Negyven böjti napból már közel tíz lepergett az idő homokóráján. És életünkből is, visszahozhatatlanul. A lényegi kérdés marad: csak pereg, lepereg, kipereg az idő a kezünkből? Múlik, vagy telik? Megtelik-e, betelik-e valami többel, maradandóval, javunkat, mások, egyházunk, népünk javát szolgálóval, segítővel?
Igen csak jogos, mi több, üdvös, feltennünk a kérdést napjaink közvélemény földcsuszamlásában: milyennek lát (szeretne látni) Istenünk minket a böjti tükörben? Bár tudjuk Pál spirituális létismerete révén a postlapsarius, bűneset utáni emberi állapotról azt, hogy „most tükör által homályosan látunk” (1Kor 13,12), ami viszont nem ad mentességet senkinek sem az alól, hogy beletekintsünk abba a tükörbe, az Igébe, amelyben valóságosan szemlélhetjük Urunkat, az Ő dicsőségét, de önmagunkat is (2Kor 3,18). Ilyen mennyei-földi tükörcsarnokban sokkal többet láthatunk meg, ismerhetünk fel, mint a hétköznapi kézi tükrökben. Mit látunk tehát?
Felismerések Isten igéjének tükörcsarnokában
Bizonyára jártunk már olyan tükörszobában, ahol minden mozdulatunk torzítva is megjelenik. Felnagyítva, lekicsinyítve, eltorzítva, szétgörbülő körvonalakkal, néha valóságosan, máskor saját magunk karikatúrájaként. Ha ezt a tapasztalatot átvetítjük lelki síkra, Isten Igéjének tükörrendszerébe, akkor vajon hogyan nézünk ki? Meg körünk és korunk? Mini- és makrovilágunk? Néhány különös rajzolat, javunkra, érettünk, de nem nélkülünk!
1. Böjti bepillantások, rejtett összefüggések. Spirituális irányvizsgálat! Egyetlen bibliai módja annak, hogy boldoggá tegyen minket hitünk és életünk, az, hogy ne csak felületes pillantásunk, véleményünk, ítéletünk, előítéletünk legyen mindenről, hanem tartós bepillantásunk mindenbe. Megalapozott vélekedés. Nem hangulat formálta, hírfogyasztókat „etető” bulvárszöveg, hanem tényszerű ismeret.
Csak Isten Szent Lelke és Igéje, s kizárólag e két mennyei léterősítő energia tehet képessé arra, hogy ne csőlátással, hanem tágas horizontlátással, sőt több dimenziós múlt-jelen-jövő összefüggéslátással, idő fölötti szinkronitással, együtt látással, valamint az üdvözítés transz-materiális, anyagi világon túli teljességigényű létlátásával szemléljük az eseményeket és mindazt, ami körülvesz, körülhullámzik minket, mint a szennyet partra vető tengerhullámzás. Kálvin látásával, az örökkévalóság felől (subspecieaeternitatis), mintegy mérlegre téve, hogy az időveszejtő elmúlás felé halad-e sorsunk vagy emelkedő hitpályán, az örök hajlék, a mennyei hajlék fele haladunk-e. Böjtben ez a spirituális irányvonal vizsgálat az egyik legnagyobb és legígéretesebb lehetőségünk. Mit látunk az Ige tükörcsarnokában? Még mindig lejtmenetben vagyunk? A végesség lefele húzó gravitációja fogságában stagnálunk? Netán a cipőnk orrára szegezett tartással csetlünk-botlunk az idő országútján? Vegyük szívünkre Jakab apostol tanítását: Ha valaki csak hallgatója az Igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, azt boldoggá teszi cselekedete (Jakab 1,23-25).
2. Böjti éberség: Lelki szeizmográfok rendeltetésszerű működtetése a konkolykirály, konkolyuralom ellen. Önmagunk szűkös látóterén, torz tükörképein az Ige távlatosságával túllépve, korunk, körünk tükörképébe is beletekinthetünk, sőt bele is kell tekintenünk.
