El kell gondolkodnom. Az utolsó szavakon. Azok helyén és idején. Talán segíthetnek visszatérni az első szeretethez. Nekem és nemzetemnek.
Magyar hazánk köztársasági elnöke, Novák Katalin néhány nappal ezelőtt, államfőként utoljára szólt hozzánk. Utoljára, és talán nem utolsó szavakkal. Egy kegyelmi ügy miatt.
Ha elnökként utoljára is szólt – jelképesen egész elnöki szolgálata befejezéséül – beszéde mégis örök érvényű szavakkal ért véget. „Fel-mondó”, a Feljebbvalóra mutató szavakkal. Így nemzete és önmaga számára is egy új kezdet és a természetfeletti kegyelem lehetőségét nyitotta meg zárszavaival.
A mindent eluraló politikai beszédmód, és az átpolitizált közbeszéd feltételes és meghasadt módját ezzel jól hallhatóan, akkor, ott „imádkozó módba” emelte. A hallható halhatatlanság erőterébe megteremtve ezzel a nemzet szellemi egységét is egyben.
Számos létfeltétel, így a létminőségem is a hallásból ered. Ahogy az önazonosságom is. A hitem is. Ugyanakkor a hallásom pedig a hitemből fakad. Ahogy, amit és akiben hiszek, úgy is hallok. Úgy is látok.
Hallanom és látnom kell, hogy hazánk és a világ történelmének, újra meg újra a vértől és könnyek vízétől átázott lapjait, a valóban „kegyelmi ügyeket” végtére is nem a politika pecsétje, hanem Isten kegyelme vízjelezi. Akkor is, ha kívül s belül számos hamisító erő tusakodik ennek valósága és érzékelhetősége ellen.
A jogalkalmazás dimenziói szerint ennek az úgynevezett kegyelmi ügynek egyszerre robbanásszerű politikai vetülete lett. Ugyanakkor érdemes más szempontból is megvizsgálni ezt az ügyet és eseményt. Nevezetesen, hogy nincs-e esetleg arányaiban legalább ilyen jelentőségű és hatású kegyelmi vetülete ennek a politikai ügynek?
Kegyelmi vetület. De mi is a kegyelem? A keresztény tapasztalat és teológia szerint Isten, önmagát ajándékozó szeretetét mondjuk kegyelemnek. Ebből indulok ki és ehhez is térek vissza.
Tehát a kegyelem elsősorban ajándék és nem valamit – láncoktól vagy korlátoktól szabadulást, egészséget, anyagiaktól függő boldogságot – ad, hanem Valakit. Lényegében és jeleiben Istent magát. Így az is lehetséges, hogy épp a rabságomban tudok találkozni Istennel, aki az igazi szabadság. Így lehetséges az is, hogy a lemondás felemel. Hogy ami most utolsó, az lesz az első. Hogy a vég egy új kezdet, és a gyengeségben ott rejlik az erő.
Nagyböjti időszakba léptünk. Fokozottan kegyelmi idő. A valóságunk kegyelmi vetülete tárulhat most fel jobban, amelyben meg kellene látnom és hallanom azt is, hogyan adja és mutatja meg az embereknek, elsősorban nemzetünknek Önmagát most az Igaz Isten.
Az utolsó szavak mellett el kell gondolkodom az elsőkről is, egy másik kezdet szavairól is. „Megkegyelmezett.” (Joel2,18), „Ne vegyétek hiába […] (2Kor6,1)”
Többek között ezekkel a szavakkal, életadó igékkel szólítja meg a világot nagyböjt kezdetén az emlékező Egyház. Fontos, természetfeletti eredetű és arra utaló szavakkal.
Túl hosszú ideje már, hogy hazánk közéletében, Isten neve és kegyelme hiába vételének a felelőssége és súlyos következménye néhány hatalmat kapott közszereplő és döntéshozó testvérünket lélekben is megnyomorítja. Ezért hiába minden, ha a célunk csak az anyagi jólét és gazdagság megteremtése. Sokak lelkében elhomályosult ennek a parancsnak a fénye. Az egész nemzet ennek a kárvallottja. Én sem vagyok kivétel. De ugyanakkor felelős is vagyok ezért.
Isten szolgája, Esterházy János, a 20. század Közép-Európájának egyik „legtisztességesebb és legbecsületesebb” politikusa így szólt 1932-ben: „A nagy célokat és fennkölt eszméket nem anyagiassággal, hanem csak keresztény erkölcsi alapon állva lehet megvalósítani, önzetlenséggel, becsületességgel, tiszta fejjel, tiszta kézzel és ami szintén lényeges, áldozatkészséggel.” (Prágai Magyar Hírlap)
Pár nappal ezelőtt a köztársasági elnök cselekedete és utolsó szava, áldozatra kész vállalása újra megmutatta, hogy lehet lélekkel telíteni a közbeszédet is. Novák Katalin utolsó szavai Istent szólították. Istent láttatták szemlecsukva is. Szavai így a szabadulás tavaszi szelét hozták. Mert ő, ott és akkor nem vette hiába Isten nevét. Nem hiába vette magára, ahogy a parancs eredeti jelentése szól. Nem hiába volt elnök és nem volt hiábavaló a szolgálata. Szolgálata az utolsó döntésével lett meghaladhatatlanul betöltve és utolsó szavai által megkoronázva. Szolgálata így lett teljessé, egészen jellé. Mert jelképes személyében és szolgálatának utolsó dobbanásában is maga a nemzet kapott példát. Bűnbánatra, felelősségvállalásra, Istenhez fordulásra. Hála érte.
Esterházy János utolsó szavai is az imádásról szóltak. A teljes elgyengülésben, végső önátadása előtt is erről beszélt: „De én még úgy szeretnék imádkozni.” Ezzel téve hallhatóvá a halhatatlanságot.
Én vajon mit teszek az Úr naponként felém áradó kegyelméből hallhatóvá családom, közösségem, nemzetem számára? Vajon, mik lesznek az én utolsó szavaim?
A minden ember számára nyitva álló kegyelem és bizalom útján botladozva, kérem, hogy változtasson meg minket – elsőként és utolsóként is a Krisztus-hívőket – az Isten, hogy mindannyiunk utolsó szava ez legyen:
„Minden kegyelem.” (Lisieux-i kis Szent Teréz)
(Szilvási Zalán)
