Amikor húsz évvel ezelőtt a Pozsonyi Casinóban tiszteltük meg Ozsvald Árpádot hetvenéves születésnapja alkalmából, Vas Ottót, az ipolysági tanárt és kiváló szavalót hívtuk meg, köszöntse a költőt. Vas Ottó ezt magas művészi színvonalon tette, s költőnk ezt láthatóan elérzékenyülve élte meg – miként ez a Pozsonyi Casino 2003-as évkönyvében olvasható volt: az előadás „különösen ünnepélyes, felemelő volt, szem szárazon nem maradt”.
Idén, 2022. május 15-én a Csemadok pozsonypüspöki helyi szervezete emlékezett meg a költő meg nem élt kilencvenedik születésnapjáról Csanaky Eleonóra magas színvonalú összeállítása és rendezése alapján Csanaky Eleonóra, Jégh Izabella, Kovács Gáspár, Mészáros Alajos, Mészáros Dávid Szilárd és Pék Judit közreműködésével, valamint Haraszti Gyula filmje kíséretében.
Ozsvald Árpád számomra mindig az a költő volt, aki valahogy kilóg a sorból, pedig mondanivalója egyetemes – annak ellenére, hogy az a költő ő, aki a II. világháború és a beneši üldöztetések után a Szlovákiában magyarul alkotó irodalmárokkal karöltve az alapozást, az újraéledést végezte, de mégsem a szocialista realizmus elvárt vonalát követte. Mintha nem is az új helyzet megkívánta alapokat ásná, hanem egyszerűen folytatná az irodalmi ház építését, ami talán nem is szakadt félbe, költészetében mégis – vagy annak ellenére – a jelen sok-sok gondja-baja tükröződik. Ozsvald színtiszta lírikus, emberien és emberségesen szóló költő, aki bár ezer szállal kötődött szűkebb pátriájához, mégsem a szövetkezet traktorját és a gyár füstölgő kéményét énekelte meg. Ez különösen Vas Ottó kiváló összeállítása alapján vált tapinthatóvá: a címek nélküli versfolyam mintha csak ezt akarná példázni, mintha azt bizonyítaná, Ozsvald Árpád egész költészete időtől valóban függetlenül egy tőről fakad, mintha mindig ugyanarról, ugyanazon hangvétellel szólna hozzánk, mégis a gondolatok és érzelmek árnyalatos, meggyőző változatosságával.
Szívünkhöz, értelmünkhöz egyaránt szól, s akaratlanul is eszünkbe jut A nagy sási kígyó kötetének Epilógus című záró négysorosa:
A révész arcát nem láthatod.
Csak hallgatod a suttogó szelet,
a homok csikorgását, ahogy a
csónak a túlsó, végső partra ér.
Sajátos, sokatmondó, gondolatidéző ez a csöndes hangvételű vers! Vajon ki lehet a révész, aki elkísér? S ha nem a révész kísér, ki az, akit elkísér? És vajon ki áll a túlsó, végső parton? Mi vár ott? Ozsvald Árpád már odaért, ám ez a partot érés nem az elmúlást jelenti, hiszen költészete onnan is üzen nekünk halandóknak, integet, figyelmeztet, biztat, simogat, elgondolkodni hív, emberségre tanít, a maga módján csöndesen, minden harsány felkiáltójel nélkül, mégis meggyőzően, jól hallhatóan és érthetően. A pozsonypüspöki megemlékezés címe „Ozsvald Árpád, a múltba révedő lírikus” volt, bár talán kifejezőbb, jellemzőbb lett volna „a csöndbe révedő lírikus”, hiszen Ozsvald költészete olyan csönd, amely kevés szóval sokat mond, sokáig visszhangzik bennünk, maradandó nyomot hagy, szívünkbe fészkeli magát.
Nem véletlenül írta Szili Katalin üdvözlő levelében, hogy Ozsvald „lírájának tisztasága, emberközelsége mindig csodálattal töltött el … (ezért is) mindannyiunké”. S az sem véletlen, hogy Tőzsér Árpád Ozsvaldot a Fábry Zoltán-féle Vox humana költőjének tartja, mivel „maradandóan énekelte meg az emberi kiszolgáltatottságot”. Örök gond és téma ez, de vajon mi a költő feladata, ha nem a remény pátyolgatása a szeretet és szépség hirdetése által, legfőképp e cudar időben, amikor az emberi az embertelenségbe fulladni látszik.
Ozsvald Árpád, ha a fenti régiókban meghallotta szívhez szóló méltatását, bizonyára most is elérzékenyült, miként a megemlékezésen utódai is a pozsonypüspöki művelődési házban. Annál inkább, mert Ozsvald költészete halk szavával mindig velünk marad, a szívünknek suttogja a szépet és jót – csak fülelni kell, hogy meghalljuk.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
