1991. október 26-án emlékművet avattunk a mosonmagyaróvári sortűz helyén. Az avatásra összegyűlt ünneplők a városházától gyalog vonultak az emlékműhöz. Mellettem Dornbach Alajos képviselőtársam. (Boldog idők, amikor egy kormánytag és egy ellenzéki képviselő együtt vonul egy nemzeti jelentőségű eseményre.) Beszélgettünk.
Dornbach nem örült, hogy október 23-a nemzeti ünnep lett. Értetlenkedésemre kifejtette: attól tart, hogy sok üres, semmitmondó ünnepi beszéd születik majd, és 1956 lényege teljesen elsikkad. Mindez azért jutott szembe, mert olvasom: 1920 októberében Haller István miniszter elrendelte, hogy a Magyar Hiszekegyet az iskolákban minden nap el kell imádkozni. Vajon mi lehetett a hatása a miniszteri rendeletnek? Elkoptatta, elszürkítette az eredeti gondolatot?
Papp-Váry Elemérné díjnyertes imája (a Védő Ligák Szövetsége 1920. július 20-án pályázatot írt ki, annak a gondolatnak a tömör kifejezésére, hogy „minden törekvésünk az elrabolt országrészek visszafoglalására irányuljon és addig nem lesz pihenésünk, míg
hazánk újra egységes nem lesz”, melyre 120 pályamű ékezett, s a Magyar Hiszekegy lett a győztes) az akkori közhangulatot fejezte ki. Mivel a kommunisták nemcsak ezt a pár soros imát, de magának a szerzőnek az emlékét is el akarták tüntetni, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy hacsak otthon nem, sehol nem találkoztak ezzel a mindössze három sorból álló művel:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
1990 után persze ismét előkerült, egyesek nagy örömére, és azok félelmére, akik téveszmésen a két világháború közötti politika újraéledésétől rettegtek. Kezemben egy idén megjelent mű: Hiszek egy hazában. Alcíme: Papp-Váry Elemérné, Sziklay Szeréna emlékezete.
Szép kiállítású könyv, a címlapon a Szent Korona stilizált rajza a hazaszeretetre utal. A cím lehetett volna akár Papp-Váry Elemérné összegyűjtött versei is. A verseket két írás
vezeti be, a prológus, voltaképp interjú Szinyei Andrással, Sziklay Szeréna egyik unokájával, és egy tanulmány a versekről.
Papp-Váry Elemérné költészetét nem tisztem értékelni. Maradok a Magyar Hiszekegynél, meghajtva fejemet a jánokiak előtt, akik ebben a 2001-ig magyar, de 2011 óta
szlovák többségű faluban lelkesen ápolják az ott nevelkedett költőnő és az egész Sziklay család emlékét.
Nem lehet kétségünk, hogy 1920-ban mindenki, aki akár imádságos lélekkel, akár hazafias felbuzdulással tekintett erre a három sorra, az ország területi revíziójára gondolt. Teljes joggal. Noha voltak előjelei, a magyarok többsége elképzelni sem tudta, hogy a háborút az ország ilyen mértékű megcsonkolásával fejezzük be.
A világ legtermészetesebb reakciója volt az ország szétdarabolásának elutasítása. A szöveg elérte a célját: kiragadta a háborúban elfáradt, a vereség miatt lesújtott embereket a mindent feladó letargiából. A hiszek szó négyszeri ismétlése hitet és reményt kínált, sőt adott az akkor élőknek.
De mit mond ez a szöveg ma? Ma, amikor egyre kevesebben hisznek Istenben, sőt kimondva vagy kimondatlanul a hazát is sokan felváltanák egy nagy közös Európára, azt képzelve, sőt, másokat azzal ámítva, hogy ettől minden bajunk, gazdasági nehézségünk szertefoszlik.
1920- ban talán kivétel nélkül rezonáltak a magyarok Papp-Váryné imájára. Most vannak elutasítók, akik idegennek érzi a szöveget, míg egy másik réteg most is azonosul vele. De száz évvel később már új szelek nyögetik az ős, magyar fákat: más értelme lett a szavaknak.
