Száz esztendeje, 1919. november 16-án őszies vasárnap volt Budapesten, ráadásul az eső is zuhogott. Ezen a napon vonult be – az antant jóváhagyásával – nagybányai Horthy Miklós altengernagy Nemzeti Hadserege a magyar fővárosba.
A Nagy Háború befejezését követően az antant rászabadította hazánkra a forradalmi tébolyt, miközben mohó szomszédaink minél több területet akartak lehasítani országunk testéből. Szégyenletes történelmi mélypontunk volt a dicstelen 133 nap, s miután a Kun Béla és hitsorsos elvtársai vezette tanácskommün megbukott, a diadalittas románok bevonultak Budapestre és még a Dunántúl keleti felére is rátették kezüket, folytatva féktelen harácsolásukat.
A győztesek mindenáron rendezni akarták Magyarország belpolitikai helyzetét, hogy mielőbb szentesíthessék a tervezett rablóbékét.
Mivel a szegedi ellenkormány idején életre hívott Magyar Nemzeti Hadsereg volt az egyetlen nemzeti fegyveres erő, az antant elismerte azt és miközben ráparancsolt a románokra, hogy hadseregüket vonják ki az érdemtelenül megszállt magyar területekről, engedélyezte, hogy a Dunántúlon állomásozó magyar hadsereg Horthy Miklós parancsnoksága alatt bevonuljon Budapestre.
Miután 1919. november 14-én a románok kitakarodtak a fővárosból, mindenütt Manno Miltiades Horthy! plakátot lehetett látni és a fővezér kiáltványát olvasni: „Magyarok! Közel két évig tartó gyalázat után újjászületett a magyar hadsereg, és a nemes lelkű lakosságnak köszönhetően Dunántúlról Budapest felé közeledik. Önök felett hónapokig vörös rongyok és egy idegen hatalom zászlói lebegtek. Ezt a gyalázatot nyomorult nemzetközi kalandorok és megtévesztett magyarok hozták Önökre. A nemzet megaláztatásának azonban vége van. Az újjáéledt magyarság minden próbálkozást szét fog zúzni, ami az újjáépítésünket meg akarná akadályozni. Büszkén és örömtelin dobog minden magyar szív, és a szél sastollakat fúj. Elnémult minden kishitű kétely, minden rosszkedv, és elmúlt a bűntett a nemzet felett. A csapataim mindenhol őrzik és fenntartják a rendet. Önöktől pedig fegyelmezett és határozott tartást várok el.”
A Nemzeti Hadsereg és fővezére 1919. november 16-án indult el a kelenföldi pályaudvartól a Parlament felé.
A Gellért téren Budapest polgármestere, Bódy Tivadar köszöntötte Horthyt, aki lóhátról mondotta el híres beszédét: „Polgármester úr! Fogadja meleg szavaiért a magyar nemzeti hadsereg nevében őszinte köszönetemet. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokkal éljek. Igazságérzetem arra kényszerít, hogy kertelés nélkül mondjam ki azt, amit érzek.
Amikor még messze voltunk innen és csak halvány volt a reménységünk, hogy ezt a tévútra vezetett nagyvárost fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen nem szegény magyar testvéreinket és itt üldözést szenvedő mártírjainkat láttuk, hanem csakis azt a piszkos áradatot, amelybe ez a város alásüllyedt.
A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette; mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost.
Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból. Ezen felül még mindenünket el is tékozolta. Mégis, minél jobban közeledünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg és hajlandókká váltunk arra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, melyben őseink csontjai porlanak, – ha szeretni fogja azt a rögöt, melyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent koronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, – egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket. Katonáim –, miután learatták és begyűjtötték földjeik termését, – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de – ha elkerülhetetlen lenne –, felkészült büntető ökölcsapásra is: Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, jobb meggyőződésre jussanak és kettőzött erővel vegyenek részt annak a Budapestnek felépítésében, amely majd összes nemzeti erényeink fényében ragyog. Testvéreinket, akik itt annyit szenvedtek és mindvégig velünk együtt éreztek, szívünkből üdvözöljük.”
A hadsereg és a bámészkodók sokasága a Ferenc József hídon vonult át Pestre, ahol a Parlament lépcsőin a Friedrich-kormány, a Szövetséges Katonai Misszió tagjai és neves politikusok várták a csapatok megérkezését. Friedrich István miniszterelnök üdvözölte a fővezért, aki az alábbiakban válaszolt: „Miniszterelnök úr! Szívből köszönöm a magyar nemzeti hadsereg nevében a meleg üdvözlő szavakat. Hosszú, nehéz, rögös úton jutottunk ide, e térre, ahol éppen egy évvel ezelőtt bízták az ország sorsát egy olyan emberre, aki hazánkat a sír szélére juttatta. Hogy mik voltak indító okai, nem kutatom. De hogy nem ismer a világtörténelem egy második alakot, aki hazájára annyi fájdalmas megaláztatást, oly abszolút anyagi romlást, annyi keserűséget és oly szégyent hozott volna, ahhoz kétség nem fér.
