Putyin elvtárs azt mondta, hogy ha a Nyugat (vajon milyen ország/ok/ra gondolt?) azt hiszi, Oroszország visszakozni fog (mármint Ukrajnából), akkor a Nyugat nem ismeri Oroszországot.
Mert hát igen, ilyen az orosz lélek. Ezt már hallottuk egyszer. Az orosz lélek, amilyen kitartó, nem lép vissza. Törtet. Néha lassan, néha gyorsabban, ahogy az időjárás engedi. Ellentétben a csúnya Nyugattal, amely bizonyos szempontból visszalépett – amennyiben a régi szép tengerentúli gyarmatokra gondolunk. Például Anglia gyarmatvilága teljesen szétesett. De Franciaországé is. Egészen azért nem, mert gazdaságilag nem nagyon engedték el a gyarmatokból újonnan keletkezett államokat, és jó pofát vágtak hozzá. Ezzel szemben az oroszok még mindig a néhai Szovjetunió gyarmati gondolatvilágában leledzenek. A cárok idején keleten egészen a Bering-szorosig terjeszkedtek, mi több, még Alaszka is az övék volt, mígnem 1867-ben az akkori 7,2 millió dollárért el nem adták az USA-nak (gondolom, azóta már többször megbánták II. Sándor cár meggondolatlan üzletét – de mi volna, ha azt mondanák, az ősi orosz föld, s vissza akarnák venni, mint Krímet?).
Ugyanakkor nyugat felé sem tétlenkedtek, Nagy Péter cár 1703-ban megalapította a mai Szentpétervárt, ezt az ablakot Európára, amit azóta sem csuktak be, sőt. Ideológiai őseink, Marx és Engels jóvoltából tudjuk, hogy „világ proletárjai egyesüljetek”, amit úgy kellett értelmezni, hogy az első proletár (azaz bolsevik, vagyis kommunista) ország lesz a meghatározó világbirodalom, amelynek vezetésével mindenütt virulni fog a kommunista társadalom. Ezen dolgozott Sztálin elvtárs is, s a II. világháború után a Nyugat hathatós segítségével nyugatabbra sikerült kitolni azt az ablakot, kialakítva ezáltal a szocialista gyepűt, amit szocialista tábornak becéztek. Közben azért nem hanyagolták el az egyetlen üdvözítő ideológiát máshol is terjeszteni, csak baleset történt közben, mert ez a rendszer gazdaságilag nem működött – s nem csupán azért, mert rabláson alapult.
Elég az hozzá, összeomlott ez a kóceráj, ám az eszme (az orosz lélek!) ezt nem bírta elviselni (amit viszont mi nem értünk).
Így lett egy újkeletű cár, aki töredelmesen be is vallotta, mennyire sajnálja a nemlétbe szenderült Szovjetunió kimúlását. Ezen sürgősen változtatni kellett, értsd: fölújítani a szovjet területi integritást, s lehetőleg tovább terjeszteni.
Ürügy, ha kell, bármire akad. Például az, hogy ott a mieink élnek. Mi lenne, ha ezzel az ürüggyel a magyar sereg bejönne mondjuk a Csallóközbe. Vagy a rómaiak Britanniába, a németek Elzászba stb. Persze abszurd az ilyen példálózás, bár a terjeszkedés elemi ösztön. Bizony, bizony, az orosz expanziós igyekezet is régi, beidegződött, kortól független tényező.
Ráadásul az orosz lélek mindig úgy érezte, be van kerítve. A szimptómát a szovjet szemlélet fejlesztette csúcsra. Igaz, már 1849-ben is eljöttek hozzánk – akkor ugyan területet nem vittek, „csak” fölszabadítani jöttek (ez is olyan orosz rögeszme, nehogy már a beteges szabadságvágy tovább terjedjen). Eme jó szokásukat továbbra is megtartották.
A bolsevik államcsíny után (amit Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak kereszteltek el) emlegettek valamit a fölszabadulásról, de nem mondták, hogy minden elnyomott nemzet tényleg szabadulhat (ezt tulajdonképpen csak a finnek használták ki, meg is büntették ezért később), mert a kommunista „szabadság” alól már nem lehetett csak úgy.
Ami Krímet illeti, ott a tatárok kiáltották ki a Krími Népköztársaságot 1917 végén, de egy hónapon belül „pacifikálták”, s Kun Béla segítségével vagy 60 000 tatárt gyilkoltak meg a szovjet hatalom nagyobb dicsőségére.
