Május 5-én a délutáni órákban került sor a Korona Énekegyüttes zongoraavató koncertjére a pelsőci kultúrházban. A szép számban összegyűlt közönség előtt ifjú zongoristák mutatkoztak be, majd Dusík István, pelsőci származású zongoraművész adott koncertet. Az ifjú művészpedagógussal a koncertet követően beszélgettünk, aki aktívan 20 évig élt Pelsőcön.
Zenei tanulmányait egyrészt a kassai konzervatóriumban végezte, majd Debrecenbe került, és dolgozni is Magyarországon kezdett. Karcagon, az alföldi kisvárosban 13 évet dolgozott, és 2013-ban költözött családjával Egerbe. Azóta is ott él, tanít Egerben és Mezőkövesden a zeneiskolában. Többször kapott már Legjobb zongorakísérő – díjat és egyszer Zongorakísérői – nagydíjat.
Pelsőcön élte át gyermekéveit. Milyen emlékek fűzik Pelsőchöz?
Kettős érzés kerít hatalmába a gyerekkori emlékek kapcsán. Egyrészt boldog gyerekkorom volt, mert építkeztünk, és eléggé szabadjára voltam engedve, ugyanakkor nincsenek jó emlékeim a tanáraimmal, az iskolákkal, a korral kapcsolatosan. Ugye, régen kemény kommunista időszak volt a nyolcvanas években. Talán két – három tanár van, akire szívesen emlékszem. Azért maradtak meg kedves emléknek, mert soha nem vertek meg. Ligárt tanítónéni tanított meg írni, olvasni, számolni, rá nagyon szívesen emlékszem. A másik Nyéki Anna, a magyar irodalom tanárom, és Lison Kati néni, aki oroszt tanított. Nyéky Anna volt az egyetlen, aki igazán érdeklődött az én családi helyzetem iránt, és többször megfordult nálunk. Református lelkész és zongoraművész fiával barátságban vagyok. Ő esketett minket össze a feleségemmel Magyarországon. A többi tanártól inkább megvetést éreztem.
Gyakorlatilag 2011 az az időpont, amikor megszűntem itt, Pelsőcön létezni. A családom egy része elhunyt, édesanyámat elhelyeztük egy szociális otthonba, majd eladtuk a Daxner utcai házat. Tehát innentől fogva nekem már címem sincs a községben.
Az iskolán kívül milyen emlékeket hordoz még magában?
Egyetlen menekülési pontom az erdők, a hegyek voltak. Minden hétvégén ott csavarogtam. Az erdő alatt laktunk, és volt egy gyerekkori barátom, Ferencz Gabinak hívták, akivel hetente csatangoltunk, túráztunk és ez megmaradt egészen húszéves koromig. A természet szeretete talán a legkedvesebb és legszebb emlék, ami ideköt. Érdekes, hogy az élet hogy újraprodukál dolgokat. Mezőkövesden egyik legjobb zongorista kollégám is Ferencz Gábor.
És Samu Katalin zongoratanár?
Samu Kati néni pedig egy külön fejezet. Ő egy igazi pedagógus volt, bizonyos értelemben. Nagyon figyelt a sorsomra, hogy mi lesz velem, hogyan alakul. Próbálta egyengetni az utat, nagyon sokat járt hozzánk, tehát összefonódott az életünk vele. Édesanyám is a Pelsőci Nőikarban énekelt, és sokat voltam a próbákon is. Kati néni megtanított zongorán játszani. Én is képes vagyok sok gyereket megtanítani zongorán játszani, de zongorázni, és később muzsikálni, az már egy másik kérdés. Zongorázni azt tulajdonképpen a kassai konzervatóriumban tanultam meg.
Ezt hogyan értsük? Hogy történt ez?
Volt egy ukrán osztálytársam, aki fantasztikusan zongorázott, és olyan jó hatással volt rám, hogy elkezdtem gyakorolni. Orosz zenéket hallgatott, Csajkovszkijt, Rachmanyinovot, és annyira megtetszettek ezek a művek, hogy belül elindítottak egy vágyat, hogy ezekkel foglalkozzam. Odáig vezetett, hogy naponta 6 – 8 órákat gyakoroltam. Koncertekre jártunk, a tanárok is biztattak, nem törtek le. Nagyon szerettem ezt az iskolát. Volt ott egy tanár, aki olyan tartalmat adott a műveknek, úgy tudott tanítani, hogy beültünk az órára, mint egy kurzusra, és hallgattuk. Abból többet tanult sokszor az ember, mintha engem tanított volna. Ellestem sok mindent. Később a főiskolán volt egy idős tanárom, de annyira más volt a magyarországi oktatás, hogy én három évig tulajdonképpen nem is értettem, hogy mit akar tőlem a tanár. Ettől függetlenül nagyon szerettem, és fejlődtem ott.
Dusík Isvtán zongorajáték közben (Fotó: Beke Beáta/Felvidék.ma)
Ennyi elég is, hogy valaki zongoraművésszé váljon?
Messzemenőleg nem. Még most, a 2017/2018-as évben is Miskolcon maszter szakra jártam, és ott dr. Gáspárné Tóth Marica tanárnő volt az, akire azt mondom, hogy ilyen tanárra lett volna szükségem gyerekkoromtól fogva. Az volt a tapasztalatom, hogy megtöltekezve, feltöltve erővel, zenével, lelkileg jöttem el az óráiról. Pedig munka mellett, család mellett, két kisgyerekkel, közben született a harmadik, még tanultam, azért az már nem könnyű dolog.
Ki a példaképe és miért?
Aki számomra példakép, az Kocsis Zoltán. A sokrétűségével fogott meg. Ő nem csak zongoraművész volt. Karmester is, zeneszerző, pedagógus is, publicista, ő egy zseni. Mint zenetudós is közelít a művekhez. Valami olyan plusz van benne, amit keveseknél látok. Találkoztam vele vagy húsz éve, volt itt koncertet adni Rozsnyón, s nálunk volt elszállásolva. Sokat beszélgettünk. Másnap ő vitt le Miskolcra, mert mentem vissza Debrecenbe. És azóta is hallgatom a felvételeit. Épp pár napja vittünk a farkasréti temetőbe virágot a sírjára. De fiatal koromtól nagy kedvencem még Emil Gilels orosz zongoraművész.
Koncerteket ad. Hány koncertje szokott lenni? Mennyi energiát és időt igényel felkészülni rájuk?
Egy példát mondok. Április utolsó hetén, kedden egy szólót játszottam, szerdán elmentem Balassagyarmatra, ahol egy énekest kísértem egy országos énekversenyen, pénteken egy másik településen a Reményi Ede versenyen egy hegedűst kísértem, vasárnap meg már a Dunakanyarban, egyházon belül szolgáltam zenével, és most jöttem ide, Pelsőcre. Van, hogy egy héten háromszor is fellépek.
