Marek Vagovič, az Aktuality.sk portál főszerkesztője Saját fejjel címmel írt könyvet. Lebilincselő történet a Smer színfalai mögül az oknyomozó újságíró szemével, aki több fontos botrányt is leleplezett. Ebben a fejezetben a szerző arról ír, hogyan jutott hozzá és hogyan ellenőrizte a Flašík és Blaško közti szponzori szerződést.
Amikor Robert Fico először volt kormányfő, a teljes választási időszak az ellenzék koncentrált támadásának volt kitéve. Kormánya korrupciós botrányainak bírálatában az SDKÚ játszotta a prímet. Dzurinda pártja állandóan emlékeztette Ficot arra, hogy a koalíciós partnerei vagy a Smer jelöltjei csődöt mondtak. Ebben a szembesítésben a kormányfő húzta a rövidebbet, mivel gyakran a védhetetlent védelmezte. De minél kisebb volt a bátorsága saját embereinek felelősségre vonásában, annál szorgalmasabban gyűjtögette az információkat az ellenfeleire. Persze, ez érthető volt, mivel a Smer koalíciója a HZDS-szel és az SNS-szel négyéves kormányzás után – a korrupció szempontjából – hasonló képet mutatott, mint Mečiar 1994 és 1998 közti kormánya.
Fél évvel a 2010-es parlamenti választások előtt aztán eljött Robert Fico ideje. A kormányfő tudta, hogy az SDKÚ szekrényében csontvázak lapulnak, így aztán igyekezett ezt politikailag kihasználni. Tapasztalt stratégaként nyilván számolt azzal is, hogy a pártok finanszírozása terén az újságírók nem látnak különbséget az SDKÚ és a Smer között. Ráadásul többen közülük a bíráló hangnemű cikkeik miatt kiestek Mikuláš Dzurinda mézeskosarából. Amikor Fico támadást indított az SDKÚ erkölcsi profilja ellen, ugyanolyan súllyal írtak erről, mint a Smer háttérében álló oligarchákról. Az információk, amelyeket Robert Fico Dzurinda pártjáról közzétett, ráadásul magas fokú megbízhatóságot mutattak. A kormányfő „oknyomozó” csapata igazán jó munkát végzett.
Fico azzal vádolta az SDKÚ-t, hogy svájci bankszámlákon és az adóparadicsomokra kapcsolódó postafiókcégeken keresztül tisztára mosta az állami vagyon Dzurinda-kormányok idejében történt privatizálásából származó jutalékokat. Az ügyet a rendőrség is vizsgálni kezdte, amely elsősorban annak módját vizsgálta, hogyan fizette vissza az SDKÚ a 750 ezer eurós hitelét. Bár a kivizsgálást később leállították, az ügy teljesítette a küldetését. „Nem fogok úgy ugrálni, ahogy Fico fütyül” – jelentette ki először magabiztosan Dzurinda. Végül aztán 2010-ben lemondott a részvételről pártja parlamenti választási listáján. Ficonak, sem a rendőrségnek nem sikerült bizonyítania, hogy az SDKÚ korrumpálódott volna. De már maga a tény, hogy a pártot nagyon zavaros körülmények közt fiókcégeken keresztül pénzelték, annyira súlyos volt, hogy jelentős mértékben csökkentette a hitelét.
Robert Fico elégedett volt. Telve volt energiával, és az egész helyzetet láthatóan élvezte. Elegendő volt néhány sajtótájékoztató, és Mikuláš Dzurinda, akit eltérő világlátása ellenére mindig tiszteletben tartott, térdre rogyott. Az olyan botrányokkal, mint az útdíjtender, amelyben szintén fontos szerepet játszott egy postafiókcég, már senki sem foglalkozott. Dzurinda gyorsan kapitulált, ami kicsit meglepte Ficot. Neki az volt az érdeke, hogy gyengítse az SDKÚ-t, azt azonban nem akarta, hogy Dzurindát a népszerű Iveta Radičová váltsa fel. Dzurinda még megpróbálkozott a visszatéréssel, a Gorilla-ügy azonban politikailag végleg eltemette őt, amely röviddel a 2012-es parlamenti választások előtt robbant ki. S az SDKÚ, amely mindig 15 százalék fölött mozgott, és két reformkormányt is felállított, éppen csak hogy bejutott a parlamentbe. A Gorilla elindította a párt szabadesését, ami négy év múlva be is következett. A 2016-os parlamenti választásokban az SDKÚ csak 0,26 százalékos támogatottságot szerzett, a pártból távozott Dzurinda és Mikloš is.
