Évek óta minden emléknapon felállítom házi emlékhelyemet a 13 vértanú-tábornok tiszteletére, megidézve lélekben és külsőleg is Ady szavaival „az aradi Golgotát”. Újra és újra elolvasom Nagybaczoni Baló Béni református tiszteletes úr siralomházi történetszövését, „e rémes esemény lefolyását”, amit keresztfiának regélt el.
Ő ezt hitelesen le is jegyezte. Felvidék három tábornok mártírcsillaga: Pozsonyból Aulich Lajos, az abaúji Csákányból Dessewffy Arisztid, a Turóc megyei Necpálról Lahner György.
A 13+1 gyertyát őérettük, meg a többi, rendíthetetlen tábornok lélekért, valamint egy pluszt mindenkiért meggyújtok, akik életüket áldozták a hazáért, Istenért, és a szabadságért – ahogyan Baló tiszteletes úr fogalmazott. Ő maga is élete végéig meggyújtotta az emlékezés gyertyáit. Az aradi vértanúk emlékére és a magunk emlékeztetésére a 175. évfordulón is. Minden rendű-rangú honfiért, „a szabadság többi tábornokáért, közkatonáiért, hőseiért”. Lelkemben peregnek a filmkockák személyes emlékzarándoklatomról, amit évekkel ezelőtt az aradi várnál, az emlékobeliszknél és a város közepén felállított, hányattatott sorsú szoborcsoportnál megtettem. Hálás vagyok néhai Katona Tamás történésznek, tudós műfordítónak, nagykövetnek, aki 2000-ben a Magyar Rádió aulájában hívta fel figyelmemet, akkor a Református Félóra adásszerkesztőjeként a nyomdába került könyvére, az Aradi vértanúk-ra. Ezt és az Országos Széchenyi Könyvtár nagyszerű aradi vértanúk
gyűjteményét használtam fel írásomhoz.
BALÓ BÉNI SZEMTANÚ MONDATAI
Kedves Baló Béni tiszteletes úr! Hogyan került a halálraítélt tábornokokat utolsó földi útjukra kísérő lelkészek közé?
Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba a halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard, valamint én református lelkészként számláltattunk.
Hogyan fogadták a lelkészeket a siralomházban a tábornokok?
Mély megilletődéssel fogadtak minket, mint vigasztalóikat. Miután a reánk bízottakkal egyelőre
végeztünk, mind átmentünk a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül
Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el lévén zárva, a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy nincs magyar sereg többé…
Mennyi időt tölthettek velük?
Délután öt óráig voltunk papokként a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztunk, hogy még az éjjel visszatérhetünk.
Milyen előkészületeket tettek a foglárok, illetve a halálraítéltek?
Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban. És még hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására. Lázár Vilmos levele angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához, s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyezvén ezeket, a forró hazaszeretetet és a nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. Valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar
történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.
Tiszteletes úr mikor tért vissza a halálraítéltekhez, s milyen lelkiállapotban találták őket?
Éjfél után két óra tájban tértünk vissza. Igen megörültek nekünk. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek reggel fél hatkor kellett megtörténniük. Akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniuk. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok. Legnyugodtabb, sőt szinte érthetetlenül, szinte vidám volt a református Dessewffy Arisztid, akit én keltettem föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – mondta derűsen, majd felöltözött. Hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s a Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A másik református, gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy írással foglalkozott, midőn beléptem hozzá. Amint észrevett, hirtelen fölkelt, és férfias erővel szorította meg kezemet, és elhalmozott a szeretet drága csókjaival. „Meg kell halnom – mondta –, de mint keresztyén halok meg – az úri szent vacsorában kívánok részesülni, és lelkemet az
Istennek kezeibe ajánlani.” Imádkoztunk szent áhítattal, részesült a szent jegyekben, mik az Üdvözítő
Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára emlékeztetik a keresztyént. Bevégezvén a szertartást,
beszélgettünk családi viszonyairól. Majd éjfél után háromkor újra meglátogattam. Ágyában ledőlve
ébren találtam. Kérdésemre: „Aludt-é?” – „Egy keveset” – volt a válasz. Felkölt, de kérésemre ismét
ágyára feküdt, jobb könyökére támaszkodva, és tenyerébe fektetve fejét. Ismét beszélgettünk. Ki
volt békélve nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés nyomai látszottak rajta. „Az éjen
megírtam végbúcsúmat a nőmhez, és egy ismerős tisztnek át is adtam kézbesítés végett, önt csak
arra kérem, írja meg nőmnek, ami ezután történik velem, és vigasztalja.” – A nagy éjszakának nehéz
percei elmúltak, hajnalodott kelet felől. A gróf megmosdott. – Ama rémes október hatodikának
reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk. Negyed óra múltával a menet
megállt. Ott voltunk a rémes helyen. Az én hősöm volt az ötödik áldozat. „Az utolsó áldás imádságát
kérem”– mondta hozzám fordulva. Ajkainak utolsó rezgése – mint a Krisztusnak – imádság volt. S
amint annak utolsó igéje ajkairól elrebbent, alig három perc alatt már ama szebb hazából nézett alá e
nyomorult földre.