Evégett aztán a II. világháború alatt a tatárok a németekkel is szövetkeztek volna, amiért jó kommunista szokás szerint kollektív bűnösséggel sújtották, sokukat kitelepítették Krímből. A Szovjetunió összeomlása után újból önállósodni próbáltak, csakhogy akkor már túl sok oroszt telepítettek oda (ez a taktika is jól működik szerte a világon), s ez volt az apropója annak, hogy az oroszok ezúttal Krímet szabadították föl, egy szuverén állam területét annektálva. Ilyen egyszerű ez, erővel mindent lehet, senki sem háborodott föl (Ukrajnán kívül). Igaz, az ukránok is próbálkoztak hasonlóképpen (Bandera), abból következik, hogy most a fasisztáktól kell megtisztítani Ukrajnát.
Előbb még a szakadár ukrán köztársaságokat kellett fölszabadítani, aztán következtek az ukránok, az általuk elkövetett állítólagos népirtásra (is) hivatkozva (erről hozzánk kevés hír jött, az adatok ellenőrizhetetlenek) eljöttek a béketeremtő orosz alakulatok fölszabadítani az ukrajnai oroszokat. Mert az orosz lélek elnyomást nem bír elviselni, amennyiben róla van szó, hacsak nem gulaggal fenyegetik.
Azért ne feledjük: az ukránok sem ártatlan báránykák. Az újonnan alakult államokra jellemző negatív nacionalizmus bizony megtette a magáét. (Ez nem azokról szól, akik mindent hátrahagyva az életükért menekülnek.) Mi itt elsősorban a kárpátaljai magyarokon elkövetett igazságtalanságok sorozatán keresztül vettünk tudomást erről, holott ezek a fölösleges, nemzetiségeket korlátozó intézkedések sokkal inkább az oroszok ellen irányultak. Az új ukrán állam ugyanazt a hibát követte el, mint minden ország, amelyben nemzeti kisebbségek élnek: kizárólag a többség (vélt vagy valós) érdekeit tartotta szem előtt, nem pedig az összes lakosság elégedettségét. Ami persze nem indokolja s nem menti az erőszakos, gyilkos orosz inváziót.
Van egy szép mondás, miszerint minden háború tárgyalással ér véget, azaz miért nem tárgyalnak mindjárt.
Nos azért nem, mert mindenki jobb tárgyalási helyzetet szeretne teremteni magának (a legjobb érv az erősebb hadsereg). Nem tudni, milyen helyzetben lesz e két ország a háború végén, de az kézenfekvő, hogy mindegyik alaposan megsínyli.
Az orosz külügyminiszter is szeret az orosz lélekre hivatkozni, amit a világ nem ért – de nem is magyarázza meg. S ha mégis megértem, miért fogadjam el ezt a populista terjeszkedési kényszert?
Pedig ha csak erről volna szó. Mert a háttérben és a súgólyukból mások is részt vesznek ebben az értelmetlen rombolásban, gyilkosságban. Ugye emlékszünk, mi mindennel etették Magyarországot 1956-ban, mennyi segítséget ígérgettek a jólelkek, csak tartsatok ki. Később „segítettek”, exportálták az amerikai demokráciát Afrikába, Irakba, hogy csak a legismertebbeket említsem. Semmiben sem maradtak el az orosz lélek terjeszkedési kényszerétől. Ez erőfitoktatásról, meg az ismert erősebb kutyáról szól, még akkor is, ha más-más eszközökkel igyekeznek elérni ugyanazt: az egyik az orosz lélekről hadovál, a másik a demokrácia exportjáról, s mindketten a békéről, sőt világbékéről. Hát köszönjük szépen, a mi elképzelésünk a békéről nem a fegyverekről, nem a tőke csalafintaságáról, sem a hatalom istenítéséről szól. S akkor még nem beszéltünk a nevető harmadikról, aki több ezer éves történelme árnyékában, tapasztalatával várja türelmesen a számára megfelelő nyertes időt, s egyelőre kitérő meg félreérthető nyilatkozatokat tesz. Ráadásul pedig ott van ez az új, baloldalnak nevezett hatalom- és pénzközpontú, alkalmi ideológiával hadonászó háttérmaffia, amely mindent megtesz, hogy minél átláthatatlanabb legyen a helyzet.
Ennek érdekében ez a „baloldal” (s nem csak az) állandóan überelni igyekszik mindent és mindenkit, hogy jól hallható legyen, túlkiabálva minden értelmes szót, s olyan vállalhatatlan dolgokat mond evégett, hogy észre sem veszi, mennyire fasisztoid és kommunistoid nézeteket igyekszik elfogadhatóvá tenni, hogy megváltsa velük a világot.
Közben pedig senki sem gondol arra, hogy ha az ukrán gabona nem jut át a lezárt Fekete-tengeren, Afrika olyan éhes lesz, hogy még nagyobb érdeklődéssel igyekszik majd az adakozó kedvű Európába.
Szép kilátások. Annál inkább, hogy Európa is halad. Mint annak idején a szocialista blokk: annyira az élen járt, hogy már csak egy lépésnyire volt a szakadéktól.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
