Előrebocsátom, mélyen együttérzek minden fedél nélküli emberrel. Azok, akiknek van hová hazatérniük, van kényelmes, biztonságot nyújtó otthonuk, el sem tudják képzelni, mit jelent hajléktalannak lenni.
A fedéllel rendelkezők ugyan sokszor csillapítják feltámadó részvétüket azzal, hogy az utcán élők maguk tehetnek a sorsukról, s hogy nem is akarnak változtatni a helyzetükön, ez ez életforma megfelel nekik, ez azonban csak egy részükre igaz, nagyon sokan önhibájukon kívül kerültek a társadalom peremére, ahová sajnos könnyebb kisodródni, mint gondolnánk, ám annál nehezebb, a legritkább esetben sikerül a kitaszítottságból visszajutni a rendezett életbe.
Elég szomorú, hogy napjainkban, amikor lassan sikerül törvényileg meghatározni, hogy milyen életfeltételeket kell biztosítani az állatoknak (egyébként helyesen) valahogy megfeledkezünk arról, hogy az embereknek is joguk lenne méltó körülmények között leélni az életüket.
Vannak azonban dolgok, melyeket minden együttérzés mellett is nehéz elfogadni. Nem messze tőlünk van egy kis park. Nem nagy az egész, nem is túl szép, mégis egy tenyérnyi zöld színfolt lehetne a szürke városban, a busz- és vonatpályaudvar tövében. Ennek a speciális fekvésnek köszönhetően ráadásul a város kapuja, az első benyomások helyszíne, hiszen a pályaudvarokra érkezők erre elhaladva indulnak a központ felé a dolgukra, ügyeiket intézni, vásárolni, vagy épp a város nevezetességeivel ismerkedni.
Hogy hol vagyunk pontosan, az ebben az esetben azért lényegtelen, mert a jelenség általános. A park sokáig elhanyagolt állapotban volt, egyedül a hajléktalanokat vonzotta, a megrongálódott padok körül több volt a szemét, mint a fűszál, sem a vonatra, sem a buszra várókat nem csábította, hogy itt várják be az indulást. Tavasszal a város vezetősége azonban elszánta magát, rendeztette a környéket, a parkot megtisztították a szeméttől, a padokat megjavították, befestették, a pázsitot, bokrokat nyírták, metszették. Egész barátságos látványt nyújtott, egy ideig…
Azóta ugyanis ismét birtokba vették a hajléktalanok, a padok körül újra széthajigált szemét, ételmaradékok, olcsó borospalackok hevernek, a fa alatti árnyékban paplan, nyilván szállásként szolgál a nyári éjszakában, mellette reklámszatyorban szegényes motyó, a gazdájának feltehetőleg ez az egész vagyona, odébb szétdobált ruhák, nyilván a ruhatárát újította valaki a közeli konténerből, vagy egy jótékony adományból, az elhasználódott, elpiszkolódott holmit pedig nemes egyszerűséggel hátrahagyta a bokrok tövében.
A környéken a mosdatlan testek kipárolgása, vizelet és egyéb szagok orrfacsaró keveréke terjeng, a buszra, vonatra várakozók, gyermekes anyukák, idős sétálók pedig messze elkerülik ezt a helyet, pedig a járda is erre visz az alagút felé, s aki mégis ezt az utat választja, ugyancsak szaporázza a lépteit. Az egyik pad deszkáját közben már széttörték, talán egy olcsó almabortól hirtelen erőssé vált „honfoglaló“, egy bedrogozott suhanc, vagy épp valaki, akinek nem tetszett, hogy a parkot ismét birtokukba vették a hajléktalanok.
Visszaállt hát a régi rend, s ez a szép új világ ismét megmutatta a sötétebbik, szomorú oldalát…