mozgósítására április 4. és 6. között került sor és az alakulatokat április 11-ig felvonultatták a déli határon.
A gyors és látványos német hadisikerek, vagyis a német páncélosok április 10-ei előretörése Belgrád előterébe, a magyar hadvezetést arra késztette, hogy a támadás időpontját április 13-áról 11-ére hozza előre, mivel félő volt, hogy amennyiben a honvédség késlekedve csatlakozik a folyó hadműveletekhez, a Délvidék visszaszerzése meghiúsulhat. A déli határra felvonultatott honvédalakulatok számára végül április 11-én – Nagypéntek – délután 13 óra 30 perckor rendelték el a határátlépést, mely előtt kihírdették a Kományzó hadparancsát: „Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az 1000 éves déli határokra.”
A magyar támadás jobbszárnyán a IV. hadtestnek a határt átlépve Zombor – Nemesmilitics térségét kellett elérnie, középütt az I. hadtestnek Bajmok – Kossuthfalva vonalában, a Nemesmilitics és Pacsér közötti jugoszláv kiserőd-rendszert (az ún. karaola-erődítéseket) kellett áttörnie, míg a balszárnyon az V. hadtest Horgos – Csantavér irányába nyomult elő. A karaola-erődítések áttörését követően a gyorshadtestre hárult az ellenség üldözése, miközben a pécsi 11. gyalogdandárnak a Baranya-háromszögbe, a nagykanizsai 9. gyalogdandárnak pedig a Muraközbe kellett bevonulnia.
A hadműveletek során április 12-ig a IV. hadtest Zombor és Pacsér környékét, az I. hadtest Bácstopolya körzetét, az V. hadtest Szabadkát, a 9. és 11. gyalogdandárok pedig Baranya déli részét és a Muraközt vették birtokba. A gyorshadtest élei ezalatt Zomborig jutottak előre, a folyami dandár az apatini aknazár áttörésével április 13-án elérte a Tisza torkolatát és másnap estére a Bácska ismét magyar kézbe került. A gyorshadtest a német 1. páncéloscsoport kötelékében április 19-ig a Száván túli Valjevóig tört előre, ezáltal a délvidéki hadművelet magyar részvétele ezzel gyakorlatilag befejeződött, a mozgósított alakulatok egy részét pedig április végén szállították vissza helyőrségeikbe. A IV. hadtest Zombor és Bácstopolya, az I. hadtest Szabadka, a 11. gyalogdandár Eszék, az V. hadtest alakulatai Szenttamás – Újverbász – Palánka és Titel térségében partizánelhárító, biztosító és helyreállító feladatokat láttak el 1941 szeptemberéig.
A háború felé
A Magyar Királyi Honvédség hadműveleteinek eredményeként 11.417 km² került vissza a Magyar Királysághoz, a délvidéki terület 1.025.508 lakosával, melynek 36,6% volt magyar, 19%-a német és 16%-a szerb. Az 1920-ban a trianoni határok közé szorított Magyar Királyság Horthy Miklós kormányzósága alatt jelentős területi és lakossági gyarapodásokat ért el 1938 és 1941 között, hiszen az ország területe 172.149 km²-re, lakossága pedig 14,7 millió főre növekedett. A Délvidék visszatérését az 1941. december 31-én kihírdetett „A visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről” címet viselő 1941. évi XX törvénycikk szentesítette, mely szerint: „A magyar nemzet testvéri szeretettel öleli magához és veszi újból oltalmába a közel huszonhárom évi megpróbáltatás alatt a haza iránti hűségben megerősödött délvidéki fiait és hálás elismerését fejezi ki a magyar királyi honvédségnek önfeláldozó, lelkes kötelességteljesítéséért. (…) A birtokbavett területeket a törvényhozás a magyar állam területéhez visszacsatolja.”
Maga a délvidéki bevonulás azonban össze sem volt hasonlítható a felvidéki vagy az erdélyi „csókos háború” eseményeivel. A bevonuló honvédeket a magyarlakta településeken örömmel fogadták, a svábok hűvös távolságtartással, a szerbek pedig ellenségesen – itt csak utalunk a szabadkai, a pacséri vagy a zombori eseményekre. A honvédség véres vesztesége 719 fő volt, közülük 5 tiszt és 61 honvéd esett el.
Hogyan zajlott a délvidéki országgyarapítás és mit tapasztaltak a Bácskában a honvédek? Erre vonatkozóan álljon itt pár visszaemlékezés részlet az eseményekben résztvető kecskeméti magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezred egykori katonáitól. Kardos Mihály, a ceglédi 7/4. puskásszázad honvédje a bácskai magyar településeken átélt fogadtatásukról ekképpen számolt be: „(…) ahogy vonultunk befelé (…) csókoltak az asszonyok, hát fiatal voltam (…)” Mészáros Pál szintén a 7/4. puskásszázad honvédjeként volt részese a délvidéki eseményeknek. Alakulatának egyes részei a trianoni határ átlépését követően egy pacséri iskolában szállásoltak el, melyet a szerb orvlövészek azonnal tűz alá vettek. „Pacsér a magyar határ után egy szerb falu. Ott voltunk először harcban (…) egyes emberek lövöldöztek ránk (…) Házakból, padlásokból, kémények mögül (…) A századparancsnok intézkedett (…) két vagy három rohamistát küldött ki: intézzétek már el golyószóróval (…) Azalatt kimentek a rohamisták, s azok lelőtték a csetnik lövészt.” – számolt be a Pacséren történtekre.
A harcok elcsendesedése után csetnik-gyanús elemek után kutatva át kellett fésülniük Pacsért, majd menetüket Bácstopolyára, onnan pedig Bácskossuthfalvára folytatták tovább. „Ez magyar község volt. Ott fogadtak bennünket szépen, ünnepélyes keretek között.” – emlékezett vissza Mészáros Pál. A kiskunfélegyházi 7/III. zászlóalj 7. puskásszázadának katonája, Barna Sándor honvéd pedig bajmoki fogadtatásukról számolt be: „A falutól kb. egy kilométerre nagy tömeg várt ránk magyar zászlókkal. Az alakulatok minden esetben terepkutatókat küldtek ki előre, jobbra és balra, hogy az esetleges váratlan támadást megelőzzék. Tíz perc pihenő után parancsot kaptunk: „szuronyt fel, tölts, kézigránátokat előkészíteni!”, mert nem tudni, milyen szándékú emberek lehetnek ott. A terepkutatók leterelték a tüntetőket az útról (…) Mikor kb. kétszáz méterre lehettünk tőlük, elkezdték énekelni a magyar himnuszt, és kiabálva éltették a magyar hadsereget. Így minden rendzavarás nélkül bevonultunk a községbe.”
Nagy-Britannia valóban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Magyar Királysággal, de ekkor – vélhetően Teleki emlékére való tekintettel – még nem üzent hadat. A délvidéki országgyarapítást azonban beárnyékolta a miniszterelnök tragikus halála, ráadásul az ország feladta fegyveres semlegességét és végleg a németek oldalára sodródott. Alig két hónap múltan a Magyar Királyság is belépett a Szovejtunió és szövetségesei elleni hadviselő felek sorába az újabb világháborúban…
Az archív fényképfelvételek Rózsa András tartalékos főhadnagy (kiskunfélegyházi 7/III. zászlóalj) fotóalbumából származnak.
