Mindnyájan tapasztaljuk az emberek
kisebb-nagyobb istentelenségeit.
De soha nem tapasztaljuk Isten embertelenségeit,
mert ezek nem léteznek.
Barth Károly
Zavaros és kemény időket élünk. A teremtett világ szenvedését és haragvását gyarló emberek miatt. Soha nem látott szennyzuhatagot a facebookon a hazai belpolitikai kavarások, szóbombák, verbális nyúzások és felnégyelések során. A középkor összes szörnyű kínzóeszközének beöltözésével mondatainkba, megjelenésével a sajtóban, tv-ben és az online térbe. Olykor bizony Isten kedvem támadna valamilyen égközeli hegycsúcsra vagy tengermélyi barlangba fel- és lemerülni.
Emberek, akikről évtizedeken át mást gondoltam, tapasztaltam, egyszerre valamilyen eszméletlen mélyből, létezésrétegből lélektépő sárkányfogakat hoznak felszínre és csattogtatnak egymásra. Vörösmarty jár közöttünk 1846 május előn írt keserű soraival:
Az ember fáj a földnek; oly sok/Harc – s békeév után/A testvérgyűlölési átok/Virágzik homlokán;/S midőn azt hinnők, hogy tanúl,/Nagyobb bűnt forral álnokúl./Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! Nincsen remény!
Valóban? Mindig és újra, évtizedek, évszázadok múltán változatlan érvénnyel térnek vissza a költő nemzeti romlásunkat felidéző sorai? Hasztalan ez is? Soha semmiből semmit nem tanulunk? Sőt digitális eszközeinkkel még hatalmasabb eszköztárunk van – egymás mocskolására, önmocskolásra? Higgye el Kedves Olvasó, olykor magam is elengedném napjaink és a jövendő egyre reménytelenebb latolgatását, jöjjön a Himalája csúcs, vagy a tengerfenék!
De Isten Igéje megállít, számon kér, megráz, felráz és felkapja tekintetemet az éppen szem és fül közelben áramló, zúgó szennyfolyamról – tisztultabb égi magasok felé, túl a Himalája-csúcson, mélyebben a tengerárkok fénytelen és hallgatag világán.
És belemerülök most is Igéje teremtés előtti, teremtés utáni, majd létutáni, felsejlő, megígért állandóságába, valami csodálatos kozmikus atyai szívdobogásba. Igéje vigasztalásába, mindent feledtető, napi nívótlanságok és silányságok között Isten-szintre emelő szent ölelésébe. A szupratemporális, múlandóságon túli és romlás fölötti szívdobogásba (Herman Dooyeweerd, holland református filozófus). Merülj bele Te is a mindent átható és mindenen felülemelő isteni jelenlétbe. Az Igébe, ami a lényegek tiszta valóságáról, az önégető szavak között a maradandó Élet Beszédéről szól szelíden. Nyugalmat ajándékozó fenségességbe hív. Lapozd fel Bibliád, nyisd ki bibliaolvasó kalauzodat. Én a Losungot veszem most kezembe.
S mivel 291 éve ugyanúgy, mint az évmilliók óta hullámait sorspartokra küldő tengerek, ez a herrnhuti füzetecske most is felfelé és előre fordítja lelki tekintetemet, egész valómat. Isten-lesre. Az Érkező fürkészésére. Ámulással csodálom, tágra nyílt lélekszemekkel csodálom az üzeneteket. A heti Igével a hiábavalóságok szélhordta mondatai ellen. Mikeás próféta üzen Budapestre és mindenhová Krisztus előtt jó 800 éve, napjainkhoz képest 2800 éve mondott beszédével:
„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben” (Mikeás 6,8).
Micsoda programbeszéd! Egy életre szól, érdemes ezt választani, hogy el ne tévelyedjünk. Ez az előttünk álló hét fő Igéje. S mily csodálatos előrelátás, áradnak a biztató gondolatok. Mindenkinek kapaszkodót jelentenek, amikor úgy billen meg egy-egy napunk, mint a rohanó busz az éles kanyarban. Ha valaki nem kapaszkodik, egészen biztosan kisodródik, átvágódik a másik oldalra.
A református lelkészből szerzetessé, majd a Taizé közösség alapítójává lett Roger Schütz a remény és az ima fontosságára figyelmeztet: „Jézus, reménységünk, Benned vigasztalást találunk, s bátran Rád bízhatunk mindent, de mindent imáinkban”. Fent már idéztem Barth Károlyt: Isten nem tud soha embertelen lenni, mert lényege az emberformáló, emberalkotó szeretetet.
Erre erősítenek rá az 1650-től saját elhatározásából Sárospatakon tanító Comenius Ámos János morva tudós pedagógus, majd a cseh testvérek püspökének szavai: „A legfőbb törvényed ez legyen: minden fontos és szükséges dologban őrizzük meg az egységet, a kevésbé fontos dolgokban a szabadságot. De mindenben és mindenek felett az egymás iránti szeretetet!”.
Szóviharokban, indulat árhullámokban, vagy semmibe vevő lenézések, visszhangtalanságok, minden honi önpusztító praktikák közben legyen néhány csendesítő percünk.
Tudatosan szánjunk erre alkalmat naponta. Amikor Istenre, a valóban szükségesek mérlegelésére, egymást emberként, magyarként, honfitársként (már a testvér szót nem is merem ide írni) észrevevő zarándokként jut egy önmagadon túlpillantó tekinteted. Naponta legalább egy.
Felfele, előre és magad köré. Lehet, nyugalmad nincs, nem lesz, de békességed így biztosan megteremted. Engesztelő, békéltető pillanatokat! Békesség Istentől!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
