A mesemondás mestere március 20-án veszi át személyesen kitüntetését Magyarország Kassai Főkonzulátusán. A palóc művész beszélgetésünk során szólt sikeres életpályája kezdeteiről, mérföldköveiről, terveiről, a mese erejéről és megőrzésének fontosságáról.
Hol és hogyan indult a mesemondó életpálya?
A mesemondásban nagyapám volt az első és meghatározó élményem.
Nagyszüleimnél töltöttük a nyarakat Érsekújvárott. Nagyapám az apró kerti munkánkért mesével fizetett. Minden meséjét magamban hordoztam, mígnem egyszercsak meglett koromban elkezdtek kigurulni belőlem. Az egyiket meg is örökítettem a színpadon Környei Alice segítségével, Ulman István díszletében Öregapám mesefája címmel. Ez a legszebb előadásunk.
Miért tartja fontosnak a bábszínház, a mesélés hagyományának fejlesztését, ápolását, megőrzését?
A mese és a báb édestestvérek. A legősibb időktől velünk vannak. Nem véletlen, hogy a gyermek az édesanyja mellett velük találja meg a leghamarabb a közös hangot. Segítségükkel ismeri meg a világot. Ezért nem lehet őket megszüntetni. Mesélni annyi, mint emberi hangon szólni: történetbe ágyazott tapasztalatot átadni, szórakoztatni, gyógyítani, életre készíteni, gyermeket és felnőttet egyaránt. A mai ember életéből ez hiányzik leginkább. Ezért kell ennek a műfajnak élni, amíg világ a világ.
Mit jelent az Ön számára a palóc mesemondás, maga a mozgalom és annak gondozása?
Mi palócok vagyunk. Úgy, ahogy a székelyek székelyek, a csángók csángók. Van egy gyönyörű tájnyelvünk és a hozzá kötődő óriási hagyomány, ami összeköt bennünket és egyúttal megkülönböztet a magyarok családjában. Ezt sokáig sokan hátrányként élték meg és szégyellték. Semmi mást nem teszek, mint arra figyelmeztetek, hogy ez nem eldobni való dolog, hanem hatalmas kincs és óriási érték. Ezt szolgálják a mesemondó versenyek, táborok, közösségi alkalmak és fesztiválok, ahol ebben erősítjük magunkat. Mikor elkezdtük, nagyon kevesen voltunk, de most már nagyon sokan vagyunk, hiszen fölneveltünk egy generációt és most már azok is nevelnek. Büszke vagyok rájuk.
Haraszti Attila főkonzul gratulál Badin Ádámnak (Fotó: Havasi Tímea)
Hol tevékenykedik, alkot, játszik, nevel jelenleg?
A Meseszínház az állandó színterem. Utazó társulatként azonban mindig sok helyen vagyunk a Kárpát-medencében és azon túl is. Természetesen legtöbbször idehaza játszunk. Minden évben igyekszünk létrehozni egy-egy új előadást. A palóc népmesék után most a világ népmesekincséből válogatunk. Tavaly az Ogajlo csodaszarva című burját népmesét mutattuk be Boráros Milada rendezésében, idén egy indián mesén dolgozunk Czakó Józsi barátommal. Fontos, hogy más népek meséjét is megismerjék a gyermekek és közben mi is gazdagodunk. Új világok nyílnak meg előttünk. Emellett továbbra is együttműködöm rendezőként a Kassai Bábszínházzal és más színházakkal. Nem utolsósorban pedig folytatom a majd húsz éve tartó odafigyelésemet Kecskés Marikával az amatőr bábmozgalomra, a sok kiváló pedagógusra, akik a széles környék legszínvonalasabb munkáját végzik a segítségünkkel.
Kivel, kikkel dolgozik együtt?
A Meseszínházat Écsi Gyöngyivel alapítottuk 1997-ben és pár évig együtt csináltuk. Azóta többen megfordultak a társulatban játszótársként, zenészként vagy alkotóként. Elsősorban a mesterem, Környei Alice, akitől talán a legtöbbet tanultam, s a feleségem, Badin Gabriella, aki a legközelebbi munkatársam és kritikusom. Aztán a legjobb mesezenész, a komám: Czakó József. És további társaim az úton: Bárdosi Ildikó, Dsupin Pál, Burovincz Laura, Horváth Zoltán, Boráros Szilárd és Milada, Ulman István, Benko Pál, Milo Jaroš, a mesemondó tanítványaim és még sok-sok segítő, akik nélkül nem tudnánk működni.
Ki tudná emelni legnagyobb sikereit?
Siker minden előadás, ami nyomot hagy a gyermekekben. Siker, hogy visszahívnak, immár húsz éve. Siker, hogy állami támogatás hiányában is meg tudtunk azóta maradni, anélkül, hogy bóvlit kínálnánk. Díjakat is kaptunk. Talán mégis a legnagyobb egyéni eredménynek tartom, hogy rendező-dramaturgként sikerrel adaptáltam Boráros Szilárd bábtervező barátommal játékstílusunkat szlovák körülmények közé, szlovák gyermekfolklór alapján a Kassai Bábszínházban. Az ottani trilógiámért megkaptam a Szlovák Irodalmi Alap Prémium Díját. A stílust azóta is magyar stílusnak nevezi a szlovák szakma. A Braček jelenček-et 14 éve játsszák folyamatosan. Elvitték a világ minden tájára és nyertek vele számos díjat.
Milyen céljai, tervei vannak a Meseszínháznak?
Éppen most készülünk egy szép turnéra Kárpátaljára. Árvaházak és gyermekotthonok részére játszunk. Tavalyelőtt voltunk egy hasonló vendégjátékon Erdélyben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban. Tevékenységünkért tavaly Németországban Tolerancia Díjat kaptunk. Ezenkívül számos bábfesztiválra készülünk, így a nagyváradi Fux-fesztiválra. Idén fogadjuk felvidéki vendégjátékra a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházat, akikkel régi jó kapcsolat fűz össze és már többször jártunk náluk. Ősszel pedig szeretnénk bemutatni új mesénket: „A csillagokkal táncoló kojot”-ot.
Hogyan fogadják a mai gyerekek a meseszínházat?
A mai modern gyermek semmiben nem különbözik a korábbi gyermektől. Ugyanolyan nyitott, rácsodálkozó, tiszta szívű, eleven és csintalan, mint korábbi társai. A társadalom változott meg körülöttük és a szülők viselkedése. Kevesebbet beszélgetnek velük, szinte nem is mesélnek nekik. Ezt a tévére meg az internetre bízzák. Onnan pedig árad a mesének, játéknak álcázott méreg. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt helyretegyük a lelkükben. És ez többé-kevésbé sikerül is. Szeretni kell a gyermeket és ő megérzi.
Milyen érzéssel tölti el az a tudat, hogy magyar állami kitüntetésben részesül?
Jóérzés, ha jószándékkal gondolnak az emberre. Ez azt jelenti, hogy másutt is észrevették, hogy tesszük a dolgunkat. De a gyermekek csillogó szeme az igazi kitüntetés. Minden egyéb kedves ráadás. Az igazi kitüntetés pedig az lenne, ha a felvidéki magyar gyermekek megkaphatnák jogos jussukat, egy magyar nyelven játszó államilag támogatott bábszínházat. Ezért ezt a kitüntetést is egy mérföldkőnek tekintem ezen az úton.
