Nem kell szükségszerűen vallásosnak lennie annak, aki a Bibliát olvassa (vagy akár más vallások fontos könyveit). Aki viszont emberséget keres, nem lapozgat ott hiába. S egyre inkább azt látja, isten (bárhogy nevezik) tulajdonképpen „mellékszereplő”, a lényeg ugyanis az emberről szól, az emberhez: irányít, óv, orientál, kötelez.
A Biblia értelmében tehát aki emberséget keres, az Isten útmutatását követi. Erre számtalan lehetőség kínálkozik. Néha elsiklik az ember a gondolatok fölött, de ha jobban belenéz, meglepő bölcsességeket, örök érvényű igazságokat fedezhet föl.
Ilyen például a következő: „A király igazsággal erősíti meg az országot; aki pedig ajándékot vesz, elrontja azt.” (Péld 29.4, Károli fordításában)
Itt a király a mindenkori meghatározó tisztségviselőt jelenti, bármilyen funkcióval ruházzák föl: lehet elnök, titkár, főpap, mindegy. Az fontos, hogy funkciója erejével a valót mondja – akkor is, ha az igazság néha fáj, és nem föltétlenül népszerű. Mert fontos. A közmondás szerint: „majd ráviszi az igazság”, vagy: „hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát”. Igaz, néha kissé sokáig tart, míg kiderül a valóság, annak ellenére, hogy a mai hírözönben tényleg nehéz elválasztani a magot az ocsútól. Annyi mindent mondanak, gyakran szándékos félrevezetéssel, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni, minek adhat hitelt, minek nem. Gyakran még a saját bőrünkön tapasztalt valóságot sem vagyunk képesek valódi nevén nevezni. Ám az idő, igen, többnyire ugyan elkésve, de helyre teszi az eseményeket. S az erőt ad.
A bibliai idézet másik része az ajándékról szól. Nyilván a megvesztegetést már a biblikus időkben is ismerték, különben nem tették volna szóvá. Ma már ez ugyan nem primitív formában történik (dagadt borítékot föltűnés nélkül zsebbe csúsztatni), a banki ügyletek ennél hatékonyabb, értsd: áttekinthetetlenebb megoldást tesznek lehetővé.
Ugye tetszik érteni: a már szinte mítikus „guruló dollárokról” és változatairól van szó. Állítólag senki sem tud róluk, ha mégis, szorgalmasan letagadják, s ha szorul a kapca, másra mutogatnak, mert hát egy „kis” zsebpénz jól jön, ha rájönnek, kellemetlen ugyan, de majd a szőnyeg alá söprik, végül „jó célra” fordítják, csámpás elvi, filozófiai meggondolásnak hódolva, mert ha kifogytak az érvek, azzal a „kis zsebpénzzel” lehet azt pótolni.
A közvetlen összefüggés is homályba vész, nehéz azt bizonyítani – na de ez megint a nevezetes sánta kutyáról szóló sztori. Persze a lényeg itt az objektív igazság leértékelése a szubjektív „igazság” javára. Végül nem olyan nehéz azt állítani, hogy a víz száraz, ha azt némi zsebpénzzel megtámogatják. A legfurcsább ezen mégis az, hogy sokan tényleg elhiszik, hogy a víz száraz, s ha maguk nem is hiszik (mert csak politizálnak), az fontos, hogy másokkal elhitessék. A filozófián túl lehet tudományosan is érvelni a víz szárazságát bizonyítandó – olyan hírrengeteg zúdul ránk, hogy még ezt is hihetőnek tartják.
Miért is ne. Végül a gyakran (és elég hangosan) ismételt hazugság is igazsággá válik. Csak el kell fogadtatni, hogy lehetséges, majd gyakorlattá tenni – aztán már akár törvénybe is lehet iktatni bármilyen hülyeséget. S akkor már nem is marad apelláta.
Ennek ellenére a víz nedves. Aki belép a folyóba, vizes lesz a lába. Akkor is, ha tagadja.
(Aich Péter/Felvidék.ma)