Marek Vagovič, az Aktuality.sk portál főszerkesztője Saját fejjel címmel írt könyvet. Lebilincselő történet a Smer színfalai mögül az oknyomozó újságíró szemével, aki több fontos botrányt is leleplezett. Ebben a fejezetben a szerző a Smer első választási kampányának finanszírozásáról ír.
Aki 2002-ben nyitott szemekkel járt-kelt Szlovákiában, észre kellett vennie, hogy a legköltségesebb kampánya a Smernek volt. Több ezer óriásplakát, reklámfelület, plakát, hirdetések az országos lefedettségű médiában és több tíz lakossági találkozó az egész országban. Már első látásra világos volt, hogy Flašíkék túllépték a törvény által megszabott kampánylimitet. Akkoriban az 12 millió korona volt, a megsértését azonban semmilyen bírsággal nem büntették. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy megvizsgálom a Smer valós kiadásait.
Először is megnéztem az ISPA, EUROPLAKAT, AKZENT-MEDIA és az ORIS társaságok árajánlatait, amelyek akkoriban a Szlovákiában lévő reklámfelületek nagy részét bérbe adták. Beszéltem olyan emberekkel is, akik jártasak ebben az üzletágban, hogy elképzelést kapjak, hány óriásplakátot is rendelt meg a Smer. Természetesen nem hivatalosan, mivel nyilvánvaló okokból meg akarták tartani a névtelenségüket. A nyílt és titkos források kombinációjából végül megállapítottam, hogy a Smer túllépte a törvényes határt. A számításaim szerint a párt csak az óriásplakátok bérbevételére több mint 150 millió koronát költött. További pénzek mentek a Ficót és Beňovát ábrázoló plakátok elkészítésére, az újsághirdetésekre, a lakossági találkozókra és a kisebb reklámfelületek bérbevételére. A Smer vezetője legalább két évig kihasználta azokat a jogi kézikönyveinek a bemutatására is (a Szükséges védelem és a Jó napot, közúti ellenőrzés címűekére).
Fokozatosan eljutottam a 250 millió koronás összeghez. Amikor megjelentettem ezt a Domino Fórum hetilapban, ahol az oknyomozó újságírást kezdtem, sokan csak hitetlenkedve a fejüket csóválták. Még néhány újságíró is azt mondta, túllőttem a célon. Zuzana Wienk, az Aliancie Fair-Play civil szervezetből, aki a politikai pártok választási kampánykiadásait ellenőrizte, is csak 80-120 millió koronás összegről beszélt. „A teljes költségeket nem lehetett pontosan leírni, de a szakemberek, akikkel együttműködtem, 100 millió koronán felülre becsülték meg azokat.”
Flašík még a cikkem megjelenése előtt azt állította, hogy több óriásplakátot hatalmas kedvezménnyel vásárolt meg röviddel a nem banki társaságok összeomlása után, mivel reklámfelületek szabadultak fel. Az EUROPLAKAT társaság eközben csak legfeljebb az ár 25 százalékát volt hajlandó elengedni, ha az ügyfél egyéves időszakra vette bérbe az óriásplakátokat. Az ISPA társaság, amelynek a reklámfelületeit akkoriban a Smer is nagyban kihasználta, a hosszabb távra szóló bérbevételért sem adott semmilyen kedvezményt. Flašík ennek ellenére arról győzködte a médiát, hogy az óriásplakátokat kevesebb, mint fél áron vette.
(Fotó: akutality.sk)
A marketingszakemberek konferenciáján, amelyet röviddel a 2002-es parlamenti választás előtt a Trend hetilap szervezett, azonban valószínűleg elszólta magát: „Egy rendes, komoly parlamenti választási kampány 100-150 millió korona körül mozog. Ne akarjuk bebeszélni magunknak, hogy nem lépjük túl a 12 milliót. Én nem vagyok hajlandó ezt a játékot játszani, mert a törvény rossz.” 2010-ben a kijelentését már másként magyarázta: „Az állandó marketingkampányokról beszéltem a teljes négyéves parlamenti időszak alatt. Nem arról a 30 napról, amit akkor és azt hiszem most is megszab a törvény.”
