Gyakran kérdezik tőlem, milyen volt mindennapi tábori életünk, főleg az iránt érdeklődnek, mit csináltunk vasárnap és ünnepnapokon.
Szabad napunk sokszor hosszú hónapokig nem volt, mert a tábor vezetősége minden lehetőséget kihasznált, hogy munkaerőként eladjon bárkinek, aki fizet érte. Leggyakrabban a bányakombinát volt az, amely ilyen feketemunkával segített magának a tervteljesítésben, hogy jutalmakat kapjon vagy, hogy valakit a terv nem teljesítése miatt ne csukjanak le. De gyakran a kolhozok és más szervezetek is jelentkeztek, ezeknek az olcsó munkaerő megfelelt. A munkánk jövedelmén a tisztek osztoztak, de a katonák is kaptak valamit, akiknek terven kívül kellett minket kísérgetni és őrizni. Rosszabb, gonoszabb és kegyetlenebb kereskedést még a jobbágyok esetében sem tudok elképzelni a középkorban.
Embereink többsége a föld mélyén dolgozott a bányákban, szörnyű biztonsági és higiéniai munkakörülmények közt.
A bányákban az embereink kimondottan rabszolgaként dolgoztak. A tárnák egészen 800 méterrel a felszín alatt voltak, az emberek hátára csöpögött a meleg, sőt forró víz, eközben állandóan fújt a szellőzőlevegő hideg fuvallata. A bezárt bányákkal a háború alatt senki sem törődött, a bányamozdonyok és csillék sínjei helyenként bokáig vízben álltak. A villanyvezetékek szabadon feküdtek a földön vagy a vízben. Azt még egy laikus is el tudja képzelni, hogy minden rövidzárlat a bányászok halálos balesetét jelentette.
Az ércet kézi fúrógéppel fejtették, az ólompor a levegőben elviselhetetlen volt, belepte a bányászok egész izzadt testét és tüdejüket. Csak egy év elteltével hozták létre az első melegvizes zuhanyozókat, ami azonban már nem segített a megmérgezett bányászokon, s a többieknél sem gátolt meg más betegségeket, mert a kiutalt szappan nagy részét a tisztek és családjaik megtartották maguknak.
Az ilyen halálos beteg emberekből állították aztán össze az első transzportokat haza. Ezek voltak otthonunkból való elhurcolásunk után az első tanúi annak, hogy élünk és hová tűntünk. Írnunk tudniillik nem volt szabad, el voltunk vágva a világtól. Nem voltunk semmilyen hadifogoly-listán. A Vöröskereszt nem tudott rólunk, senkihez sem fordulhattunk segítségért.
Beneš ezt ördögi módján jól kigondolta, hogyan szabaduljon meg tőlünk.
Ezeknek a beteg embereknek hazaérkezésük után az Államrendőrség (ŠtB) szigorúan megtiltotta, hogy elmondják, hol voltak, mit csináltak Oroszországban, így hát sokan még ezután sem tudtak meg semmit elhurcolt családtagjaikról.
A szerencsésebbek közé tartoztak azok a táborból, akiket nem osztottak be földalatti bányamunkára, de a felszínen dolgozhattak, mint lakatosok, ácsok, asztalosok vagy más iparosok, vagy akiket a tisztek maguknak tartottak fenn a táborban. Ezek aztán primitív bútorokat gyártottak gyalulatlan deszkákból a tiszti lakásokba, cipőt vagy csizmát gyártottak, ruhát varrtak a tiszteknek és családtagjaiknak. Ezeket az embereket aztán úgy jutalmazták, hogy a közös kiutalt élelmiszerből mindannyiunk rovására többet adtak nekik.
Mindenki úgy harcolt az életéért, ahogy tudott, hogy megélje a holnapot.
Akinek lehetősége volt, lopott anyagból valami olyat gyártott, amit el tudott adni az oroszoknak pénzért vagy egy darab kenyérért, annak ellenére, hogy ők sem bővelkedtek sok mindenben. Az esztergályosok például sárgaréz rúdból ”jegygyűrűket” esztergáltak, s minden „nacsalnyik” kapott belőlük természetesen egy párt, hogy szemet hunyjon e feketemunka felett. Egy ügyes iglói tanár fából faragott cigarettadobozokat, ezek szépen fogytak.
(Az ilyen és hasonló tárgyak emlékként megmaradtak. A mellékelt képeken a nuzali táborból származó „termékek” láthatóak, amelyeket Apám hazahozott, s a család megőrizte. Mint látható, azért igyekeztek szellemi tevékenységet is folytatni, erről tanúskodnak a maguk alkotta sakkfigurák. Apám azóta is szeretett – és tudott – sakkozni.)
Emléktárgyak – sakkfigurák. (Forrás: Flórián-archívum)
Mivel nagyon hiányoztak nekünk a higiéniai és kozmetikai kellékek, mert az oroszok rögtön az elején ellopták, a körmünket pl. úgy kellett ápolnunk, hogy lerágtuk vagy kövekhez dörzsöltük. Összeálltam ezért egy ügyes reszelőssel, aki kézzel is olyan szépen vágott ki reszelőket, mintha géppel készültek volna. Vasfűrészből körömreszelő alakú darabokat vágtam ki, s ő ezekre fogakat vágott, most már csak vevő kellett.
A lányok a táborból a műhelyeket takarították, mindegyiknek adtam egy-egy reszelőt. Nagyon örültek neki, s rögtön megpróbálták eladni az orosz nőknek. Csakhogy azok nem tudták, mire kell ezt használni, de miután a lányaink elmagyarázták nekik, hogy az ilyen körömápolás minden kulturált nő sajátja, az üzlet virágzott, míg a piac telítődött. A hasznot megosztottuk a reszelőssel és a lányokkal, s így tudtunk először a bazárban (szabad piac) kecsketejet, napraforgót, napraforgóolajat venni.
(A kecsketej megint felidéz egy emléket: Apám mesélte, hogy mivel a táborban gyerekek is voltak (s ez kicsit eltér attól, amit P.G. leír, lásd később), s kevés volt a tej, bizony megesett, hogy a felnőtt férfiak lemondtak tejadagjukról, hogy összeadják a gyerekek számára. Elképzelhető, hogy a gyerekeket idősebb korban távolították el. De egy kép arról is tanúskodik, hogy nagyobbacska gyerekek is voltak még a táborban.)
A három barát egy ismeretlen kislánnyal. Képaláírás: „A három barát egy ismeretlen kislánnyal (balról: Pásztor, Flórián, Fiedler)”. (Forrás: Flórián-archívum)
A fésűk, amiket alumíniumszalagból gyártottam, s fűrésszel vágtam bele fogakat, nem voltak kelendők, mert nem volt mivel simára csiszolni a fogakat, így tépték a hajat. Minden ilyen gyártmányból hoztam haza egy-egy darabot, de soha sem veszem kézbe őket, mert a hosszú átélt nyomorúságra emlékeztetnek.
(Folytatjuk…)
