Nem jön számra, tollamra ez a szó: in memoriam Dinnyés József. Annyira hihetetlen. Az ének, a dal nem halhat meg soha. És az énekes? Mi történt? Átmentél abba a minden tekintetben, számunkra csak sejtett, más létformába. És mégis, még teljesebben velünk vagy.
Ahogyan Billy Graham Isten protestáló evangelizátora írta: „Ha meghalljátok, hogy meghaltam, el ne higgyétek! Akkor élek majd igazán, abban a létformában, ami mindennél teljesebb, az egyetlen teljes.”
Neked még az elmeneteled is csupa protestálás. Reformátusként az élet nevében most is leénekled a halált. És énekelsz, dalaid, énekké formált költők szavai itt rezdülnek, hullámzanak a lelkünkben.
Te magad olyan vagy, mint egy hatalmas zsoltárfolyam. 24 órában, napokon át, heteken, éveken át zeng gitárodon, lantodon, ajkadon a zsoltár. 21. századi Sztárai Mihályként, aki jó öt évszázada a baranyai dombokon lantjával, hegedűjével szólóban kántálta magyar szívek ébresztésére a genfi zsoltárokat. Isten szólógitárosa, szólóénekese lettél Te is, szerte Kárpát-medencei édes hazánkban. Hegytetőkről, templomok hallgatag csendjében, színpadokon, ünnepi és ünneptelen alkalmakon, börtönök szürke világában színes szivárványként zendült fel a hangod. Nem, Te nem haltál meg, csak létformát változtattál, mert két hazát kaptál Istentől. A földit, időit és a mennyeit, az örököt.
S mert Te énekfolyammá lényegültél, dallammá, olykor kőkemény kiáltássá, máskor szelíd, simogató halk gyógybalzsammá, mint Urad, Jézus, amikor hol sisteregve, hol lélekcsendet teremtve szólt drága Igéket, isteni szót. Őtőle tanultad az előadásmódot és a tartalmakat is. Igazságszeretetet, a megalázottak, az elhallgatottak vagy az önként elhallgatók szószólója lettél. Ahogyan a Napút évkönyv 2018-as kiadásában, ahol nyolcvan jeles magyar hetvenes vallott életéről, számomra kimondhatatlanul kedves meglepetésként egymást követtük az oldalakon rövid életsummánkkal.
Ott ezt írtad: „Maradok az élőbeszéd és a hallgatás váltakozó lét-nemlét párbeszédében”. Telitalálat volt. Eddig az élőbeszéddel, mostantól a hallgatásoddal, újra és újra meghallgatott zenéddel maradsz velünk párbeszédben.
Életed a földi lét töredékességében, a részszerintiség világában a teljesség vonzásában telt. Számok, dátumok önmagukon messze túlmutató módon bizonyítják ezt. 1948. augusztus 4-én születtél. Szeged forró ege alatt. (Én egy nappal korábban). Meghatározta egész földi sorsodat 48. (Az enyémet is, Isten akaratából). A szabadság, a lendület, a minden léleknyomorítás elleni tüzes protestáló indulat hordozta 48-asságodat. Fegyvereddé, oltalmaddá, pajzsoddá és menedékeddé lett a lantod, gitárod. Golyózápor helyett dallamözönöket zúdítottál ádáz ellenfelekre.
És március 15-én indultál el nem földi utakon, miközben az ország a 173 éve történtekre emlékezett. Ritka kegyelem, hogy ilyen idő fölöttien és mégis időbe zárt fényes dátumok között záródott be földi utad. Tudtad, sejtetted? Isten kiválasztott gyermekeként lettél maga a ’48.
Tudod, mi köt össze Veled énekelt költeményeid dallamhálóján túl? Az, hogy mi negyvennyolcasok nem hátrálunk, nem adjuk fel, nem adjuk meg magunkat senkinek és semminek. Az Úristenen kívül. De Neki igazán és teljesen. Te ezt jól tudtad.
Zsoltárokat daloltál, mindennapi eseményeket énekeltél meg, a haza mindennapjait. „Európában csak következetes munkával lehetséges. Önmagunkat kell felmutatnunk az idő szentháromságának jegyében”. Múltban, jelenben, jövőben. Ez a kivételes felmutatás, mint az úrvacsora kenyerének és kelyhének felmutatása, Istent-embert egybeölelő magasságokba a muzsikáddal, dalaiddal – sikerült. Találkozások élete az enyém – írtad közös évkönyvünkbe.
Életműveik betiltott alkotásait, részleteit mutatták meg egy-egy dalested, előadásod után a Téged megszólítók. A nemzet bizalmasa lettél. Így aztán megzenésítetted annak a hazának a verseit, kincseit, ami nem a magasban, hanem a mélyben él. És mélyen, nagyon mélyen él. Mint a gyökerek. Lefele is növekedve. „Az olvasók elől eltitkolt, elrejtett értékek felmutatásával kezdődött minden” – írtad. Bella István költő így jellemzett: „Dinnyés Jóska, a költők énekese.”
(Fotó: Békefy Lajos)
A cenzúrázott és a kinyomtatott versek magyar rengetegében jártál, kincseket találtál, énekké hangszerelted a rejtett kincseket. A magyar lélek rezdüléseit. Élő szeizmográfként megérezted a hajszálrezdüléseket is a lelkek mélyén. „A velünk élő történelem korunkban írt verseit gyűjtögettem”. Negyvennyolcasként mindig érezted a mélyvilág hangulatát, gyötrelmeit és örömeit. Kidaloltad, ami Nélküled az elhallgatás örök némaságába süllyedt volna. Kezedben volt napi szálláson a Biblia, a Zsoltár, a mennydörgő szavú, a magyar lélek páratlan pedagógusa, Karácsony Sándor, meg Bibó István történelemfilozófiája éppúgy, ahogyan mindvégig szellemi útitársad maradt Ady, vagy Hamvas Béla. Az életöröm tiszta borával.
Lant és gitárszólódat, énekeidet hallani fogjuk a magyar éjszakákban és a fényes napokon is. És március 15. ezután Veled még személyesebben a miénk lesz. Maradunk mindvégig 48-asok és a Téged ismerők, szeretők, akik dalaid hallgatása közben a lét-nemlét párbeszédében beszélgetőtársaiddá válnak.
A szívedhez közelálló délvidéki reformátusok énekeskönyve egyszerűen tiszta, hivalkodó szó nélküli záróénekének soraival marasztalunk lelkünkben és öleljük át Szeretteidet: „Isten velünk, a viszontlátásra. Boldog útjain kegyesen Hű kezével Ő vezessen. Hogyha már itt a földön nem, De találkozunk odafenn. Isten velünk! Viszontlátásra!”. Addig is Dinnyés Jóskánk dalaidban beszélj hozzánk, Te örök negyvennyolcas…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
