Augusztus huszadika az új kenyér ünnepe is, márpedig azt, hogy az új kenyér az asztalra kerülhessen, az aratás nehéz munkája előzte meg, melyet gépek híján bizony kézi erővel végeztek eleink. Vajon hogyan folyt ez a munka régen a Csallóközben nagyszüleink, dédszüleink idejében, amikor a gépeket kaszások, marokszedők helyettesítették?
Eleink számára a kenyérgabona aratása szinte rituális tevékenység volt, mert nemcsak a munkájuk eredményét, hanem a szó szoros értelmében a következő évi kenyerüket, a megélhetésüket jelentette. Már a vetéstől fogva aggódva figyelték az időjárást, hiszen akárcsak most, akkor is volt mitől félteni a hol aszály, hol jégeső fenyegette termést. Egyszer elégedetten simogathatták a kalászokat, máskor szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy bizony szűk esztendő elé néznek.
Aztán eljött Péter-Pál napja, ami rendesen az aratás kezdetét jelentette. Persze a szorgalmas, előrelátó parasztemberek már jó előre készültek erre a fontos munkára. Szénakaszálás idején kiválasztották a megfelelő nagyságú, ép sásszálakat (a Duna szabályozása előtt jóformán minden falu közelében volt nádas), ezeket tövestől feltépték és kévébe kötve hazavitték. Otthon kiterítették, vastag fával lenyomatták, hagyták megszáradni, majd ebből készítettek kötőt az árpának és a zabnak. A búzának és a rozsnak aratás közben kellett kötelet készíteni.
Az aratás igazi közösségi munka volt, melynek sikere minden résztvevő ügyességétől függött. A tehetősebb gazdák több emberrel arattak, segítséget is fogadtak, a szegényebbek a családdal, a tizenéves gyerekek bevonásával.
A munka igazi vezetője azonban mégis az első (sok esetben egyedüli) kaszás volt. Egy ügyes kaszás egy nap alatt levágott egyholdnyi gabonát is. A rendet a kaszára szerelt kaszagereblye segítségével szépen nekiborította az álló búzának.
A marokszedőknek, többnyire fiatal lányoknak bizony serénykedniük kellett, hogy ne maradjanak el a kaszástól, annál is inkább, mert ha több kaszás volt, akkor a következő már a sarkukat gyúrta, s bizony alaposan megizzasztotta őket. A marokszedő a sarlóval elegyengette a levágott gabonát, hogy a töve egyformán legyen. A kévekötő munkája már nehezebb, inkább férfimunka volt, aminek a könnyítésére kötőfát használtak. Amikor mindent learattak, összehordták a kévét, úgynevezett hetesekbe.
Fotó: kaposvar most.hu
Ez úgy készült, hogy a kévéket keresztbe rakták egymás fölé, hogy minden kévének a kalásza középen, a töve pedig kifelé volt. Végül a tetejére a tövével felfelé, rézsútosan tettek egy kévét, hogy takarja az összes kalászt, ezt papnak nevezték. Ennek a tövéből hosszabb szárakat kihúztak innen is, onnan is egy-egy marékkal, úgy, hogy a kalász benne maradjon a kötésben, majd az alsó kévékből is. Összepödörték és úgy kötözték le, hogy a szél ne tudja eldönteni, vagy kikezdeni.
Esős időben gyakran egy hónapig is kinn volt a gabona a határban, ilyenkor ugyanis az a gazda, akinek nem volt ponyvája, nem merte hazahordani. A lekaszált gabona helyét is összegereblyézték, ezt nevezték kuszának, mert itt már összevissza voltak a kalászok, nem pedig szép rendben, majd bekötözték és odarakták a hetes végébe.
Ez volt az utolsó művelet, utána, ha másutt is volt földjük, indultak tovább, másik határrészbe. Amikor mindent learattak, hazahordták szekerekkel, külön a búzát, az árpát, a rozst és a zabot, úgy rakva össze, hogy a szem, a kalász mindig védve legyen. Ehhez is érteni kellett, volt, hogy 10-20 méteresek voltak az asztagok.
Előfordult, hogy vízből arattak, olyan években, amikor sok volt a csapadék, feljött a talajvíz. Ez még nehezebb, keményebb feladat volt. Persze a nehéz munkát végző embert jól kellett tartani, hogy legyen ereje. Ilyenkor minden parasztasszony igyekezett kitenni magáért, ízletes ebéddel kedveskedni az aratóknak. A melegben szomjaztak, ezért kedveltek voltak a savanyú levesek, uzsonnára a kútban hűtött aludttej és a frissen sült ropogós kenyér. És persze ugyancsak a szomjúság oltására a gyümölcs, főleg az alma sem hiányozhatott a tokmányos tarisznyából, ahogyan az aratók tarisznyáját nevezték.
A betakarítási munkák kora hajnaltól késő estig tartottak, tehát ahogy mondani szokás, valóban látástól vakulásig dolgozott a föld művelője a mindennapi betevő falatért. Volt is a kenyérnek becsülete, áldás nélkül fel nem szegték.
Mindezeket a nagymamám elbeszéléséből tudom, aki tizenhárom évesen már marokszedőként vette ki a részét az aratási munkákból.
