Már a könyv címe is figyelemfelkeltő! Sejthető, hogy nem regényről van szó, a szerzőt, Máté Lászlót nem szépíróként ismerik Felvidék-szerte – már aki ismeri, a fiatalabb generáció nem biztos.
Pedig élő legenda a felvidéki magyarság történetében. A száznégy éve meghúzott (elcsatolt), magyar terület keleti végein él, és tudni kell róla, hogy tanár, történész, író, több évtizedig meghatározó személyisége volt a Csemadok országos vezetésének. Őrzője, védője a magyar kultúrának, legfőképpen őrizve a keleti végek szellemi hagyatékát.
Máté László iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, a rozsnyói pedagógiai gimnáziumban érettségizett 1960-ban. A nyitrai Pedagógiai Főiskolán levelező szakon 1969-ben tanítói, a budapesti ELTE BTK-án középiskolai tanári oklevelet, 1982-ben doktori címet szerzett Fábry Zoltán életéről és munkásságáról írt disszertációja alapján. 1960–1971 között Buzitán volt tanító, majd az 1989-es rendszerváltásig alapiskolai, illetve középiskolai tanfelügyelőként tevékenykedett. 1990 után Gál Sándorral elindította a Keleti Napló c. folyóiratot, amelynek 1995-ig főszerkesztője volt. 1996-tól a kassai főpolgármesteri hivatalban, majd Szlovákia budapesti nagykövetségén mint kultúrattasé dolgozott, végül Rudolf Schuster köztársasági elnök tanácsadója volt. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, 2009-ben megkapta a Czine Mihály díjat. Gyermekkönyveket és helytörténeti munkákat ír.
Egy szükségszerű megszólalás – kordokumentum- a TISZTA BESZÉD c. könyve, mely a Báthory Téka Minoritas sorozatban jelent meg a Collegium Fenno – Ugricum jóvoltából 2024 -ben.
A könyv fejezetei is arra utalnak, hogy rákényszerült elmondani mindenkinek már-már elfeledett példaképeinken keresztül: Fábry Zoltán, Győrfi Dezső, Czine Mihály, Németh László, Márai Sándor, Dobos László, nemzetünket szolgáló nagy mesterek, mint Takács András ami a „Nagyon fáj” fejezetben de, bármely fejezetben benne van. A Fábry hagyatékban leginkább.
Példaképeket állít kortársai, de akár a jövő nemzedékei elé is.
A csaknem négyszáz oldalas kiadványt értelemszerűen Fábry Zoltán szellemi hagyatékával kezdi. Közel nyolcvan oldalon összefoglalja Esterházy Jánost is említve, Fábry Zoltánt a hazai magyar nyelvvédőt, és kisebbségvédőt, akinek ötvenéves írói munkássága kisebbségi fogantatású volt. Nem kevésbé kiemelve a másik kassai író Márai Sándor rangját-világirodalmi szinten is. Felsorolja mindazt az értéket, ami Stósz és Kassa, Fábry Zoltánhoz kötődően és szellemi örökségként az itt élő megmaradt magyarság részére jelent.
Felsorolja a Fábry Napok, a Stószi Múzeum, a Kárpát-medence magyar kultúra és nyelvújító találkozók helyeit, melyek mára csaknem teljesen elapadtak. Ezzel kapcsolatban a szerző az egyetlen örökös, a Csemadok felé kérdez a bibliai idézettel: hogyan gazdálkodtál a rád bízott talentumokkal? Valamennyiünket is megkérdezi: Hogyan gazdálkodtunk a ránk hagyott Fábry-Örökséggel? S mintegy leltárként sorolja mindazt az értéket, melyet a stószi remete halála után elindítottak tanárok, diákok, irodalmárok, újságírók, színészek, olvasók.
A nyolcvanas években létrehozott Fábry Zoltán-díj is elakadt valahol. S itt is utal a Csemadok Országos Elnökségére, »aki mindez mellett új díjakat alapít, az utóbbi öt esztendőben a Fábry–díjat nem adta ki: mellőzi, elhallgatja?«- kérdezi a szerző. Az egykori zarándokhely a Stószi Emlékház miatt is aggodalmát fejezi ki. Hosszan fejtegeti a Fábry Zoltánt ért támadásokat is – mert ő sem volt hibátlan. Tőle tanulhatnák azt a jelmondatnak ma is beillő gondolatát, hogy: az őszinte szó megtisztulást jelent: inkább erősít, mint gyengít!.
E fejezet utolsó bekezdése is mához szóló, örök igazság:
„Kisebbségi sorsunk sanyarú mókuskereke: anyanyelvhasználatunk korlátozása, iskoláink leépítése, kultúránk ellehetetlenítése és közösségi életünk megnyomorítása ott vannak Fábry Zoltán írásaiban, néha lélegzetelállítóan aktuálisak, csak kézbe kellene venni őket. Vagy elmenni Stószra és átadni magunkat a Fábry Emlékház kisugárzásának, illetve a stószi levegő testet -lelket felüdítő varázsának” – írja Máté László.