Mennyibe került hát a Smer 2002-es elbizakodott kampánya? És ki fizette meg az egészet? Amikor a kampány finanszírozásáról szerettem volna Flašíkkal beszélni, háromszor is lemondta a megegyezett találkozót. Azt állította, hogy a munkahelyi elfoglaltságai miatt. A telefonba csak ezt a két mondatot mondta: Ha azt szeretné tudni, mennyibe kerül a kampány, hát nem tudom. Ha azt szeretné tudni, hogy ki pénzelte azt, hát a szponzorok.” Mivel a kitérő válasza nem elégített ki, azt ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba a párt alelnökével, Beňovával. De ő sem talált időt rám, mondván, forduljak Igor Federič főmenedzserhez.
Felesleges volt. „Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezekre a kérdésekre válaszoljak. Forduljon a kampányfőnökhöz, Flašík úrhoz” – rázott le ezekkel a szavakkal Federič. De nem is csodálkozom, mivel a Smer hivatalos adatai jelentősen különböztek a nem hivatalos kampányköltségektől. A párt ugyanis az éves elszámolásában azt állította, hogy a választás előtti időszakban csak 10,6 millió koronát költött. És vajon mennyit adományoztak a Smernek a szponzorok 2001-ben és 2002-ben? Papíron nem egészen öt millió koronát. A komoly kételyek ellenére azonban senki sem foglalkozott ezzel.
Néhány év múlva bebizonyosodott, hogy a Smer 2002-es kampányköltségeit illető becsléseim során nem nagyot tévedtem. Bohumil Hanzel szerint, aki akkoriban – Ficóval és Flašíkkal együtt – a szponzorokat szerezte, a 250 millió koronás általam említett összeg ráadásul alulértékelt volt. „Az értesüléseim szerint a kampány 284 millió koronába került. Az ilyen költséges kampányt nem lehetett a tagdíjakból kihozni” – mondta nekem Hanzel a SME napilap számára készült beszélgetésünk során. Ha tehát valaki 2002-ben túllőtt a célon, az Flašík volt. Szemmel láthatóan más politikai pártok is túllépték a törvény által megszabott limitet (SDKÚ, ANO), de senki sem szórta a pénzt annyira, mint a Smer választási kampányának főnöke.
Fico pártja azonban nem az egyedüli, amelynek a felfutásában segítettek a háttérjátékosok az üzleti világból. Itthon sem, de a világban másutt sem. Hasonló problémát próbált meg kezelni a Sieť elnöke, Radoslav Procházka is, aki képtelen volt meggyőző módon megmagyarázni a 2014-es köztársasági elnöki kampányának finanszírozását. A HZDS-nek meg a „becsületes vállalkozó – mečiaristák” vagy a nejlontáskás adományozók segítettek, akik valójában csak fehér lovak voltak.
De az SDKÚ hátteréből is felszínre kerültek hamis adományozók vagy fiókcégek. Mi több, 2010-ben a párt vezetője, Mikuláš Dzurinda visszalépett a választási listáról, mert nem tudta megmagyarázni a párt finanszírozását.
A finanszírozási botrányok a csehországi politikai pártokat sem kerülték el. Az ODS például Václav Klaus idejében, vagy a ČSSD abban az időben, amikor Miloš Zeman állt az élén. De a Helmut Kohl által vezetett CDU-nak is voltak fekete alapjai a kilencvenes években. Kicsit leegyszerűsítve tehát elmondható, hogy minél feltörekvőbb egy politikus, annál nagyobb a kísértés a törvény megkerülésére. Azok a pártok, amelyek nem csak a túlélésre törekszenek, hanem a hatalomra vágynak, az erkölccsel kereskednek, még ha azt is kockáztatják ezzel, hogy egyszer túlságosan nagy árat fizetnek majd ezért. A hatalom erős afrodiziákum, úgy hogy az az adrenalin megéri, még ha osztozni is kell azután a zsákmányon.
(Aktuality.sk/Felvidék.ma)
