Példátlan módon büntettek meg bennünket, koncként vetve oda az ezeréves Magyar Királyság területeit, javait és lakóit a cseh-szlovákoknak, a románoknak és a szerbeknek.
Pedig a világégést nem mi robbantottuk ki, katonáink a Nagy Háború valamennyi frontján becsülettel és derekasan helytálltak, s a háborút nem mi veszítettük el, hanem az „veszett el”. Messze az országhatároktól álltak a Monarchia közös és honvéd csapatai, miközben az antant bomlasztó tevékenysége révén, fizetett ügynökök és új országokról hagymázasan álmodó politikusok által szétzüllesztették hátországunkat és 1918 őszén ránk szabadították a forradalmi tébolyt.
Az akaratgyenge, hebegő „vörös gróf”, majd az őt követő Kohn-Kun Béla diktatúrája a magyar történelem szégyenletes mélypontját jelentette, s egyedül nagybányai Horthy Miklós altengernagy volt az, aki erős kézzel rendet tett az országban. Aztán a győztesek 1920. június 4-én ránk erőltették Trianont. Halálraítélték a csonka országot, ám a magyar élni akart, s Horthy kormányzó tizennyolc esztendő alatt rendbe tette Kismagyarországot.
A magyar külpolitikának és a honvédségnek köszönhetően 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék déli része, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, a Bácska és a Muraköz. E területek megtartásáért sodródtunk bele az újabb világháborúba, melyet ismét a vesztesek oldalán fejeztünk be.
Jaltában ekkor már eldőlt a sorsunk, hiszen a többi közép-kelet-európai állammal együtt szovjet érdekszférába kerültünk és a kommunizmus eszméje több évtizeden keresztül mételyezte térségünket. A külhoni magyarok ekkor váltak csehszlovákokká, szovjetekké, románokká, jugoszlávokká és osztrákokká, hiszen az országhatárokat ismét megkérdezésük nélkül rajzolták át.
Trianon megszűnt létezni, helyette a párizsi békeszerződés lépett életbe 1947. február 10-én, ami még jobban megalázott bennünket, mint az első világháborút lezáró békeszerződés. A szomszédos országoknak jól jött az ott élő magyar „kisebbség”, hiszen azokat másodrangú állampolgárokká degradálva a magyar revízionizmussal riogathatták az ott élő, „államalkotó” nemzeteket, s próbáltak gyűlöletet szítani az ottani és a csonkaországbeli magyarok ellen.
Aztán eljött 1989, és a térségbeli rendszerváltozások után sorra dőltek össze az életképtelen, szerződések alapján összebarkácsolt államok. Így járt Jugoszlávia, Csehszlovákia és a „nagy” Szovjetunió is. Mi magyarok azonban megmaradtunk, mint ahogy elszakított testvéreink is, szerte a Kárpát-medencében. A magyar kormány 2010-ben törvényt hozott a nemzeti összetartozás napjáról, arról, hogy minden év június 4-én, a példa nélküli trianoni békediktátumra emlékezve meríthessünk erőt, megerősíthessük élni akarásunkat és magyar hivatástudatunkat. Mostanára már csak a liberális oldal kárál magyar kisebbségekről, miközben egyre többen elszakított nemzetrészeinkről beszélnek, akiknek jár a magyar állampolgárság és a szavazati jog. A szellemi nemzetegyesítés, a határokon átívelő magyarság egybeforrasztása az első lépés azon az úton, mellyel rést üthetünk a trianoni és a párizsi békén.
A megmaradt, eresztékeikben repedező szomszédos államok igyekeznek a mi történelmi hőseink elorzásával kreálni és kozmetikázni saját múltjukat, ahogy ezt a románok vagy éppen a szlovákok teszik. A Nagy Háború utolsó centenáriumi évében a románok bőszen készülnek a „nagy egyesülés”-re demonstrációs célzatú katonai parádékkal, mint ahogy a csehek is megünneplik a történelmi süllyesztőbe került Csehszlovákia létrejöttének századik évfordulóját.
Az elszakított, őshonos nemzetrészek állandó politikai küzdelemben állnak a szlovák, az ukrán, a román és a szerb hatalmi elittel, melyek most is másodrendű állampolgárként kezelik a területükön élő magyarokat. Elegendő, ha az ukrajnai nyelvtörvényt, a felvidéki magyarokat máig sújtó Beneš-dekrétumokat vagy a székelyföldi autonómia kérdését említjük. A magyar kormány külpolitikai lépései mellett polgári kezdeményezésre indult el az európai kisebbségvédelem (Minority SafePack) érdekében indított aláírásgyűjtés, így most már az Európai Unión van a sor, hogy e téren (is) lépjen.
Június 4-én gondoljunk arra, hogy amióta a Kárpát-medencében élünk, hány alkalommal törtek a magyar ellen, aki Európát, a kereszténységet és a nyugati civilizációt védte testével. Jöhetett tatár, török vagy szovjet. Leigázhattak minket – de csakúgy, mint a lengyelek –, ma is itt vagyunk. A Nyugat „meghálálta” az érte patakokban ontott drága magyar vért, 1920-ban Trianonnal, majd 1947-ben a párizsi békével. Gondoljunk mindezekre, s tanuljunk szomszédainktól, akik marakodhatnak egymással, de azonmód, ha külső támadás éri országukat, összezárnak, mint ahogy a románok is teszik. Nekünk is ezt kellene tennünk és akkor végre elfeledhetnénk az állandó magyar széthúzást, a „turáni átkot”. Merítsünk erőt történelmi múltunkból, bízzunk a Fennvalóban és magyarságunkban, s akkor ismét „lészen csillagfordulás”, és eljöhet még a Magyar Feltámadás!
