Nehéz még leülni is pár tisztességes, sablonokat kerülő mondatot írni… Harmadik napja készülök, vívódtam, hívjalak-e inkább, de az írásnál maradtam. Igyekszem rövidre fogni, száz hasonló levél lehet előtted! Nevedet anno sok évtizede a Szabad Európa Rádióból és az akkor még falusi tanító Lezsák Sanyitól, Erzsikéét jó pár évvel később, MDF-es barátoktól ismertem meg, majd lassan 15 éve, hogy a parlamenti éveimben személyesen is találkoztunk. Nálam a barátság mindig az első kézfogáskor és egymás szemébe nézéskor eldől és később sem az együttes kocsmázások gyakorisága határozza meg…
Emlékszem Erzsi sok, aprónak tűnő, mégis az adott pillanatban annyira jóleső, fontos gesztusára, ami mindig csak biztató tudott lenni. Eszembe jut sok találkozásunk szerte a Kárpát-medencében, ahol Ti is és mi is Katival együtt lehettünk. Voltatok itt, Kecskeméten is és azok az órák, kitüntető barátságotok a számomra nehéz hónapokban felejthetetlenek.
Most pedig itt vagyunk, fizikailag nélküle, lélekben sosem elengedve és felejtve. A Téged ért veszteséget nem illethetem jelzőkkel, a felvidéki és egész nemzeti közösségünket ért veszteségre pedig csupa olyat tudok mondani, ami a pótolhatatlannal kezdődik és a példája velünk marad szavakkal fejeződik be. Nem vagyok vallásgyakorló, de gyermekkorom óta megingathatatlan hívő igen. Tudnod kell, hogy amióta megtudtam betegségét, nem múlt el egyetlen este, hogy ne imádkoztam volna érte a családom, gyerekeim mellett – és persze egy-két közeli barát sajnos mindig adódó megrendült egészségének jobbra fordulásáért. Úgy tudtam örülni, amikor bizakodó mondatai voltak, hogy jobban van, gyógyulni érzi magát. Fájt, amikor az újabb kezeléseket mesélte…
Bármennyire mar a lélek, bocsásd meg, de sajnos nem tudok ott lenni a temetésen. Bő két hete majdnem én is koporsóközelben voltam, de szerencsém volt. Nemzetpolitikai önkéntesként, egy testvérvárosi cserekiállításra vittem ki képeket Sepsiszentgyörgyre. Már hazafelé, Kőrösfő előtt egy őrült román autós, a záróvonalat gátlástalanul átlépve, szabálytalan előzés közben frontálisan ütközött velem. Kulcscsonttöréssel és erős mellkasi zúzódással megúsztam és talán lassan javul az állapotom, de ekkora útra most utasként sem tudok vállalkozni. Sokan gondolunk rá itthon is, tucatnyi emberrel osztottuk meg kedves emlékeinket Róla a napokban.
Lélekben ott leszek. Bízom benne, hogy a nem túl távoli jövőben találkozunk majd és beszélgethetünk emlékekről, jelenről és jövőről is talán, ami persze így már sosem lesz olyan, mint Vele lehetett volna…
Osztozva mély fájdalmatokban, a veszteségben, vigasztalással, hogy Erzsi „odafent” csak a jók közé kerülhetett, baráti öleléssel fogadjátok együttérzésemet: Gyuri
