A Garam alsó folyásától nézve különösen szép arcát mutatja felénk a Börzsöny. Van benne valami misztikusan vonzó, ahogy itt kecsesen fölénk magasodik.
Gyerekként sokat bámultam, és volt idő, hogy azt hittem róla, hogy a Tátra. Aztán illedelmesen bemutatkoztunk egymásnak és kikérte magának még a feltételezést is, mit gondolok róla. Persze fogadkoztam, hogy nem csak én voltam ezzel így, mert számos messziről jött zarándok is nekem szegezte már e kérdést, de nem volt kíváncsi az olcsó kifogásaimra. Azóta persze mindig elmondom az ide tévedőnek, hogy: nem!, a kisasszony hajdanán egy tüzes vulkán volt, aki egy, a Földanyával folytatott vitájuk során truccból felrobbant és saját képére formálta az otthonunk tájképét.
E tulajdonságát aztán az idők évmilliói alatt szép lassan kinőtte, hogy váljon szelíd őrévé Pilis húgával az Ister-Granum régiónak, de a csintalanságából mi sem kopott.
Van valami megfogalmazhatatlan titokzatos benne, ahogy a Duna, az Ipoly és a Garam lágy béklyóiban lebegteti itt hetykén a bájait, miközben ezer meg talán annál is több titkot rejteget.
Amikor meg rákérdezel, kapásból tagad. Huncutul mosolyog egyet s hanyagul odaveti palócosan, hogy ’ugyānmå! De a szemén látszik, hogy hazudik. Ezt megannyi paleocén maszk se tudja rajta elfedni. Kacéran, hogy ne tudj rá haragudni, de mesterien ámít.
Te pedig nem hiszel neki és azért is mész és rendületlenül járod be erdeit, ormait, völgyeit. Mászol be barlangjaiba, ereszkedsz le sziklafalain, hallgatózol ezeréves várromok falai között, keresed boszorkányok, tündérek, mitikus lények nyomait, betyárok, királyok, lovagok elrejtett aranyát, és az Isten tudja még mi mindent. Néha már magad se tudod.
Minden áldott X-nél azt hiszed, ott van a mesebeli kincs elásva.
Természetesen sosem ott van, de ez téged nem vet vissza elszántságodban, és mész tovább árkon, bokron, flórán és faunán át.
Börzsönyke pedig csak kacag és kacag önfeledten, csábítva, húzva, játssza veled örök játékát az idők végezetéig…
(Csonka Ákos, Felvidék.ma)
