Az ima létforma, állandó lábujjhegyen járás Isten előtt a lelkünkben, létezésünk egyetlen Krisztus-formájú térdre hullásával, s ebből a legmélyebb egzisztenciális mélységoptikából szemlélni a világot, az embereket, átmeneti vagy állandó útitársainkat.
Nem a kezünk összefonása csak, ami fontos az imához, ez is kell. Nem kötelező imapercek tartása, magunknak tetsző formulák ismétlésével, évezredek csiszolta imák újra olvasásával vagy újra mondásával.
Sokkal több az imádság, imádás: alulnézet és felülnézet egyszerre, békaperspektíva és madártávlat folyamatos összefűzése, bennünk végbemenő honfoglalás, Isten-hon fogadás, imaország teremtése a szívünkben, végtelen perspektívák ölelkezése és egyesülése, s az irgalom világnézetének, világlátásának felépítése ott egészen belül, ahová csak Isten és Te vagy bejáratos – meg szavainkkal, az ima predestinálta és formálta jelenlétünkkel ott, ahol éppen vagyunk. Titoklesen, csillaglesen, a végtelen megszimatolásával a végesben szakadatlanul – így is: az emberek szemébe és lelkébe nézve, igazi énjük fürkészésének igényével, meglátásával és megláttatásával, a szavakba öltöztetés állandó anyaságával, Isten-lesen, metafizikai szerelembe esve mindörökre, Istent ölelő gyermeki makacssággal és kapaszkodó-csimpaszkodó magunknak akarással.
Ima: a lábujjhegyen létezés beleszövése az isteni létteljességbe. A mások és a magunk létezésének lsten-látomásos megemelése az Isten formálta, teremtette létteljességben, mind feljebb és feljebb, égi Jeruzsálemünk vonzásában, a trónon ülő hófehér Bárány és az Atya lényének örök vonzásában, ahogyan azt Jézus tette földi létezése minden másodpercében, téridői helyzetében, még a kereszt szédítően magas mélységében is, a de profundisból, a szinte feneketlen halálveremből felsóhajtott leírhatatlan passiójában, a kozmikus szenvedésben, elégtételben és a multiverzumokat, meg Téged, s engem Atyánkkal kiengesztelő istencsendjében, Akinek egész földi léte totális fohász, Mi Atyánk volt, és az marad a teremtett lét végezetéig, a királyi trónus előtti folyamatos esedezésével érettünk, amit tartásával, csendjével, állandó lábujjhegyen létezésével és áldásra kitárt irgalmas karú mennybe mentelének minden kiengesztelő áldásával, átokkerülő, átoktörő szeretettel elénk élve.
Ahogyan a kopt sivatagi remeték a Kr. u. 170-es évektől kimenve az egyiptomi sivatagba, megfejtették a sivatagi csend hangjait, a kvarckristályok érzéki és azon túli muzsikáját, mert annyira le tudták halkítani önmagukat az imacsend fenséges kupolája alatt, hogy még a messzi skorpiók futását is meghallották a forró homokon, akik a pusztai remeteségben egyesültek a nekik árnyékot vető pálmafával, de közben kiszáradásig mondták magasztaló imáikat, míg maguk is fénnyé lettek a tomboló napsütésben, s ránk hagyták az imádás, a magasztalás, lábujjhegyen létezés fenséges lelki titkait, az imádkozás első élettel írt tankönyveit. Ahogyan közel 1900 évvel később Maggie Gobran, kopt imádkozó lányuk a lelki láncolatban odahagyta a kairói egyetemi katedrát és százezer gyermeknek a mokattami szeméttelepen drága Mamája lett, és megtanította a veszekedő, civódó gyermekeket az imacsend, istencsend boldogító átélésére, vagy ahogyan Széchenyink a mödlingi zárt kastélyban rájött az igazi nagyság titkára: „Az ember akkor a legnagyobb, amikor térdel”.
Az ima istenes titka íratta a kivégzés előtti éjszakán Aradon Damjanich tábornokkal az egyik legszebb imavallomást kedveséhez, Emíliához és vállalt magyar hazájához, Aradhoz, s Magyarországhoz – vagy ahogyan Th. de Chardin paleontológus, jezsuita tudós filozófus a kínai sivatagban folytatott antropológiai ásatásai során megfogalmazta sóhajtás-finom Teremtő magasztalásait a Ima a világ fölött címmel. S amiként St. Exupéry, miután lezuhant repülőgépével a szaharai sivatagban, s a kilátástalan forróságban, se ember, se árnyék, se víz, se életmozgás vibrációjában megsodorta lelke vásznán a Citadella örökszép mozaikképeit varázslatosan egymásba nyíló francia szavakkal – igen, igen, igen, vallom boldogan, az Isten-valóság közelében jár az, aki ilyen Isten-lesre indul naponta, megteremtve magában a szellem és a lélek lábujjhegyes imapillanatait, mert aki így tesz, akinek Isten a létformájává, a lét-tengelyévé lesz, az már elérkezett a földön a mennybe, vergődő földi országunkban a mindenen átragyogó és mindenek felett maradandó Isten Országába. Az a mennyet befogadta már magába itt a földön, befogadta Őt örökre, megajándékozva olyan boldogsággal, amit semmi nem pótol, de ami mindent pótol…mert felöltheti magára az örök, feltámadott Krisztust, Akinek ölelése soha nem ér véget – az imában így megérkezünk már itt és most oda, ahová nélküle soha, semmilyen körülmények között el nem juthatnánk – mert az ima segítségével, ezzel a sorsértelmünkre ráébresztő létformával, az öröklétbe emelő csodaeszközzel, az Istenre fonódó emberi létmóddal (Krisztus bennünk – mi Őbenne) hazaérkeztünk – miként a tékozló fiú az önveszejtő út végén, az örök rendeltetésére segítő, életértelem teljesítő hazatérésével, visszatérésével az atyai házba…hazaérkezhetünk már most…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)