Úgy van az, hogy a kisgyermekre sem vesznek egy számmal nagyobb ruhát a szülei, ha azt látják, hogy még a régi is lötyög rajta. Ha mindezt lefordítjuk a nyelvi jogainkra, és a hatalom fejével gondolkodunk, ő azt fogja mondani, hogy minek nekünk többletjogokat adni, ha azokkal sem élünk, amelyek adottak számunkra.
Minek nekünk vasúti kétnyelvűsítés, ha ott is hiányoznak a kétnyelvű feliratok, ahol pedig lehetnének? Ezért hiszik aztán az üzletláncok, hogy kegyet gyakorolnak azzal, ha magyarul is tájékoztatják vásárlóikat. Ugye, emlékeznek még a somorjai Deichmann esetére? Nagy port vert fel, a média is sokat foglalkozott vele, hogy a somorjai Deichmannban csak államnyelven tájékoztatják a vásárlókat. Sőt, még magyarul köszönni is főben járó bűnnek számított az alkalmazottak részéről, amiért elbocsájtás járt.
Pedig Somorja városa állítólag még az üzlettel kötött szerződésben is rögzítette, hogy magyarul ugyancsak kötelesek tájékoztatni a vásárlókat. Igaz, nem láttam a szerződést, így ezt sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudom. Ám, ha így van, az megint csak közösségünk gyengeségének a bizonyítéka, hogy egy színtiszta magyar önkormányzat még egy szerződésben rögzített megállapodásnak sem tud érvényt szerezni!
Lehet, hogy magam ellen beszélek, de nagyon várom, hogy megcáfoljanak, vagy egy illetékes bebizonyítsa, nincs igazam. Mindez pedig azért jutott éppen most az eszembe, mert 2017 elején újra az anyanyelvi jogaink kerültek terítékre.
Pár évvel ezelőtt egy vita hevében azt találtam mondani, hogy a kisebbségi jogok nem vadásztrófeák, amelyeket a kisebbségi politikus a falra akaszt, hogy választás idején leemelje onnan, mondván, íme, ezt tettem értetek.
Mert minden jog annyit ér, amennyire élni tudunk, vagy akarunk vele, amihez az kellene, hogy magunk is legyünk egy kicsit öntudatosabbak!