Mi volt a legemlékezetesebb jelenet?
Minden mélyen a lelkembe vésődött. Azóta is ég asztalomon, meg az úrasztalán az emlékezés és emlékeztetés gyertyalángja. És a szívemben mindhalálig. Azt szeretném, ezért imádkozom naponta, hogy soha senki szívében ez a láng – hazáért, Istenért, szabadságért – ki ne aludna. Mégis talán volt egy mozzanat, amire igen meghatódva, ma is könnyekkel küszködve gondolok vissza. Ez az öreg Damjanich tábornok kivégzése volt. Csak az utolsó perceket említem fel. – Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta a bitófa alatt a hős, akinek törött lábát térdben akarták meghajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldotta, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen
odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a
zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is.
Köszönöm ezt a vallomásos beszélgetést Tiszteletes Úrnak, meg Keresztfiának, Kacziány Gézának,
hogy lejegyezte mindannyiunk emlékeztetésére.
LAHNERNÉ LUCIA CONCHETTI ARCKÉPÉHEZ
Lahner György a komáromi 33. gyalogezredben szolgált. Felesége, Lucia Conchetti (1821–1895) olasz
származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal. Október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével a börtönben megtudták a szörnyű hírt.
Damjanichné szemtanúja volt a borzasztó búcsúzásnak, amikor Láhner elvált nejétől és ötéves gyermekétől. Lucia lelkileg összetörve Damjanichné kocsiján távozott kislányával. Baló tiszteletes ezt jegyezte fel: „Lahner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta
búcsúzóul”. Donizetti operájának azt a dalát, amelyben a megzavarodott Lucia előtt újra az elveszett boldogság képei csillannak fel. Hallani véli az esküvői kórust, a harangokat, még a tömjén füstjét is érzi, és látja a fáklya lobogását. Kéri Edgardo-t, nyújtsa a kezét. Végül a sírról, a saját sírjáról vizionál. Micsoda lélek volt a felvidéki Lahner honvédtábornok! Zenei műveltség, nemzeti áldozatvállalás, hazaszeretet és európai műveltség formálta jellemét.
A délvidéki költő, Palágyi Lajos (1866–1933) sorai szóljanak át téridőn Felvidéknek ezen a napon. Éltessék, őrizzék élő emlékezetét a 3-nak, meg a 10-nek, és 17-nek, és azoknak az ezreknek, millióknak, akiknek a szívében fellángolt és izzásban maradt a haza, Isten, szabadság szeretete szerte a Kárpát-hazában (Duray Miklós). Akiknek mi, maiak azt is köszönhetjük, hogy még vagyunk. „Míg magyar szellem még magasba tör,/Az Igét, melyért éltet áldozának,/Szívébe írták az egész hazának./Utódtól fogja hű utód tanulni:/Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni”.
De inkább élni, túlélni, megélni – s aztán betelve az élettel, szabadon, Isten rendelése szerint meghalni.
*
Utóirat, 2024 októbere: minden alkalommal, amikor Isten kegyelme elenged Rómába, meglátogatom a Via della Conziliazione 14. alatt található karmelita templomot. Félúton az Angyalvár és a Szent Péter tér között. Két okból: mert emlékeztet a győri családi otthonunk közelében található karmelita templomra, a Köztársaság téren. Meg azért is, mert a templomhajóban látható a „katolikus” Bonhoeffer, Titus Brandsma holland karmelita filozófus, professzor, a Dachauban meggyilkolt vértanú emléktáblája. Ilyenkor mindig meggyújtok 13 mécsest. Most is. Miután mind a 13 égett, csendben odalépett hozzám az ügyeletes szerzetes, s megkérdezte: – Testvér, ilyen sok halottja van?
– Nem, ilyen sok hősöm! Röviden elmondtam neki az aradi „halhatatlanok” történetét. Vatikánban is
a hazáról, Istenről, a szabadságról szólt a történetem. Megrendítő időutazás volt. Éreztem a
szerzetesen is, aki a végén szótlanul meghajolt. Kissé pirosló szemhéjjal nézett rám búcsúzásképpen.
Némán áldásra emelte kezét. Papi áldása messze nem csak nekem szólt…
Dr. Békefy Lajos