A könyv további részleteiben foglalkozik mindazon egyetemes magyar szellemi nyelv-, és kultúrát őrző nagyokkal , mint Czine Mihály, akinek nemcsak Fábry kölcsönös tiszteletű kapcsolata ismert, de aki egjárta a Felvidék tájait, művelődési táborait, klubjait – erősítve az itt élő magyarság nemzettudatát. Egyénisége, nyelvezete mindazokban megmaradt, akik egyszer is találkoztak vele.
Sorra veszi, ha csak egy rövid emlékezésben is a további hazai, főleg keleti végekről induló irodalmi, szellemi egyéniségeket, akiknek sokat köszönhet a hazai magyarság: Győry Dezső, Dobos László munkásságát, kálváriáját, a tízéves „publikációs szilenciumát, és közéleti szerepléstől való eltiltását”. Szellemi hagyatékát, érdemeit, az itteni magyarságért tett sziszifuszi munkát. Aki kijelentette, hogy: A politika nem helyettesítheti a kultúra közösségformáló erejét. Dobos volt az, aki parlamenti képviselőként kimondta: szándékom szerint mindig az irodalom hajójára szállok, s mégis a politika kikötőjébe érek.
Mondhatnánk tipikus „kisebbségi sors” – amikor az egyszerű ember is elkötelezettje olykor kultúrának, művészi pályának, de ott kell lenni a gáton ha szükség van, minden területen. Dobos Lászlóról itt is olvashatjuk amit többen is megtapasztaltunk: Izzig-vérig közösségi ember volt, a százhúszat verő szívként igyekezett terveit megvalósítani, másokat mozgósítani, a közös munkába bekapcsolni. Valamiféle újtestamentumi szeretet és bölcsesség sugárzott belőle, ami amolyan népvezéri magasságokba emelte őt! Tíz éve nincs közöttünk.
A könyv további fejezeteiben: Trianon 100, a NAGYON FÁJ, a felvidéki magyarság mindazon állomásait, stációit sorolja, amit elődeink megéltek, túléltek, átadtak, s általunk is (?) veszni hagyunk. A demográfiai, közösségi sorvadások, nyelvünk, kultúránk értékrendjének csökkenése, igénytelensége, nemzeti kincseink, történelmi, szellemi hagyatékunk elapadása, feledése.
Több évtizede írott sajtója sincs népünknek, főleg az értékek felgyűjtését szolgálva.
Külön fejezetben szól a kassai magyar szellemi nagyok mellett a „Kassai Magyarok Apostoláról” Kolár Péterről. Sorolva munkásságát: népe, nemzete, szülőföldje iránti elkötelezettségét idézve, aki tudta, hogy a „szülőföld és az anyanyelv olyan egyszerű ajándék mindenki életében, amelyeknek a hűségében való megmaradás alapvető emberi és erkölcsi kötelesség…..”
A könyv utolsó fejezeteiben szól a legjobb és egyetlen Csemadok-krónikásról Takács Andrásról, a folklór, néptánc, néprajz dojenjéről.
A „Tüskék a köröm alatt” c. részben tiszta szívvel, gondolattal, szóval szól a Csemadok hetvenötödik évfordulója apropóján az elhibázott lépésekről, a meg nem lépett kötelességekről, a Csemadok-politika eredménytelen, sőt hátrányos „pártirányultságról,” a megújulni nem képes hetvenöt éves objektív és szubjektív okokra kérdezve, aggodalmát kifejezve. A Szövetségben mindig voltak nagyon nehéz idők, de elődeink mégis tovább vitték, adták a fáklyát. Vajon képes lesz megmaradni az újabb nehéz korszakban, az alapeszmék megtartásával, személyi és módszertani változás nélkül?
Ezt a szakaszt így fejezi be Máté László:
Nem hiszem, hogy nekünk járható út lehet a szenilis ferencjóskás „minden szép minden jó…” az öntömjénezés, mert azzal csak a Monarchia sorsára jutnánk. Közösségünk kritikus megosztottságban és marazmusban van, a megújulás kiindulhat a 75 éves CSEMADOK-ból, ismét közösségi katalizátor lehetne, de ahhoz meg kell újulni: tartalmilag, szerkezetileg és kiváltképpen személyileg” – írja a szerző, egykori CSEMADOK Országos Elnökségi tag.
Mindezen bemutató írás, egy rövid összefoglaló Máté László hazai életünk, sorsunk, értékeink, feladataink létéről.
Viszont egy pótolhatatlan mű, hisz eddig még tudtommal ilyen összefoglaló nem jelent meg az elmúlt 75 évről sem.
Alapszervezeteknél egyre több kiadvány jelenik meg, de országos viszonylatban Takács András népművészeti kiadványán kívül nem tudni róla. Félő, hogy mindaz az érték nyomtalanul marad a következő nemzedékek előtt.
«Nem volna hasztalan egy össznemzeti önvizsgálat elvégzése” – teszi fel a kérdést Máté László. Lesz-e aki ezt megírja? Kérdezem én.
S végül e könyvből Kolár Péter gondolatai:
„Fogyatkozó soraink láttán egyre hangsúlyosabban kell elmondanunk, hogy szülőföldünk és anyanyelvünk Istentől kapott ajándék, mellyel törődnünk kell, és ez nem önkéntes feladat, hanem erkölcsi kötelesség”.
Van-e még ilyen? Kérdezem én.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
