Lassan túl vagyunk a 21. század első negyedén, mi profilban mégis ott rekedtük valahol félúton egy koszorúzás és egy gulyásfőző verseny között. Félreértés ne essék, nagyon is szeretem mindkettőt, mert a közösségben megélt élmények adnak lelket egy pártnak, de a kultúraszervező politizálgatás 2024-ben már sajna édeskevés.
Ettől vagyunk ugyan mások, mint a többiek, viszont a kegyetlen versenyhelyzetben nem érhetjük be ennyivel. Versenyeznünk pedig már nem egy másik magyar párttal kell, olyan nincs többé. Az ellenfél sokkal erősebb: a globalizáció kihívásaira kell választ adnunk.
Íme egy recept – a Magyar Szövetség reformja 5 lépésben:
1. Kezdjük ott, hogy munkaelnökségre van szükség, nem zsűrielnökségre.
Amíg nem egy egyetértő és egymásért tűzbe menő csapat vezeti a pártot, hanem egymással versengő és egymást minősítő egyének, addig az egésznek az égvilágon semmi értelme.
Rendszeresen sajtózó, életszerű témákat felkaroló szakpolitikusokra van szüksége a pártnak, akik a saját területükön a legjobbat tudják nyújtani a közösségünknek egy összehangolt program mentén.
Ehhez persze elengedhetetlen olyan környezet megteremtése, hogy a szakemberek perspektívát is lássanak a pártmunkában, és előcsalogassuk őket a rendelőjükből, vállalkozásukból, katedrájukról, jogvédő irodájukból.
2. A másik elvi változtatás a teljesítményalapú működés.
Egy olyan belső választókerületi rendszer felépítésére van szükség, ahol az adott területért felelős vezető szabad kezet kap ugyan a régió koordinálásában, de munkája számokban mérhető. Ez magával vonja azt is, hogy övé a régiójának járó hely a választási megmérettetésben, de azt is, hogy szükség esetén cserélhető.
Ha jobb vagy, előre lépsz, ha más a jobb, övé a lehetőség.
Egy teljesítményre sarkalló rendszerben például elképzelhetetlen, hogy sorozatosan alulteljesítő járási és helyi elnökök legyenek felemelve és fordítva, a sorozatosan jól teljesítő járási és helyi elnökökre kell építeni.
3. A harmadik lépés az önkéntes háló teljes felépítése és kondícióban tartása.
Úgy nemcsak nem lehet választást nyerni, de gyakorlatilag elindulni is felesleges, ha kulcshelyeken egyetlen önkéntese sincs a pártnak. A helyi szervezetek sokszor becsontosodott rendszeréből fokozatosan
át kell állni a terepmunkát elvégezni hajlandó önkéntes háló rendszerére,
akiket viszont nem csupán a választás előtt kell mozgatni, hanem a választókat érintő ügyek mentén rendszeresen és folyamatosan.
4. A negyedik feladat a már mindenki által ragozott, de senki által meg nem valósított agytröszt létrehozása.
A politika ösztönös művészet, de mérhető tudomány is. Számos kiváló szakembere van a felvidéki magyarságnak idehaza és Budapesten is, akik tudását luxus lenne tovább nélkülözni közéleti harcainkban: közvélemény-kutatók, kommunikációs szakemberek, társadalomtudósok. Sok ilyen fiatal szakembert volt szerencsém megismerni, akikkel együtt dolgozhattam az Esterházy Akadémia és a Szövetség a Közös Célokért vezetése során. Örömmel csatlakoznak, ha tapasztalják a megbecsülést és látják a munka értelmét.
5. Végül, ahol a leglátványosabb volt a hanyatlás, az a fegyelem.
Fegyelem a pártkommunikációban, a médiaviszonyokban és a kampányban egyaránt. Sokan vagyunk sokfélék, de ha ezekben nem alakul ki egy kölcsönös tiszteleten alapuló bizalmi viszony, akkor nem vagyunk méltók a szolgálatra. Én nemzeti konzervatív ember vagyok és maradok, más irányt nem tudok képviselni. Viszont pont a konzervativizmusom okán a józan ész és a közösségi szellem azt parancsolja, hogy a koordináta-rendszeremben ott legyen a helye a vegyes házasságokban élőkhöz szólni képes embereknek és a klasszikus liberális elveket vallóknak is.
A gyűlölködő, békés szóra alkalmatlan dühöngő félbolondok és a közösségeket szétfeszítő woke-progresszívek már kívül esnek azon a körön, ahol a határ a jó ízlés és a felebaráti tisztelet.
A fenti 5 pontos pártreform sem garancia a sikerre, de legalább reménysugár egy minőségi változásra. Csak így, lépésről lépésre lehet visszaépítenünk az önbecsülésünket és a hitet a közösségi politizálás jövőjében.
A magyar fociválogatott is megélt nehéz időszakokat, de kilábalt belőlük, és most már olyan csapataink vannak, melyek – ha nem is nyernek nagy tornákat – legalább megtöltik az utcákat és a lelátókat. A kezdetben ez kell, hogy legyen a cél a felvidéki politikában is. Olyan csapatot küldeni a pályára, amely szerethető focit játszik és visszanyerte az emberek bizalmát.
Gubík László
