Ismét fontos cikk jelent meg, most Homoly Erzsébet tollából, Ádám Zita felmérései alapján. Sajnos, az ott közölt tények egy kicsit elszomoríthatnak bennünket. Kiderül ugyanis, hogy idén a felvidéki magyar iskolák első osztályába csak 3402 gyereket írattak, s ez a leggyengébb ilyen eredmény az utolsó három évben. A tavalyinál például 173 kisdiákkal lesz kevesebb, ami pedig egy ütőképes (vagy két kisebb) iskola létszámát tenné ki.
Azt is megtudjuk, hogy olyan járásokban is fogyóban vannak a beíratott magyar gyerekek, mint Szenc, Dunaszerdahely, Kassa, Léva. Sőt Nyitra környékén több iskolában, akárcsak az Érsekújvári járásban vagy Ipolyvarbón már nem is nyithatnak első osztályt, mert egyetlen gyermeket sem írattak oda. Igaz, a Komáromi, Vágsellyei s talán a Rozsnyói járásban több lesz a beíratott magyar gyerek, mint tavaly.
Most már jó lenne végre azt is tudnunk, mi van a számok mögött, mi okozta ezt az eredményt? Hiszen nagyon sok intézményünk hatékony beíratási programot készített, egy kicsit talán túl is dimenzionálta a dolgokat. Szerveztek nyitott kapuk napjait, játszóházakat; kínáltak egész napos foglalkozásokat, olyan fajta iskolába járást, mely után már a tankönyveket sem kell hazavinniük a gyerekeknek, mert az iskola a szülő helyett is elvégez mindent.
Aztán hirdettek erdei iskolát, sítúrát, úszótanfolyamot, kirándulásokat, tanulmányi utakat, sok-sok szakkört; ígértek iskolabuszt, színjátszást, bábozást, sportolási lehetőségeket, családbarát iskolát stb. Volt, ahol a házalástól sem riadtak vissza.
Én azért egy kicsit óvatosságra inteném magamat, ha újra iskolavezető lennék. Nem hergelném diákjaimat, pedagógusaimat mindig valami oktatáson kívüli újdonsággal. Megalapozottabban bánnék az értékelésekkel, az újabbnál újabb programokkal. A pedagógusi mesterséghez az is hozzátartozik, hogy nem lihegünk be azonnal és körültekintés nélkül minden új módszernek. Persze, a kreativitás, a nyitottság, a kísérletezés is része e hivatásnak, csak ne dobjuk el mindenáron azt, ami azért jó, kiállta már néhányszor az ilyen-olyan próbákat.
Azzal is gyakorta érvelünk, hogy a mi iskolánk mennyire versenyképes, hány sikeres embert készített már fel az életre, hány tudós került ki innen stb. Ez ellen persze semmi kifogásunk nem lehet, hiszen ellenkezőleg talán önmagunkat semmisítenénk meg. Csak az kérdés is felmerül bennem, hogy mi lesz a többi gyerekkel? Akik valamilyen mesterséget akarnak „csak” tanulni, családot alapítani, s becsületes munkával megkeresni a mindennapi kenyeret. Akik nem bírják a nagy strapát, a stresszt, nem akarnak a számítógépek fölött görnyedni, nem vágynak nagy karrierre, nem óhajtanak doktorálni, nem kívánkoznak a diplomáciába. Csupán élni szeretnének boldogan szülőföldjükön. Szerény keretek közt is megmaradni, családot alapítani, és a jövőt biztosítani.
Aztán hangoztatjuk azt is, hogy a magyar iskolában jól elsajátítják az anyanyelv mellett a szlovákot is, s így még jobban érvényesülnek az életben, mint az államnyelven tanulók. Ebben is van igazság, mert az anyanyelven megszerzett tudás a legszilárdabb és legalaposabb. A tehetséges gyerek mindenképpen helyt fog állni az életben. De mondjuk ki azt is, a szlovák nyelv oktatása bizony hagy maga után kívánnivalót, s az az alapjaiban nem jó. Pedig nagyon sok pedagógus ragaszkodik a fentről kapott rossz ukázokhoz; tanfelügyelőknek, felméréseknek akar inkább megfelelni, mintsem annak, hogy a gyerek a maga képességeinek megfelelően tudjon kommunikálni.
Így aztán nem ritka eset, hogy gyermekeink sok minden felesleges dolgot megtanulnak, csak éppen társalogni nem tudnak. Aztán az eltévedt szülő beadja csemetéjét a szlovák iskolába, bízván abban, hogy legalább majd beszélni tud az ország más részein is a hivatalban, az orvosnál, a munkahelyen. Többet ő talán nem is akar. Ezzel persze én sem tudok egyetérteni, de a másik lelki világába is meg kell tanulnunk betekinteni, az ott kavargó káoszt eligazítani.
Azt, hogy demográfiai problémáink is vannak, nem is kicsik, már többször elmondtam. Hogy ezen miként lehetne változtatni, annak kérdésére nem tudok választ adni, nem is az én feladatom ez. Mert talán vannak ehhez értő tudósaink, politikusaink, közéleti embereink, akiknek ez szintén a feladatuk lenne, akiket ezért is fizetünk mi, magyar nemzetiségű polgárai is e hazának.
Tehát az köztudott, hogy nem kevés gyerekünk jár más nyelvű iskolába. Olyanba, melynek nyelvét nemcsak ő, de maga a szülő sem ismeri megfelelően. Nemrég voltam kisvárosunk katolikus templomában egy szlovák nyelvű elsőáldozás után. Jöttek ki az aranyos „kismenyasszonyok, kisvőlegények” Istennek házából, s örömmel futottak a nagyszülőkhöz nagymamának, nagyapának szólítva őket ékes magyar nyelvünkön. Igaz, akadtak, akik starkát mondtak, de utána már ők is magyarul beszéltek. Vajon ezek a gyerekek nem hiányoznak-e a keretből, gyenge populációnkból?
Olykor mintha túl hangosak is lennénk, mintha sokat akarnánk markolni, ám keveset fogunk, s hangoskodásunk elriasztja a bizonytalanokat is. Csak bátortalanul mondom, hogy több csendes, megalapozott és oknyomozó beszélgetésre lenne szükségünk látványos reklámok és propagandák helyett. Hátha nekünk is jót tenne néha a módszerek és paradigmák váltása. Ha mégis tévedtem, biztos találni még sok-sok egyéb megoldást. Mert a reményt soha nem szabad feladnunk!