Jókai, Klapka, Lehár és számtalan további jeles személyiség városa történetének dicsőséges fejezetei között akad kevésbé fényes is, amely nem a hősies helytállásról, irodalmi vagy épp zeneszerzői munkásságról, hanem a szegénységről és a szükségről, s a nehéz körülmények között is megőrzött méltóságról szól. Ilyen az úgynevezett fecskefészkek története, mely ebben az esetben nem kedves madarunk fészkét jelenti, hanem a nyomor szülte kényszermegoldást.
Valamikor az impériumváltás idején, az ínséges húszas években, amikor nem mindenkinek tellett házra, lakásra, épp megürült a várost övező erődrendszer, ahol korábban katonaság állomásozott. Ezt a lehetőséget ragadták meg más megoldás híján a komáromi szegények, akik beköltöztek a bástyák megüresedett boltíves helyiségeibe. Az erőd falai pedig, melyek túléltek harcokat, ostromokat, ellenálltak az ágyúgolyók erejének, ezúttal biztos menedéket nyújtottak a szükségből oda költözőknek.
Ők nem a mai értelemben vett aszociális elemek voltak, hanem a válság miatt munka és fedél nélkül maradt szegény emberek.
Egy idő után, amikor már megteltek az erődök szabad helyiségei, a harmincas évek nagy gazdasági világválságának idején további tömegek sodródtak a társadalom peremére, akik találékonyságuk révén és a szükség hatására újabb megoldáshoz folyamodtak, az erőd falához tapasztották szegényes hajlékukat, melynek ezáltal a hátsó fala eleve adott volt.
Ezeket a nevezte a komáromi köznyelv találó módon fecskefészkeknek, de lakóit úgy is jellemezték, hogy „falba mentek“ lakni, illetve „verkieknek“ vagy „kőfalmellékieknek“ is titulálták őket. Ez nem jelentett megbélyegzést, hiszen itt tisztességes emberek generációi laktak, nevelkedtek.
Akik az erődben leltek menedéket (Fotó: Fedor Gabčan)
A hely nélkülözött ugyan minden mai értelemben vett komfortot, viszont szabadon beköltözhető volt, nem kellett lakbért fizetni. Petróleumlámpával világítottak, vizet az artézi kútról hordtak, tehát ha szegényesen is éltek, de a maguk urai voltak. Mindenki keríthetett itt magának kiskertet, ahol megtermett a zöldség, gyümölcs, s a háziállatoknak, baromfinak, nyúlnak, s a szegény ember tehenének, a kecskének is jutott hely és legelésre alkalmas fű is nőtt a sáncokon. A közeli Vág-Duna pedig bőségesen kínálta a halat, csak ki kellett fogni.
Szegény emberek lévén betegbiztosításuk nem volt, sem pénzük, ennek ellenére akadtak olyan jószívű (többnyire zsidó orvosok), akik akár éjnek idején is kimentek a kőfalakhoz, s tiszteletdíjat sem kértek, mindössze annyi volt a kívánságuk, hogy a beteg családja legalább a fiákeres díját fizesse ki.
Természetesen ez sem egy zárt, állandó közösség volt, mint mindenütt, itt is volt migráció. Akiknek időközben akadt munkájuk, jobb lehetőségük, elköltöztek, de a helyük nem sokáig maradt üresen, érkeztek újak.
Volt idő, amikor nemcsak helybeliek, hanem még csehek is laktak itt, a cseh helyőrség ugyanis nem minden katona családjának tudott rögtön más megoldást biztosítani.
Nekik már csak a fecskefészkekben jutott hely (Németh István felvétele)
Lakott például itt egy ideig egy Novák nevezetű cseh család is, a fiuk később a második világháború alatt az Angol Királyi Légierő pilótája lett, a bombázókötelékével többször átrepült a város felett, s a pilótafülkéből viszontlátta gyermekkora színhelyét, majd ezt az élményét később levélben megosztotta itteni ismerőseivel, szomszédaival. S ha már a háborút említjük, a sáncok történetéhez az is hozzátartozik, hogy a környéken lakók bombázás idején gyakorta oda menekültek, abban a hiszemben, hogy az erőd falai megvédik őket.
A háború után, amikor elkészült az új hajógyár, s épülni kezdtek a lakótelepek, elköltöztek innen a korábbi lakók, a sáncok azonban nem néptelenedtek el, megteltek a városba beszivárgott roma családokkal és a társadalom peremére szorult elemekkel.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben fokozatosan felszámolták a fecskefészkeket, a bástyák lakói is eltűntek, s velük együtt a múlt ködébe veszett a városnak ez a fejezete is.
Kár, hogy erről a témáról nem született irodalom, holott legalább egy komoly szociológiai tanulmány alapját képezhette volna. Volt azonban a kornak és az itteni életnek egy krónikása, aki ugyan nem írásban, hanem fényképeken, megrendítő hatású szociofotókon állított az itteni életnek maradandó emléket. Fedor Gabčan erről a letűnt korszakról készült szociofotói 1968 és 1972 között születtek, nem sokkal a fecskefészkek lebontása előtt.
Hazafelé, kenyérrel (Fedor Gabčan felvétele)
Gabčan 1940-ben egy festői szlovák faluban, Jókúton született, majd a háború után özvegyen maradt rendőrparancsnok édesapját Komáromba helyezték, ahol ismét megnősült és élete végéig itt is maradt. Fedor az alapiskoláit Komáromban végezte, majd a kassai Építészeti és Ipari Iskolában folytatta tanulmányait, ahol geodéziát és kartográfiát tanult. Érettségi után a pozsonyi Geodéziai Intézetben helyezkedett el, ahol légi felvételek feldolgozásával foglalkozott.
Fotóművészként sok egyéb mellett a fecskefészkek lakóinak életét, környezetüket is fényképezte, akik beengedték őt szerény otthonukba és bepillantást engedtek neki az intim szférájukba.
A képek készítése után a fotós pár év múlva visszatért, de akkorra már kicserélődtek itt a lakók, s ők már nem engedték magukat fényképezni.
Fedor Gabčan fotói szelíden, csendesen mesélnek az élet peremére szorult, sokat próbált emberek sorsáról, életéről, mindennapjairól. A képein látható emberek, gyerekek arcáról azt olvashatjuk le, hogy rendkívül szerény körülményeik ellenére is elégedettek az életükkel. A mezítlábas gyerekek, az élet megannyi megpróbáltatását átvészelt öregek, az egyetlen helyiségben élő három generáció, a lovaival látható öreg cigány, de még az az idős asszony is mosolyog a képen, akinek pedig mindkét lába hiányzik. Ezek a felvételek a nehéz körülmények között is emelt fővel élni tudók emberségéről, emberi értékeiről szólnak, melyek ebben a lepusztult, reménytelen környezetben még erősebben fénylenek fel.