Az SDKÚ finanszírozásának témáját azonban elfedte egy hasonlóképpen robbanékony téma. A Smer fekete alapjai. Röviddel a 2010-es választások előtt Roman Krpelant, aki akkor a felettesem volt a SME napilapban, megszólította egy volt újságíró, és megmutatta neki a Fedor Flašík és Ľubomír Blaško közti szponzori szerződést. Bár egy 2002-es dokumentumról volt szó, nyilvánosságra csak nyolc évvel később került. A forrásunk a szerződést Ľubomír Blaško környezetéből szerezte. Nekünk csak a másolatát adta át, az eredetit megtartotta. Egy ideig biztonsági okokból egy osztrák bankban volt letétben. „Nézd ezt meg, érdekesnek tűnik” – mondta Krpelan hozzáfűzve, hogy az ügyön a Nový Čas napilappal együtt dolgozunk majd.
Az újságírók mindig az exkluzivitásra törekszenek. Ám ebben az esetben nagyon érzékeny anyagról volt szó, úgyhogy természetes volt, hogy a felelősség megoszlott a két szerkesztőség közt. Együtt erősebbek voltunk. Az ügy mediális lefedésében meg a külső támadásokkal szemben is, amelyek valószínűnek látszottak a szerződés közzététele után. Amikor elolvastam ezt a dokumentumot, nem hittem a saját szememnek. A politikai pártok, akik szeretnék elrejteni a szponzoraikat, mégsem írnak alá olyan szerződéseket, amelyek következtében zsarolhatókká válnak. Az ilyen kapcsolat többnyire a bizalmon és a titoktartáson alapszik. Ezen kívül a vállalkozó Blaškot Pavol Rusko emberének tartották, így aztán voltak bizonyos kételyeim azt illetően, hogy nem hamisítványról van-e szó. A szerződésbe, amely csupán hat bekezdésből állt, ráadásul kézzel írtak be egynémely részletet meg konkrét összegeket is, amit Blaškonak Ficonak kellett átadnia.
A dokumentumból az következett, hogy Blaško és Flašík közt az együttműködés 2000 nyarán kezdődött. A szerződés aláírására azonban csak 2002. április 26-án került sor, néhány hónappal a parlamenti választások előtt. Ez azt jelenti, hogy Blaškonak majdnem két évig kellett finanszíroznia a Smert csak „jó szóért”. De mivel nagyon óvatos ember hírében állt, valószínűleg biztosítani akarta magát, hogy Fico pártja ne tudja őt megkerülni, amikor a választások után majd a zsákmányon osztozkodnak a HZDS körüli „részvényesekkel”. Erről tanúskodik a szerződés harmadik cikkelye. „Mindkét fél egyetért abban, hogy ez a megállapodás a szponzor egyértelmű csatlakozását jelenti a koordinátor más szponzorokkal való előző szerződéses viszonyaihoz, és a pénzügyi hozzájárulásai minimum egyenlő értékűek más szponzorok hozzájárulásaival.” Blaško a dokumentumban „szponzorként” volt jelölve, Flašík pedig a Smer „finanszírozásának és választási kampányának koordinátoraként” szerepelt.
A szerződésben az áll továbbá, hogy Blaško már 16 millió koronát adományozott a Smernek, havonta fél milliójával. Állítólag ugyanekkora összeget adott Flašíknak a párt 2002-es választási kampányának finanszírozására. „A 2002-es parlamenti választások menetének sikeressége és az új rend felállítása érdekében Szlovákiában, amely mindkét félnek fontos, a koordinátor költségvetést dolgozott ki a választási kampány tevékenységének a fedezésére, amelynek keretében a szponzorral 16 millió koronás rendkívüli hozzájárulásban egyeztek meg.” Blaškonak öt részletben kellett a pénzt fedeznie, az utolsó részletet 2002 augusztusáig. De érdekes volt az ellenérték is, amelyet Flašík a Smer eltitkolt szponzorának ígért.
Például rendszeresen informálnia kellett Blaškot a „párt politikai és gazdasági álláspontjairól”, és teret biztosítani arra, hogy a szakemberei bekapcsolódhassanak az „álláspontok és dokumentumok” előkészítésébe, amelyeket azután a Smer a nyilvánosság felé közvetít. A kulcsfontosságú azonban a szponzori szerződés negyedik cikkelye volt, amelyben Flašíknak garantálnia kellett Blaškonak, hogy három helyet betölthet a párt választási listájának első 20 helyén. A vállalkozó a párt elnökségi tagjai, illetve a Smer árnyékkormányának tagjai közül válogathatott. Amennyiben a párt 2002 után kormányra került volna, Blaškonak egy államtitkári posztot is kapnia kellett volna valamelyik gazdasági tárcában. További három tisztséget is betölthettek volna az emberei az energetika és a vasút terén tevékenykedő állami vállalatok igazgató szerveiben.
