Ma temetik a budapesti Farkasréti temetőben dr. Csihák Györgyöt, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület elnökét, aki 89 évesen fejezte be életútját. Az alábbiakban egy régebben megfogalmazott írást adunk közre róla és az általa vezetett egyesületről és annak felvidéki vonatkozásairól.
Az 1989/90-es évek rendszerváltozásnak mondott vágyálma után a felvidéki magyarság értelmiségének egy része a történelem felé irányította figyelmét, gondolván, hogy a múlt eltitkolt és félreértelmezett eseményeinek a valós feltárása és megismerése hozzásegít a jelen (és a jövő) valósága megváltoztatásához is. Tömérdek ifjúsági tábor, nyári szabadegyetem csalogatta a hallgatóságot a számunkra sokszor ismeretlen előadóival. 1991 nyarán nekem is kezembe került egy ilyen nyári diáktábor műsora. A történelmi nevezetességű Ghymes várrom alatti csalogányvölgyben az egyik délelőtt dr. Csihák György, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület elnöke tart előadást a rovásírásról. Miről? Sose hallottam olyat, hogy rovásírás! A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugton, s így kimentem őt meghallgatni. Meg az, hogy zürichi! Valaki Zürichből jön Ghymesre előadni – erre kíváncsi vagyok! Nem szégyellem bevallani: Keveset értettem az egészből. A „Csihák” nevet elemezte, mindenféle szógyökökről beszélt… Milyen történelem ez? Az esti műsornak is ő volt a főszereplője: „A magyar parlamentarizmus ezer éve”. Ez volt a címe az előadásának. Mai fogalmakkal élve egy interaktív előadásnak lehettem a tanúja és résztvevője. Diavetítés, magnó, részletek a magyar költők verseiből. A téma – bár ez már ismertebb volt számomra – nagyon megfogott a színes, élvezetes előadási módjával. Emlékszem, az előadás utáni beszélgetés során fel is szólaltam: Kemény kritikával illettem azokat az akkor még politikailag képzetlen felvidéki magyar politikusokat, akik közül egy sem érezte kötelességének meghallgatni ezt az előadást. Aztán dedikálta az imakönyv nagyságú összefoglaló áttekintést a magyar parlamentarizmus ezer évéről: Csámpai Ottónak barátsággal Csihák György, Gímes (a helyi lakosok, ami számomra a mai napig érthetetlen, így változtatták vissza magyarra a település Jelenec szlovák megnevezését).
Számomra valóban egy „imakönyv“ volt. A 91 oldalas kis könyvecske egy másfajta magyar történelmet nyitott meg előttem. És a dedikációba írt barátságot pedig halálosan komolyan gondoltam. Nemcsak Csihák György felé, hanem az egyesülete felé is (ezt mindig kihangsúlyozta: „az egyesületem …”).
A nyolcadik magyar őstörténeti találkozón, amelyet Kaposváron tartottak 1993 júliusában, már én lehettem a levezető elnöke Lukács József kassai régésztechnikus előadásának a 907-es pozsonyi csatáról. Itt már tovább bővültek nemcsak az ismereteim az elhallgatott vagy félreértelmezett magyar történelemről, hanem az ismeretségeim köre is kiterjedt a főleg addig emigrációban élő magyar szakemberek közé.
Valószínűleg a bekapcsolódásom az egyesület tevékenységébe vezetett oda, hogy már az 1993 végén, az évzáró ünnepségen hivatalosan is tagja lehettem a ZMTE-nek. Tudatában voltam, hogy ez nemcsak a szépen kivitelezett egyesületi jelvény viselésére jogosít, hanem kötelez a komoly munkára is. Ennek az első megnyilvánulása az lett, hogy néhány barátommal és további ismerősökkel kezdeményeztük a Komáromi Övezeti Történésztalálkozó megszervezését. Ez sikerült is, és a találkozóról megjelent kötetben már ott voltak a felvidéki előadók tanulmányai is. Itt találkoztam először azzal az ellenszenvvel, amellyel néhányan a hivatásosok közül viseltettek az egyesület iránt. Az észak-komáromi Duna Menti Múzeum egyik ismert régésze tiltakozásképpen elhagyta a termet, amikor Lukács Jóska bátyánk a pozsonyi csatáról tartott előadása közben azt merte mondani, hogy a magyar íjászok olyan magas fokon művelték a harcászatot, hogy lóról három célzott nyilat lőttek ki öt másodperc alatt.
Pedig ha látná az illető, hogy ezt a magas fokú harcművészetet Kassai Lajos lovasíjásznak és tanítványainak, köztük a gútai Vermes Istvánnak mára sikerült hitelesen rekonstruálni, nem tudom, mit szólna!
