Nyár óta naponta olvasom a MAIIGE.HU oldalon lévő pár soros gondolatokat, melyek mindig új üzeneteket közvetítenek számomra az adott napra, vagy pedig olyan összefüggéseket tárnak elém, melyeken sokat gondolkodom.
A múlt héten az egyik ige a következő történettel kezdődött.
Victor és Mildred Goertzel 1962-ben végezték a kiválóság bölcsőjének nevezett híres kutatásukat, melyben több mint 400 sikeres ember családi hátterét vizsgálták. Azt keresték, hogy milyen kora gyermekkori tapasztalatok járultak hozzá ahhoz a rendkívüli teljesítményhez, melyet ezek az emberek elértek.
A leírás szerint bevontak a kutatásukba olyan embereket, mint például Einstein, és még sok más híres és csodált személyiséget. A kutatás nagyon érdekes dolgokra világított rá a vizsgált emberek élettörténetének fényében, ugyanis háromnegyedüknek nehéz gyermekkora volt, nélkülözésben éltek, kettészakadt családokban vagy bántalmazó szülők gyermekeként nőttek fel. Huszonöt százalékuk valamilyen testi fogyatékkal élt. Akik végül híres írók lettek, azoknak a legtöbbje végignézte, hogy szüleik egyik krízist élik át a másik után. S folytathatnám a példákat.
De a lényeg, hogy a kísérlet végén arra a következtetésre jutottak, hogy a hátrányok kompenzálására való törekvés fontos tényező volt a személyes siker elérésében. Ezekben az emberekben egy dolog közös volt: a mindent leküzdő hozzáállás.
Ezt a példát szeretném levetíteni a magyar iskolára. Mert hányszor halljuk a magyar gimnáziumot elvégzett ismerőseinktől az egyetem első évfolyamaiban, hogy mennyivel nehezebb a dolguk, mint a szlovák elsősöknek, akik mindent szlovákul, az anyanyelvükön tanultak a középiskolában.
Viszont akik nem ijednek meg a kihívásoktól és harcba szállnak, azok a hátrányok kompenzálására való törekvés miatt végül a legjobbak lettek az évfolyamaikban és ma a legkitűnőbb munkahelyeken dolgoznak.
Az én gimnáziumi osztályomból és vagy fél tucat olyan ember van, akik olyan helyeken dolgoznak és állnak helyt ma is, melyről szlovák egyetemi csoporttársaik többsége csak álmodhat.
De elmondok még egy történetet. Ezt egy közösségi oldalon, egy gömöri csoportban, egy B. László nevű úr írta le, aki 2001-ben Pozsonyban kezdett az egyetemen tanulni. A szőke, cingár rimaszombati fiút egy szobába tették két árvai, két méter körüli szlovák sráccal, akik még addig magyart sose láttak, de mivel ezt tanulták, zsigerből utálták őket. Martin keresztény srác volt, így ő érdeklődött az első napokban, hogy mifajták a magyarok ott lenn délen, hogyan élnek, viszont a másik gyerek, Mišo tele volt frusztrációval, nem volt a legokosabb sem, s hamar kiderült, hogy az egyetem kínszenvedés lesz a számára, mert nem tud tanulni. Ráadásul, amikor László letette az első sikeres vizsgáit, egyre jobban kezdte utálni őt, mert ugyan hogy lehet az, hogy egy magyar gimnáziumot végzett fiú gond nélkül le tud vizsgázni szlovákul például anatómiából, biokémiából, németül pedig didaktikából, német irodalomtörténelemből, miközben ő szenved és bukdácsol.
„A szobában a Sláger rádiót hallgattam mindig, hiányzott a magyar szó, az egyetlen magyar évfolyamtársam, Gabi Nagymegyerről gyáva volt, még a folyosón is suttogva beszélt velem magyarul. Ez tetszett a szlovákoknak, Gabit elfogadták, engem viszont a büszke magyarságom miatt elkezdtek piszkálni. Éjjel kettőkor hullarészegen bejöttek a szobámba öten, felgyújtották a lámpát, -10 fokban kitárták az ablakot, bulizni akartak. A cél egy volt. Kiprovokálni a vékony magyar gyereket, hogy aztán véresre verhessék. Kemény iskola volt közel 4 hónapig tartott. Ezután rájöttek, nem reagálok erre, nem tudnak kiprovokálni, na meg nem is lett volna esélyem ellenük, ezt tudtam” – írja.
A történetben egy év után fordulat állt be. Már nem lakott együtt a két szlovákkal, s Lacinak ettől függetlenül sok szlovák barátja lett, kedvelték pozitív hozzáállása miatt, s pár éven belül szinte mindenki ismerte. Tisztelték és megszerették őt. Ő volt az a magyar srác, aki mindig elegánsan jár, és nem iszik egy korty alkoholt sem, miközben ha buli van, ő táncol az asztalon elsőként.
Az diploma megszerzése után Laci az egyetemen maradt, s láss csodát, Mišo – akit közben kidobtak és újra kellett kezdenie – a diákja lett. Ő tanította neki a biokémiát. Igen, annak az embernek, aki véresre akarta őt verni, mert magyar volt.
„Mišonak nem ment a biokémia, szenvedett vele, ismételte a tárgyat, úgy jött be hozzám vizsgázni, hogy a szemében félelem volt. Bejött az irodámba. Ma is emlékszem arra a napra. (…) Ez az emberke a 2 méterével tiszta izomban úgy nézett rám, mint egy pisis gyerek, aki nem meri bevallani, hogy megint becsinált. Mondom neki: na, mi a helyzet Mišo? Erre ő: Laci, engem kidobnak újra az egyetemről, ha ezt a vizsgát nem csinálom meg. És hát tudod, én most itt… tudod… szeretnék elnézést kérni. Csak néztem rá. Sajnáltam. Ő egy áldozata volt a szlovák iskolák agymosásának. Mondom neki: fátylat rá, ülj le, melyik kérdésekre tudod a választ a tesztben, amit nem tudsz, hagyd szabadon, megoldom. Így is lett. Átment rajta. Megoldottam” – írja.
Ezután a kétméteres, csupa izom szlovák fiú mindig lehajtott fejjel ment szembe Lacival a folyosón, rá sem mert nézni. Ahogy írja, szégyellte magát. Mišo gyűlölete Lacit erőssé, őt megalázottá tette kettőjük emberi kapcsolatában. Az egyetemet nem fejezte be, kidobták. A haverjai karolták fel, mert munkát sem tudott Pozsonyban találni.
Eddig a történet, mely gyakorlatilag ugyanarról szól, mint az első.
Nem az alkalmazkodás, hanem becsület, az egyenes gerinc és a kemény munka tesz valakit alkalmassá arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez.
S ezt mindenki az anyanyelvén tudja a legjobban. Válasszuk hát a magyar iskolát!
(Méry János/Felvidék.ma)