Nincs hitelt érdemlő kutatás arról, hogy ma mit értenek az emberek a Magyar Hiszekegy sorain. Erről tehát nem írhatok, inkább kifejtem, mi a személyes véleményem.
Hiszek egy Istenben, hiszen életem nyolc évtizede alatt annyi csodával találkoztam a természet működésében, az emberi test felépítésében, a történések egymásutánjában, hogy azokat képtelen vagyok a véletlen művének tekinteni. Ezért az Istenbe vetett hitem a tudás szintjét közelíti.
Hiszek a hazában is, és szívesen írom nagy betűvel: hiszek egy Hazában. Tudom, hogy aki a trianoni határokon kívülre került, annak nehéz, fájdalmas ez a fogalom, sajnos a többségiek között mindig akad, aki gondoskodik arról, hogy ne érezzék hazájuknak azt, ahol élnek, és bizony az anyaország polgárai is gyakran gonosz mostoha módjára bánnak velük. Mégis hiszek egy Hazában. Bartis Ferenc megrázó erejű versével kiáltom: és mégis élünk. Pedig már Herder óta sokan készültek a gyászbeszéddel.
Az én hazámat nem kerítik a fejünk felett meghúzott, önzések által kialkudott mesterséges határok: megpróbálom – ha olykor nehéz is – atyámfiának és így hazámfiának tekinteni a Kárpát-medence minden szülöttjét, legyen bármi az anyanyelve. Lélekben már „spiritualizáltam” a határokat, és okkal háborgok, hogy Romániát a labancok ismét kizárták a schengeni egyezményből.
Ezzel máris itt vagyunk az isteni örök igazságnál. Mert való igaz, hogy Szent István országának egyenjogú polgárai voltunk mindannyian, és a nagyhatalmak mohó vágyainak együtt álltunk ellen. Nem tudom, hogy a honfoglalás során vérrel vettük-e meg ezt a hazát, de az biztos, hogy vérrel védtük meg. De nem egyedül magyarok. Együtt, mindannyian, akik itt éltünk. Ez az igazság, amit kellően nem tanított meg az iskola, ami ezért sokak szemében túlzásnak is tűnhet.
Máskor a közös érdek helyett önzőn a magunk javát kerestük. Hibáztunk sokat, és mégis
élünk, így okkal hiszek Magyarország feltámadásban. Mert ma feltámadásra van szükségünk, amit nem elég várni, tenni is kell érte. Akkor mondhatjuk el, hogy feltámadt az ország, ha többen hisznek Istenben, ha kevesebb család hullik darabjaira, ha több gyermek születik, ha az idegen ajkúakra is jó szívvel, testvérként gondolunk. Ha ez nem üres szó lesz, mint a proletár internacionalizmus, hanem élő valóság, ha fel- és elismerjük: mind egy Atyának vagyunk gyermekei. Ha felfogjuk, hogy feltétel nélkül meg kell bocsátanunk a rajtunk esett sérelmeket, különben üres szajkózás lesz a Miatyánk ötödik kérése: bocsásd meg a vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Lehetséges ez? Szerintem igen, de egyedül nem fog menni. Ezt a sokat szenvedett régiót, rámutatva Kelet-Közép-Európa lényegére, Köztes-Európának is nevezik. A mai globalizált világban az itt élő népeknek külön-külön nincs esélyük túlélésre sem, nemhogy a feltámadásra. Ezért ma már a Magyar Hiszekegy sem fenyegetés a szomszéd államok számára.
Amikor azt mondom: hiszek Magyarország feltámadásában, akkor a feltámadást az egész térségre értem, mindazokra az országokra, amelyekben az emberek még hisznek, de legalábbis többségükben remélnek egy keresztény értékekre épülő világban. Együtt talán sikerülni fog, de csak együtt sikerülhet.
Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke
