Az eset 1845 áprilisában Eperjes városában esett meg, ahol Tompa Mihály és Petőfi Sándor Kerényi Frigyes házában vendégeskedett. A három fiatalember kedélyes borozgatással töltötte az időt, s nem tudni már, kinek jutott eszébe, hogy írjanak verset ugyanarról a témáról: énekelje meg mindegyik a házat és a vidéket.
Három, különböző gyökerekkel rendelkező költőóriás hajolt a papír fölé. Tompa Mihály a legidősebb (1817, Rimaszombat), majd a sorban a házigazda következik (1822, Eperjes), s a legfiatalabb Petőfi, aki napra pontosan egy évvel Kerényi Frigyes után született (1823. január elsején, Kiskőrösön).
Lehetne ez az írás születésnapi köszöntő is, így az új év küszöbén. Nem csak ebben közös a két fiatal. Nagyon korán elment Petőfi, akinek sorsát mindenki – vagy talán senki sem – ismeri. Még nem volt huszonhét éves, amikor eltűnt a segesvári csatatéren. Kerényi Frigyes is részt vett a szabadságharc néhány csatájában, s a vereség után rövidesen az Újvilágba hajózott. A tengerentúlon halt meg 1852-ben, harmincéves korában.
Eperjesen 1845 tavaszán még nyoma sem volt ezeknek a borús időknek. Borospohárral és írószerszámmal a kézben a természetlíra három gyöngyszemét fogalmazták meg a barátok.
Az erdei lak lett a címe a költeményeknek; egy-egy rövid részlet következzék mindegyikből:
Tompa Mihály
„Napkeletre néz a bérci kunyhó
– Napkelet pompája mondhatatlan! –
S rejtve a nap égető tüzétől
Délelőtt már hűvös árny alatt van.
Kerényi Frigyes:
Erdős ormok alján, völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői nem támasztanák.
Petőfi Sándor:
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égi háborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzdító szózatja,És az isten jó, ő nem soká haragszik:
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… s a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.
Természetlíra, természetpróza? Maga a fogalom is elgondolkodtatja az irodalomtörténészeket és a tanárokat. Van ilyen kategória? Valaha volt. Ezt bizonyítják Tompa Mihály virágregéi, Petőfi számos költeménye (Az Alföld, A felhők, A Tisza, A szél, A Kiskunság).
A természetpróza első mérföldkövét Bársony István Erdőn, mezőn című kötete jelenti. Kerek évfordulót köszönthetünk itt is: 1893 karácsonyára, 126 évvel ezelőtt került a boltokba a díszmű, amit a Csend, a Magányos órák és a Magyar földön lírai vallomásai követtek. Ezzel madárdal és vadrózsaillat költözött irodalmunkba.
A természetlíra és természetpróza így határozható meg: ezekben az írásokban az ember csak epizódszereplő, ha egyáltalán szóba kerül. Főhősei növények, madarak, kisebb-nagyobb állatok; a szél és a vihar, a köd és a napfelkelte, az égzengés és a szivárvány.
Korunk emberének azonban nagy bajjal kell szembenéznie. Az utóbbi ötven évben a Föld élőlényeinek hatvan százaléka pusztult el. Az emberiség felfalta, vagy pedig az életfeltételeit tette tönkre. Az érintetlen természet rezervátumokba kényszerül, s ha ez így folytatódik, hamarosan a szőlőnek és a bornak is búcsút mondhatunk.
Talán még nem késő a gyermekeinkkel megismertetni a természetlíra és a természetpróza gyöngyszemeit, s visszavezetni őket abba az „erdei lakba”, amelyről versenyt verselt a három ifjú poéta.
