Beke Sándor hatvan éve van a pályán, ötven éve kapta rendezői diplomáját. Színházalapító, a felvidéki magyar színházak mellett magyarországi teátrumokban is rendezett. Mindezekhez kötődő emlékeiről mesélt.
A budapesti Színművészeti Egyetemen nemrég kaptál aranyoklevelet. Az oklevélben ez áll: „Ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységét elismerjük. Ennek bizonyságául állítottuk ki ezt az aranyoklevelet…”. Mit jelent ez számodra?
Nagy megtiszteltetés, hogy azok között lehetek, akik ötven évvel ezelőtt végeztek a budapesti színművészeti főiskolán rendezőként. És büszkeséggel tölt el, hogy talán az első felvidéki vagyok, aki Budapesten aranydiplomát kapott.
Ez a főiskola elvégzése utáni ötvenéves munkád elismerése. Kérlek, beszélj a pályádról!
Kezdjük azzal, hogy a főiskolán az osztálynak, ha úgy tetszik, fenegyereke voltam. És hát sikert sikerre tudtam halmozni. Mint utólag kiderült, a véletlenek nagyon segítettek ebben. Ezek a véletlenek hozták számomra azt a lendületet, hogy Kassán színházat tudtam alapítani. Először is a főiskolán megrendezhettem O’Neill Jones császárát az akkori legkitűnőbb pesti színészekkel, a legkitűnőbb pesti koreográfussal, Szigeti Karcsival. Majd utána a diplomarendezésem Komáromban, a Romeo és Júlia, amiről már a Felvidéken többet tudnak. Ez adta nekem azt a lendületet, aminek köszönhetően a szakmában teljes sebességgel el tudtam indulni.
A 2018-as és 2019-es év, ez a két évad nagyon sok évfordulóhoz kapcsolódik. Az egyik, hogy 1958-ban a komáromi színház színésze lettél. Hogyan kerültél közel a színészethez?
Ebbe belegondolni is szédítő, hogy hatvan éve vagyok a pályán. Bonyolult. Az embernek valahol a lelke mélyén létezik valamilyen vágy, amit az események segítenek előcsalogatni. Ez nálam úgy történt, hogy Szabó Sándor épp akkor emigrált, és szülőfalumban megállt egy önálló műsorral. Többek között Cyrano orrmonológját mondta el, és ez annyira megérintett, hogy azt éreztem, valami ilyesfélét szeretnék én is az életemben véghez vinni.
Hatvan éve kötődsz a színházhoz, de rendezői diplomát ötven évvel ezelőtt kaptál. Az ötven év alatt 119 darabot állítottál színpadra. Tudom, hogy ez nagyon nehéz kérdés: azt szeretném megtudni, hogy melyek azok a rendezéseid, amelyek a legközelebb állnak a szívedhez, illetve amelyekről úgy érzed, mérföldkövet jelentenek rendezői pályádon?
Mondhatnám azt, hogy a legelső és a legutolsó, és a köztesek közül kiemelnék sokat. Lenkey tábornokról rendeztem egy darabot Egerben. Ez az utolsó, nagyon nagy sikere van. És a legelső, a Jones császár, amelyről már volt szó. Megkísérlem sorba venni őket. Kihagyhatatlan a Romeo és Júlia, az Isten, császár, paraszt Komáromban. A kassai rendezéseim közül a Két úr szolgája, Ibsen Kísértetekje, a Csongor és Tünde, az Énekes madár, Sarkadi Elveszett paradicsoma… Többet nem is merek felsorolni, mert nagyon hosszú lenne a lista.
Miskolci éveimből szeretnék kettőt kiemelni: a Monna Vannát és a Lorenzacciót, kecskeméti rendezéseim közül szintén kettőt említek: a Káin és Ábelt és A félkegyelműt. Szinte nem merem sorolni, inkább a kassai rendezéseimre koncentrálok: emlékezetes Gál Sándor a Pokol kapujában című darabja, de mondhatnám Ratkó József drámáját, a Segítsd a királyt. Nagy sikernek tekintem a Vágy villamosát, Az esőcsinálót, aztán Márai műveit: A gyertyák csonkig égnek, A kassai polgárok.
Fontosnak tartom Komáromban a Klapka rendezésemet, Az ember tragédiáját, a Fehér házasságot. A Godot-ra várva kihagyhatatlan. Mondhatnám a Mohácsot, amely szintén óriási siker volt Komáromban.
A sikereim közül említem még a Magyar Elektrát, amit Marosvásárhelyen, vagy Örkény István Macskajátékát Jaltán,a Tótékat Jászvárosban, Iasiban rendeztem, bár ezek tulajdonképpen csak az emlékeimben vannak.
Ötven év rendezői pálya. Igaz, hogy ez az ötven év nem megszakítás nélkül telt a Felvidéken, voltak benne kényszerű szünetek, Miskolc, Kecskemét, Budapest és végül Eger, ahol kikötöttél. Ám sohase lettél hűtlen a Felvidékhez, a felvidéki magyar színházhoz. Akárhol éltél, dolgoztál, rendeztél, vissza-visszatértél. És nemcsak te tértél vissza, felvidéki színészeket is foglalkoztattál, például az egri színházban. Miből táplálkozik ez az elszakíthatatlan kötődés a Felvidékhez?
Furcsa választ adok: az én agyamban soha nem léteztek határok… Igaz, amikor a határhoz értem, tudtam, hogy van határőr, át kell menni a határon. Soha nem tudtam úgy rangsorolni, hogy ez most éppen a Felvidék, vagy Eger, Kecskemét, vagy Budapest. Ám ahol az ember dolgozni kezd, például Komárom, de leginkább Kassa, oda a szíve visszahúzza.
Tekintettel arra, hogy ez a 2018-as, 2019-es két év nemcsak a te személyes évfordulód, nemcsak a te színészi, rendezői pályádnak a kerek évfordulója, hanem 2019-ben még egy fontos hozzád kötődő évfordulót ünneplünk, és ez a kassai Thália alapítása. Mi vitt rá, hogy Kassán magyar színházat kell alapítani, ezt te felvállald, és minden nehézség ellenére meg is valósítsd?
Nem tudok rá válaszolni, mert erre egy nagyon patetikus választ lehetne adni. De a valóság az, hogy például egy alkotó, egy festő egy padlást akar besütő napfénnyel, hogy festeni tudjon, egy rendező pedig egy alkotói műhelyt, egy csapatot akar, hogy ki tudja magát fejezni, létre tudja hozni, amit elképzel. Miért pont Kassa? Számomra két olyan város volt a Felvidéken: Pozsony és Kassa, ahol úgy éreztem, a színházi múltnak olyan gyökerei vannak, amit érdemes feléleszteni. És Kassán sikerült, létrejött a Thália. Ez valami furcsa akarat, elszántság. Talán az, hogy nagyon szerettem, és a mai napig is szeretem a felvidéki ember habitusát, és azon tudtam leginkább a rendezéseimet megszólaltatni.
Úgy érzem, most egy jelentős évfordulóhoz, jelentős mérföldkőhöz értünk, de ez még semmi esetre sem a befejezése ennek a pályának. Egy kis kitekintést szeretnék kérni a következőkre.
Ez a kitekintés Márai továbbvitele. Az ötvenéves kassai Tháliában a Kalandot szándékozom megrendezni. Nagyon szeretném megélni, hiszen mikor a kassai Thália alapításának ötvenedik évfordulóját ünnepeljük, az egybeesik az én nyolcvanadik születésnapommal is. És ha ez sikerül, akkor megpróbálok még újra álmodni valamit.