Talán egy hónapig Roman Krpelannal azt a dilemmát igyekeztünk megoldani, mihez kezdjünk a Blaško és Flašík közti szponzori szerződéssel. Blaško ekkor már hat éve nem élt, Flašíknak pedig nem volt oka arra, hogy a hitelességét igazolja. Mivel tétováztunk, az informátorunk egyre idegesebb lett. „Mikor jönnek már elő ezzel? Az a szerződés eredeti, nincs mitől tartaniuk.” Bár megbízható forrásról volt szó, megelégedni csupán az ő – ráadásul névtelen – vallomásával egy ilyen érzékeny ügyben öngyilkosság lett volna. A válasz arra a kérdésre, hogy miért adományozott volna Blaško pénzt éppen a Smernek, amikor addig semmi közük nem volt egymáshoz, még a kisebb probléma volt. Sok vállalkozó ugyanis, aki meg akarja tartani a pozícióját az üzleti életben, pragmatikus. Azt támogatja, aki éppen hatalmon van, vagy akinek esélye van a választási győzelemre. A fejünkbe sokkal inkább az ütött szöget, miért voltak a szerződésben némely dolgok tollal beírva.
Végül aztán megegyeztünk abban, hogy a szerződés részleteit valószínűleg az utolsó pillanatig elhúzták. Ráadásul minden bekezdésnél ott volt Ľubomír Blaško és Fedor Flašík aláírása is, amiből az következett, hogy mindkét fél igyekezett fedezni magát. Csakhogy hogyan ellenőrizzük, hogy a kulcsszereplők aláírásai nem hamisak-e, ha nincs mivel összehasonlítanunk? Blaško már nem élt, a gondolat meg, hogy Flašík majd írásszakértői ellenőrzésnek veti alá magát, képtelen volt. De mindketten vállalkozók voltak, így legalább az elméleti esély megvolt arra, hogy valamilyen céges dokumentumon rajta lesznek az aláírásaik. Azokat ugyan kevesen mutatják meg önszántukból, de a cégnyilvántartás gyűjteményében megtalálható az adatbázisuk. Nem minden ugyan, de ha az embernek szerencséje van, megtalálja, amire szüksége van.
Ľubomír Blaško és Fedor Flašík aláírását több órán keresztül kerestem a dokumentumhalomban. Amikor végre sikerült, elégedetten visszamentem a szerkesztőségbe. Szabad szemmel szinte teljesen azonosnak látszottak a szponzori szerződésen lévő aláírásokkal. Az oknyomozói újságírásban azonban az érzések nem elegendőek, a tények a fontosak. Ezért aztán két nap leforgása alatt mintegy tíz írásszakértőt is körbehívtam, akiket az igazságügyi minisztérium nyilvántartott. A válasz mindig ugyanaz volt: Az aláírások másolatait nem hasonlítjuk össze, ha meghatározó véleményt szeretne, az eredetit kell idehoznia. Azzal viszont csak a forrásunk rendelkezett, ám nem akarta azt a kezei közül kiengedni. „A szerződés eredetije nélkül nem tudunk előrelépni” – próbáltuk neki megmagyarázni, eredménytelenül. Zsákutcába kerültünk, hiába pazaroltuk az időt, mondtam csalódottan.
Bár reménytelennek tűnt, tettem még egy kísérletet. Megszólítottam egy kelet-szlovákiai szakértőt, aki egy merész jelentést dolgozott ki egy érzékeny ügyben az első Fico-kormány időszakából. Az elérhetőségét egy volt kollégámtól kaptam a .týždeň hetilap szerkesztőségéből. „Küldje el azt a szerződést, megnézem” – mondta hozzáfűzve, néhány nap múlva hívjam őt vissza. Végül aztán egy kicsit tovább tartott, de az eredmény biztató volt. „Mivel másolatról van szó, pecsétet nem adok rá, de ezekben az aláírásokban sok a hasonló jel, amiből arra lehet következtetni, hogy nagy valószínűséggel hitelesek” – állította a szakértő.
(Aktuality.sk/Felvidék.ma)