1994 elején sikerült beindítani akkori lakóhelyemen, Pozsonyban a ZMTE havi előadásait. Hosszú keresgélés és tanácskozás után dr. Mikó Jenő, a Szlovákiai Református Egyház püspöke a Széplak utcai gyülekezeti teremben adott otthont a rendezvényeknek. Azért hangsúlyozom ki a hosszú keresgélést, mivel még a Pozsonyi Magyar Intézet is, bár csak szóban, de elhárította a kérésemet, amikor az akkori igazgatójával leültem beszélgetni.
Ugye, miért is adott volna a magyar külügyminisztérium intézménye otthont egy svájci szervezet rendezvényeinek? De még a pozsonyi hivatalos megnyitó és az első előadás előtt, a ZMTE elnökét elvittem két zoboralji rendezvényre. Zoboraljára azért, mivel ott születtem, ott nőttem fel, ott tanultam meg a betűvetést és szerettem meg a magyar kultúrát. Vasárnap délután szülőfalum, Nyitracsehi látta vendégül Csihák Györgyöt. A ZMTE tevékenységének bemutatására és egy új magyar történelemszemlélet felvázolására a Csemadok helyi szervezete évzáró gyűlésén került sor. Este ugyanezt megismételtük a szomszédos magyar faluban, Berencsen. Azért írom többes számban, mert én voltam az, aki személyes felelősséget vállalt, hogy gépkocsival viszem őt az előadások színhelyére.
Az ilyen utak akkor, néhány évvel a kommunizmus bukása után, rettentő sok kockázattal jártak. Ezt csak most, több évtized távlatából tudom igazán felismerni! Másnap, hétfőn 1994. január 31-én hivatalosan is elkezdtük a pozsonyi előadássorozatot. A meghívón ez a cím szerepelt: A magyar őstörténet kutatásának jelentősége, főbb irányai és jelenlegi helyzete. Mivel a résztvevőkkel készíttettünk névjegyzéket is (voltak, akik ez ellen tiltakoztak), nem volt nehéz megállapítani a létszámot: 52 személy. Ennyi embert egyszerre még a Pozsonyi Református Egyház Széplak utca 12-es szám alatti gyülekezeti terme nem látott.
Ha végigmegyünk a névjegyzéken, dr. Mikó Jenő püspök úron kívül több akkoriban, vagy a mai napig nagy tekintélyt elérő személyiséget találunk: dr. Turczel Lajos, dr. Fogarassy László, dr. Popély Gyula és fia Árpád, Schniererné dr. Wurster Ilona.
Néhányan óvatosságból olvashatatlan aláírást pingáltak a papírra, de végig ott maradtak.
Zsuzsa lányom felolvasta az egyesület nyilatkozatát és a házirendet. Ez is egyfajta csodálkozást, de egyben tekintélyt is váltott ki a jelenlévők között. Az előadás pedig sok új, számunkra teljesen ismeretlen adattal szolgált. Volt mit agyunkkal megemészteni az elkövetkező napokban és hetekben. A következő előadásra egy hónap múlva, február 28-án került sor. A rendezvényt meghirdettük az akkori felvidéki magyar sajtóban és rádióban. Ennek ellenére izgalommal telt el a várakozás ideje. Mi lesz, ha kevesen lesznek? Bár az előadó személye és az előadás címe bizakodással töltött el: dr. Kazár Lajos, a camberrai egyetem volt tanára: „A japán és a magyar nyelv kapcsolatai“. És valóban, a részvétel még jobb volt az előzőtől – 57 résztvevő.
A minőség híre gyorsan terjed! Nem akarok minden előadóra és előadásra kitérni. Hosszú volna. A távolabbról jött előadók kényelméről a családom gondoskodott. Szállás, étkezés, városnézés. Természetesen, többször voltak ennek érdekes, mi több, komikus mozzanatai. Sokszor felidézem és elmesélem az esetet, amikor Cey-Bert Róbert Gyulától kaptam ígéretet a meghívásra. Otthon a feleségemnek bejelentettem a nagy hírt: Az előadónk a Gasztronómiai Világtanács főtitkára – nálunk fog vacsorázni. Aztán a konyha sarkában aggódva vártam a feleségem reakcióját! Végül is Cey-Bert étkeztetése nagyon jól sikerült és feleségem megkapta a méltó dicséretet. És az előadás is rendhagyó volt: „A magyarság konyhaművészete, mint népünk kultúrájának szimbolikus kifejezője és érzelmi nyelvezete“.
Turczel Lajos tanár úr, a felvidéki magyar értelmiség nagy öregje, akinek kritikus szemlélete elől soha nem lehetett kitérni, eképpen jellemezte őt: „Cey-Bert egy pozitív értelemben vett szimpatikus kalandor”.
