Amikor bevett szokássá válik, hogy szinte „joggal” számon kérjük a pedagógusoktól (gondolom elsősorban a rátermettebbektől) az önkéntes és ingyenes társadalmi tevékenységet, kultúrmunkát, jusson eszünkbe azt is megvizsgálni, milyen körülmények közt lehetséges azt végezni, kapnak-e legalább erkölcsi támogatást lámpásaink; nem gördítenek-e akadályokat a tevékenykedni akarók elé egyesek, nem hátráltatják-e munkájukat a bürokrácia felesleges, embert nyomorító „bölcs” megnyilvánulásaival.
Mert bizony, az elmúlt rendszerben erre bőven akadt példa, nemcsak a pártszervek és a hivatalok, de olykor még legnagyobb tömegszervezetünk, a Csemadok részéről is. Félreértés ne essék, a szervezetnek szinte 50 éve tagja vagyok. Igaz, évektől már csak a tagsági illetéket fizetem. Ám úgy gondolom, a hosszú évtizedeken át itt végzett, honorárium nélküli önkéntes munkám feljogosít arra, hogy elmondhassak egyet s mást, véleményt nyilvánítsak, ha annak szükségét látom. Ezt tettem régebben is, amiért nemegyszer megkaptam „jutalmamat”. De hagyjuk most a személyes sérelmeknek tűnhető keserveket! Helyettük csupán egy régi körlevelet idézek itt, rövid kommentárt fűzve ahhoz.
„ Léva, 1985. január 24.
Tisztelt Elnök Elvtárs (nő)!
Az SZSZK Kulturális Minisztériuma szabályozta a külügyi kapcsolatokat, azok alapelveit. A levél lényege a következő:
Kérjük Önöket, tegyenek intézkedéseket a CSSZSZK Kormánya 063/74. határozatának következetesebb betartása érdekében, amely a 48/76. sz. határozat 39. cikkelyének kiegészítése, s melynek értelmében a Kulturális Minisztérium foglal állást a külföldre kiküldendő művészeti együttesek színvonalának megállapításában, valamint a külföldi fellépés jellegében.
Ez azt jelenti, hogy ha az együttest nem a Kulturális Minisztérium küldi külföldre vendégszereplésre, hanem más szervezet vagy intézmény, az együttes fenntartó szerve köteles az SZSZK Kulturális Minisztériumának véleményét kikérni. A külföldi fellépés jóváhagyására beadott kérvényhez hozzácsatolni kell a járási nemzeti bizottság kultúrügyi osztályának álláspontját.
Az SZSZK KM jóváhagyása nélkül minden külföldi vendégszereplés a külföldi kapcsolatok erre vonatkozó irányelveinek megszegését jelenti.
Itt jegyezzük meg, hogy amennyiben magánúton vagy turistaként utazik műkedvelő együttes vagy személy külföldre, ott nyilvánosan nem szerepelhet, nem vehet részt versenyen, nem szólalhat fel tanácskozáson stb. Magánutazás esetében a résztvevő csak nézőként, vagy megfigyelőként lehet jelen, a nyilvános megjelenés bármilyen lehetősége nélkül.
Megjegyezzük továbbá, hogy minden külföldi kapcsolatot előre jóvá kell hagyatni az illetékes intézménnyel. (A telefonbeszélgetés is külföldi kapcsolatnak számít.)
Az amatőr együttesek külföldi útjáról a Bratislavai Népművelési Intézet tárgyalhat, kereskedelmi-pénzügyi jellegű utakról a Slovkoncert, baráti kapcsolatokról pedig az illetékes nemzeti bizottság. A műkedvelő együttesek minden levelezést (külföldi meghívást stb.) kötelesek az említett szerveknek és intézményeknek továbbítani.
Kérjük, hogy a fenti rendelkezést maradéktalanul tartsák be.
Elvtársi üdvözlettel.
XY s.k., a JB titkára.”
Hozzáteszem, hogy magamnak, mint pedagógusnak, Csemadok-tagnak, klubvezetőnek, irodalmi színpadi rendezőnek és honismereti-néprajzi tevékenységet is végző tanárnak kiterjedt anyaországi kapcsolataim voltak. Szinte havonta telefonáltam (mert gyakran felhívtak) ilyen-olyan ügyekben; tagja voltam az Önkéntes Néprajzgyűjtők Társaságának, a Balassagyarmati Honismereti Körnek, munkatársa a Honismeret című folyóiratnak; tartottam előadásokat különböző helyeken: a Néprajzi Társaságban, az Egyetemi Klubban Budapesten, a Honismereti Akadémiákon stb. Részt vettem több konferencián, felszólaltam egy-egy helyen; irodalmi színpadunkkal felléptünk Lezsák Sándoréknál Lakiteleken és máshol.
A körlevél értelmében tehát rengeteg kihágást elkövettem, melyek alapján komoly büntetést lehetett volna rám kiszabni csak azért, mert önként vállaltam sokféle tevékenységet, ápoltam kapcsolatainkat az anyaországgal. Rettegnem is kellett azért, mikor súg be valamelyik rosszakaróm, mikor szakad el a húr „feletteseimnél”.
S amikor 1990-ben, egy Hét-beli ankét keretében a fent idézett eljárásokhoz hasonlókért nehezteltem egy kicsit szervezetünkre; bíráltam azt, hogy egyesek alázatos végrehajtóként hagyták kiszolgáltatni a tagságot, manipulálhatóvá váltak a hatalom markában, „megalapozatlan véleménynyilvánításomért” támadtak röviddel a bársonyos forradalom után is. Pedig csak az átalakulást és megtisztulást kívántam, s elmondtam, a Csemadok sorsát én továbbra is szívemen viselem valamennyi botlása, tévedése ellenére.
Talán magam is tévedtem volna? Avagy az akkori apparátus dolgozói nem gondolták komolyan a dolgokat, az ankét indítását?