A forradalom nemcsak szabadságot, jogot és kenyeret nem adott a népnek, hanem a mindennél jobban áhított békét sem hozta meg.
Egy előnye volt csupán, hogy megismertük a destruktív erők működésének egész alakját és láttuk, hogy tud egy életerős, virágzó országot a demagógia szétzülleszteni és pocsolyába tiporni. Ezt a leckét megtanultuk, a poharat kimerítettük fenékig. A hosszan tartó szétzüllési processzustól a felépítés is hosszan tartó lesz. Ha tartamát meg akarjuk rövidíteni, akkor ki kell irtanunk minden mérget a nemzet testéből és össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény morál. Mindenekelőtt meg kell szűnni a széthúzásnak, hogy az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson. A nemzeti hadsereg mint egy test egy lélek áll szilárdan, önzetlenül a haza szolgálatában és győzelemre fogja segíteni a keresztény világnézetet, a tisztességnek, a becsületnek és az igazságnak uralmát.
Fegyvereinek oltalma alatt a nemzet minden rétege megkezdheti megint az oly szükséges termelő munkát, mellyel egy szebb, boldogabb, viruló Magyarországot akarunk felépíteni. Mikor most az oltár előtt kérjük a magyarok Istenét, hogy ezen nehéz munkánkban segítségünkre legyen, csak egy szent gondolat egyesít: Éljen a haza!”
A tábori misét Csernoch János esztergomi hercegprímás tartotta, azután Tormay Cécile írónő – akit a balliberális erők ma is folyamatosan ócsárolnak – a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében adományozott zászlót a Nemzeti Hadsereg számára, a fővezér ezen szavak kíséretében köszönte meg a becses adományt: „Mélyen tisztelt Hölgyeim! Fogadják a magyar nemzeti hadseregnek felajánlott szép zászlóért katonáim nevében mély hódolattal és hálával teljes köszönetemet. Mikor a hölgyek itt megjelentek és átnyújtották nemes ajándékukat, lelkemben szomorúan szép napok emlékei elevenedtek fel. Az emlékezés levisz a Tisza partjára, Szegedre, ahol négy hónappal ezelőtt félő bizalommal és aggódó reménységgel ugyancsak a magyar hölgyek az első zászlót átadták a nemzeti hadseregnek. Csak pár száz katonám volt még akkor, de megalkuvást nem ismerő, büszke és elszánt magyar valamennyi és én lelkesülve, nem félő, aggódó, de dacos bizalommal eltelve fogadtam meg velük együtt a zászlóval kezemben, hogy »ezzel vagy ezen!« Vagy ezzel szerezzük vissza hazánkat vagy ez lesz a szemfedőnk és »ezzel« jöttünk be magasra emelve Budapestre, az ország fővárosába. Azóta a zászló alatt az egykori pár száz lelkes katona sok ezerre nőtt. Azonban még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk. Magasra tartjuk a zászlót a régi dacos bizalommal, a régi jelszóval: »Ezzel vagy ezen!«”
A szegedi Délmagyarország korabeli tudósítása szerint „a bevonulás az esős idő dacára a leglelkesebb hangulatban folyt le. A fővezért, Magyarország legnépszerűbb alakját mindenki látni kívánta. A tömeg a legnagyobb rendben és emelkedett hangulatban oszlott szét.”
Ezen a napon Magyarország történetének új fejezete kezdődött el. Száz év telt el azóta, de arcpirító, hogy még napjainkban is a nemzeti színbe csomagolt, fősodratú „sztártörténészek” döntő hányada dicshimnuszokat zeng az országvesztő, hebegő vörös grófról és az istentelen vörös mételyről, miközben becsmérli Horthy Miklós kormányzóságának idejét. Konferenciák, könyvek próbálják tisztára mosni 1918-1919 szennyes időszakát, túldimenzionálják az ún. fehérterrort – amelynek lufiját a Bécsbe emigrált magyarul beszélő kommunisták fújták nagyra –, de arról már megfeledkeznek, hogy a fehér különítmények tisztjeinek egy része izraelita vallású volt és a zsidó nagytőke is pártolta a magyar nemzeti haderő felállítását. Ugyanígy fitymálják az ún. szegedi gondolatot, amely a keresztény és nemzethű magyarság ideája volt 1920 és 1944 között.
Csak tanácsolni tudom, hogy mindazok, akik meg akarják ismerni a Horthy-korszak kezdetét, ne a pártatlanság álarcát magukra öltő, balliberális, akadémiai elefántcsonttoronyba zárkózott és mai fejjel okoskodók munkáit, hanem a kormányzó emlékiratait, Szabó Dezsőt, Tormay Cécile-t vagy Kozma Miklós naplóját forgassák!
