A második előadásomat követően, amelyben a második világháború alatt és után a Csehszlovák Hadsereg által elkövetett tömegmészárlásokról szóltam, még pihentünk pár napot a Balaton partján. Az öldöklés Edvard Beneš, az akkori köztársasági elnök nyilvános felhívására folyt, amely „iparszerűen” 1945. június 15-ét követően, az elnök prágai lázító beszéde után vette kezdetét, és csak 1945 augusztusának végén, Sztálinnak Benešhez írt erőteljes tiltakozást és figyelmeztetést tartalmazó levelére állt le az akkori Csehszlovákiában.
Balatongyörökön egy asztalon heverő Magyar Nemzet című újságot böngésztem a strand egyik kávézójában. Közismerten balliberális beállítottságú sajtótermék, amit más értékhez szokott halandó nem, vagy csak ritkán vesz a kezébe. Egy kiemelt címen akadt meg a tekintetem, „Voltak, akiket élve temettek el”. Hirtelen azt gondoltam, talán a tegnapi előadásból vették ki a mondatot, amelyet a Pozsonyligetfalun kivégzett leventékkel kapcsolatban a sétány színpadán, az előadásom alatt mondtam. Kíváncsi sejtés fogalmazódott meg bennem: „Már a liberális sajtó is ezzel foglalkozik?” Gyorsan keresni kezdem a cikket, amit Gazdag József, a Pátria rádió általam tisztelt riportere vetett papírra. Pár perc után azonban csalódottan tettem le az újságot. Nem a leventékről szólt az írás, hanem az 1992-es srebrenicai vérengzésről, amelyet július 11-i dátummal európai emléknappá nyilvánítottak.
Szép, nemes gesztus az Európai Parlamenttől, hogy a vérengzés legsötétebb dátumát emléknappá nyilvánította. Az is helyénvaló, sőt dicséretes, hogy előtte egy nappal a tömegmészárlásról a média, köztük a Magyar Nemzet is megemlékezik. Mégis óriási űr tátongott a lelkemben, és ennek kapcsán legalább ennyire fontos volt számomra, mint a srebrenicai megemlékezés, hogy ezt kimondjam: „a legyilkolt leventék európai emléknapja mikor lesz meghirdetve?” A cikkbe is odafért volna egy kurta mondat róluk, hiszen a leventéket is egy forró júliusi szürkületkor (1945. július 17-ét követően) mészárolták le a pozsonyligetfalui erődrendszer hatos bunkerénél, egy üresen tátongó légvédelmi árokba. 1947 nyarán, amikor rájuk találtak, a kihantolást felügyelő törvényszéki katonaorvos, Bronislav Bukva a következőket írta a kihantolás naplójába: „a többségüket élve temették el!”
Ebben az esetben ugyan nincs pontos adatunk az áldozatokról, de csak azért, mert ma sem érdekük Csehszlovákia utódállamainak, hogy a legyilkoltak, köztük az asszonyok és gyermekek pontos számát, nevét és nemzetiségét megtudja a világ. Pedig, ha már 1947-ben erről is hasonló módon és terjedelemben írt volna a világ minden sajtója, és az ENSZ legalább 1948-ban európai emléknappá nyilvánítja, szinte biztosra veszem, hogy nem lett volna az 1992-es srebrenicai vérengzés. És legalább ennyire biztos vagyok abban is, hogy ha a törökországi örményeket ért 1915-ös tragédiát rögtön etnikai tisztogatásnak ismeri el a világ, akkor nem került volna sor további, békeidőben (a második világháborút követően) elkövetett csehszlovákiai, szerbiai, romániai, ukrajnai és más öldöklésekre sem. A szelektív emlékezet mindig a gyilkosokat buzdítja cselekvésre, mert bíznak abban, hogy ők megúszhatják a számonkérést és a tömegmészárlásokért járó kiemelt büntetést!
Felvidéki magyarként két dátumot fontos megjegyezni és ezeken a napokon kegyelettel emlékezni: 1945. június 19-ét, a dobsinai magyarok, és 1945. július 17-ét, a leventék pozsonyligetfalui kivégzésének napját.
A dobsinai magyar családok nevét és az áldozatok számát sikerült beazonosítanom, és az általam javasolt felvidéki magyar áldozatok „európai” emléknapján (július 17.) ezt szeretném most nyilvánosságra hozni. Az ő emléküknek szenteljünk ma egy néma percet:
† Csiszkó János és Mária négy gyermekével (6 fő), Dobsina
† Gaál Ágnes és Anna lánya két gyermekével (4 fő), Jánosgyarmat (Janová Lehota 132)
† Gaál Filoména és Emma lánya (2 fő), Jánosgyarmatról (Janová Lehota 135)
† Gaál Rozália és 3 gyermeke (4 fő), Jánosgyarmat (Janová Lehota 86)
† Gaál Mária és 4 gyermeke (5 fő), Dobsina
† Gömöry János és neje (2 fő), Dobsina
† Klein Béla és Erzsébet és 2 gyermekük (4 fő), Malompatak (Mlynica)
† Kovács Béla és Paula (2 fő), Dobsina
† Krausz Árpád és 2 gyermeke (3 fő), Poprád
† Láng János és Anna (2 fő), Jánosgyarmat (Janová Lehota 203)
† Pacsubay Gusztáv és Márta, valamint 3 gyermekük (5 fő), Dobsina
† Qvikó András és Anikó, Pál fiúk Anna feleségével és 4 gyermekük, illetve Qvikó András további 2 fia József és András (10 fő), Dobsina
† Scholz Béla és Berta, valamint 3 lányuk és 2 fiuk (7 fő), Késmárk
† Molnár Lajos és Eliza lánya (2 fő), Dobsina
† Polónyi János és Jusztínia, valamint 3 gyermekük (5 fő), Dobsina
† Toma Sándor és Júlia, Júlia nővérei, Batáry Ilona és Emma (4 fő), Dobsina
† Török Zsuzsanna, anyósa Anna és lánya Katarína (3 fő), Dobsina
† Wágner Béla és Margaréta, Anna és Béla gyermekük és Béla testvére Géza (5 fő), Dobsina
† Wágner János és édesanyja (2 fő), Dobsina
Összesen 20 család, 77 fő, ebből 20 nő, 14 férfi és 43 gyermek.
A pozsonyligetfalui áldozatok neveit sajnos nem tudjuk még. Remélem, a srebrenicai áldozatok nevéhez hasonlóan egyszer majd ezeket is felolvashatjuk a megépülő emlékművüknél. Csak a kivégzett debrődi leventék nevét ismerem, ezek között az első és a negyedik áldozat, Szabó József és István a rokonaim, akik miatt a kutatást elkezdtem.
† Szabó József, született 1929. 2. 5-én, apja Szabó József, anyja neve Figura Margaréta
† Giba Pál Lajos, született 1929. 6. 30-án, apja Giba Lajos, anyja neve Hajdú Margaréta
† Svecz Pál, született 1930. 6. 29-én, apja Svecz István, anyja neve Tóth Erzsébet
† Szabó István, született 1930. 10. 31-én, apja Szabó József, anyja neve Figura Margaréta
† Szakál Imre, született 1931. 7. 7-én, apja Szakál Zsigmond, anyja neve Gyurás Katalin
† Németh Tivadar, született 1931. 9. 15-én, apja ismeretlen, anyja neve Németh Julianna
† Magyar János, született 1931. 10. 12-én, apja Magyar János, anyja neve Miczán Mária
Béke poraikra! Valamennyi áldozat emlékére gyújtsunk ma egy szál gyertyát!