Urunk történelmi méretekben és személyes sors összefüggésekben is ébresztő, észhez térítő, életvezető példázata a búza és konkoly veszedelmes szimbiózisáról ma is sokat mond: „Amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment…” (Máté 13,25). Majd a szolgák megkérdezték a gazdát, amikor látták, hogy búza-konkoly együtt nőnek, saját logikájuk szerint meg akarván tisztítani, gyomtalanítani a szántóföldet, ezt a választ kapták: „Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig” (30.v.). Legfontosabb tanulság: amikor az emberi éberség meggyengül, elalszik, akkor kezd el a konkolykirály, a gonosz működni. A lelki alvás mindig életveszélyes, mert kioltja a veszélytudatot. A földi és a mennyei dolgok tekintetében egyaránt. A konkolytalanítás megelőző, preventív, jézusi módja és módszere az imádság. Az imádkozó lélek ébersége. Kérdezzük meg: ma nem azért sétál be annyi ember a konkolykirály kelepcéjébe, mert a materiális javak szenvedélyes hajszolása kioltja lelki veszélyérzetet? Egyetlen alarmírozó, preventív eszközünk az imádkozás. Ha ebben elalszunk, egész életünket, népünk életét, kultúránkat, egész korszakok életét konkolyuralom alá hajtjuk. Böjti kérdés: működnek-e lelki-szellemi szeizmográfjaink?
3. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Korinthus 10,12). Napjaink zűrzavarában, szándékos vagy tájékozatlan értékkavarásában, az egyházbírálat, egyházellenesség homokviharában bölcs ember, bölcs gyülekezet, bölcs presbitérium, bölcs egyházi vezető, aki nagyon figyel Pál féltő szavára, amit nekünk is szól, akik „az utolsó időkben élünk” (1Kor 10,11). Mi a legnagyobb csapdák egyike? Az abszolút szabadság téveszméje, a csoportnormák vagy egyéni normák abszolutizálása. Ahol ez a zabolátlanság, önkény felüti fejét, ott a páli dialektika ellenigazsága kezd uralkodni, tarolni, téveszteni, megkötözni egyéneket és csoportokat: „Minden szabad nékem” – omniamihilicent, ami már a felvilágosodás szellemi önkényét megelőzve 1800 évvel hatalmas botrányköve volt az emberiségnek. „De nem minden épít” (1Kor 10,23). Ezt a páli bölcsességet, ember és jövőkímélő bölcs tanítást mindenkinek megtanítanám kézi és belső iránytűként, hitoktatásban és vallásoktatásban, filozófiaoktatásban, a gondolkodás ma nagyon elhanyagolt iskolájában és a művészettörténeti ismeretek oktatásában, a szabályozott szabálytalanságok, a korlátok között kivirágzó művészetek világaival. Micsoda szegénység, a jövő generációkat meglopó, remélhetőleg átmeneti trendik, hogy mindezek kiveszőfélben vannak a mai tantervekből. Akkora a romboló szabadság ma, ezért nem csoda, ha nem csak az erdők, a mezők, a tarlók fognak égni a lábunk alatt, hanem az ég is a fejünk fölött tűzbe borul. Nem csak Ukrajnában és Izraelben, hanem globálisan. Globális katasztrófaként. Meg kellene végre hallanunk a leleplező igazságot: nem az Isten bűnös ebben: „Kard ha csörren, vér ha csobban,/csak az ember vétkes abban” (Babits Mihály, Zsoltár gyermekhangra).
Böjti időnk egyik legnagyobb, megújító lehetősége az, amiről a Példabeszédek szerzője gyönyörűen fogalmazta: „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember” (Példabeszédek 27,19). Mélységesen igaz. Csak egy egyszerű betűváltozás kell még: Az Ember – az Ecce Homo (János 19,5). Amiként azt a 180 éve Munkácson született festőzsenink, Munkácsy Mihály megjelenítette hatalmas olajfestményén. Ha valamit Őbelőle, Az Emberből, Jézusból visszatükröz böjti önvizsgálatban megtisztított szívünk, akkor tehet boldoggá minket, boldogíthat másokat ez a minősített egyházi időszak. Törekedjünk arra, hogy ez így legyen Isten-csendjeink növekvő belső búzamezején!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