A pozsonyi előadások pontosan hét évig tartottak, minden hónap utolsó hétfőjén. A ZMTE tagjain kívül, több egyesületen kívüli szakember is szerepelt kutatási eredményeivel: A fentebb említett dr. Turczel Lajos irodalomtörténész a magyar sportéletről az 1918–1938 közötti Csehszlovákiában tartott élvezetes előadást. Méry Margit néprajzos a felvidéki magyar népviseletekről, a győri Idei Miklós a középkori magyar művelődéstörténetről, Vadkerty Katalin a reszlovakizációról és kitelepítésekről, Popély Gyula a szerb vajdaságról tartott előadásaikkal teljesebbé, színesebbé tették a történelem iránt érdeklődők ismereteit.
A kiragasztott plakátokat, szórólapokat, a postázott meghívókat a különféle nyelvtörvények és szabályok ellenére csak egy nyelven – magyarul írtam. Többször figyelmeztettek – magyarok és szlovákok, hogy ez nem helyénvaló, törvényt szegek vele. Mindig sikerült szellemesen megvédeni magamat: Aki akar, menjen a svájci követségre és tiltakozzon! Ez egy svájci közérdekű szervezet, amelynek az alapszabálya megengedi a magyar nyelv használatát és meglengettem a német nyelven kiadott kis egyesületi füzetecskét.
A 2000. évben már végérvényesen elhatároztam, hogy Pozsonyból visszaköltözöm Zoboraljára, a szülőfalumba. A pozsonyi előadások befejeztével az egyik újságíró, aki rendszeres látogatója volt a rendezvényeknek, így írt a ZMTE lépésváltásáról: „Megszoktuk ezeket a havi rendszerességű találkozókat, idősek, fiatalok egyaránt szívesen hallgattuk az exkluzív vendégek fejtegetését őstörténetről, antropológiáról, vallásról, rovásírásról, viseletről, étel- és sporttörténetről, nemzetpolitikáról és ezernyi más témáról, olyasvalamiről, amit hiába is keresnénk a történelemkönyvekben.” (Ferenczi Éva: A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület lépésváltása. Ezentúl Nyitrán. Szabad Újság 2001. 2. 7.)
Úgy gondoltam, majd Nyitrán, a térség központjában folytatom az előadások szervezését. Kezdetben ez sikerült is, azonban naiv volt az az elképzelésem, hogy majd tömegek fognak özönleni az előadásokra.
Nyitra egy teljesen más környezetnek látszott. De ekkorra a csökkenő érdektelenségnek már más okai is a felszínre kerültek: Az emberek belefásultak a sok ígérgetésbe és mivel a politikum rátelepedett mindenre, beleértve a kultúrát is, mindenben a politikát látták, s ez inkább a közönyösséget váltotta ki körükben. Nem beszélve arról, hogy ebben az időben már anyagilag is megerősödtek a hazai szervezetek, amelyek különféle olcsó csábításokkal vonzották el az érdeklődőket a komoly témáktól.
Közben, 2000. június 16–18. között Rozsnyón sikeresen lezajlott Csihák György elnökletével, Kardos Ferenc akkori polgármester támogatásával és Beke Zoltán hathatós segítségével a ZMTE Kilencedik Övezeti Történésztalálkozója. A rendezvényen csaknem két tucat előadás és kerekasztal-beszélgetés hangzott el közös jelenünkről, múltunkról és jövőnkről Kárpát-medence északi csücskében, különös tekintettel a gömöri tájegységre.
De a későbbiekben Nyitra vidéke is több komoly rendezvénynek adott otthont a ZMTE szervezésében. 2005. szeptember 15–18. között az Alsóbodoki Kulturális és Továbbképző Központ adott otthont az őstörténeti „gén” munkacsoportnak, majd 2012-ben az általam vezetett nyitracsehi JURTA Látványtárban megszerveztük a Magyar Történelmi Mesetudomány rendezvénysorozat háromnapos ülését.
Ugyancsak meg kell említeni a 2015. december 19-én lezárult észak-komáromi történelemtanári továbbképzésben vállalt szerepünket, de a sikeres vizsgák után ebben az esetben is helyénvaló a kritikus szemlélet, amely arra figyelmeztet, hogy valami rendellenesség van a helyi társadalmakban, amelyen csak radikális beavatkozások tudnak változtatni (Egy tanfolyam vége és tapasztalatai | Felvidék.ma (felvidek.ma)
Ezt a rendellenességet próbálkozott a ZMTE az elmúlt években valamelyest áthidalni. Köszönet érte Elnök Úr! Isten nyugosztaljon!
(Csámpai Ottó/Felvidék.ma)
