Nehéz megszólalnom e hírre. Nem is próbálok. Inkább csak elsóhajtom: Isten nyugtasson, kedves atya! Aztán imádkozom. Hálát adva gazdag életéért. Legfőképpen azért az életmentő derűért, ami egész személyiségét, szavait és tetteit átlengte. Amit az örök derű Atyjától, Istentől kapott ajándékba.
Ez parázslott a szemében, mosolyában, szelíd hangjában, alázatában, ami olykor kislányos szemérmetességbe vonta alakját, máskor szélesre tárta karjait. Különös metamorfózist érzek. Kozma Imrének, Isten derűs szolgájának most kezdődik csak el igazán az élete. Az örök élete. Teljes öröme. A keresztyén hit legmélyebb misztériuma szerint: metamorfózisa. Földiségből mennyei fénnyé változása.
Pál írja első levelében Timóteushoz: „Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bízatott” (1Tim 1,11).
Igen, Kozma atya belemerült, „felmerült” a töredékes földi létből az Isten teljességébe, a boldog és emberboldogító Istenbe.
A beatus Deus-ba. A makariosz theoszba. Akinek dicsőségéről szóló evangéliumát, örömhírét Kozma Imrére is bízta Isten. Ez az „énreám bízatott” volt földi létének karakterjegye, legfőbb jellemzője. És ő vitte, osztotta, hirdette, élte a boldog Isten dicsőségéről szóló evangéliumot. Sokkal több helyre, életek ezreibe, mint amit emberi ésszel összeadhatnánk, szemmel láthatnánk. Papként Dorogbányán, Budapesten és sokak, magyarok és németek, erdélyiek és mások mindig nyitott ajtajú lelki fészkévé imádkozott zugligeti plébániáján. S a Magyar Máltai Szeretetszolgálat lelki szülőjeként, alapító elnökeként, meg a Betegápoló Irgalmas Rendben.
Communio viatorum – zarándokok közössége
Néhány találkozásunkért adok most hálát a történelem és az egyéni életek Urának, aki boldogításának előrelátásával mikor még mi egymásról mit sem tudtunk, már megtervezte találkozásainkat. Évtizedekkel előre. Győrzámolyban született, és a győri bencések gimnáziumának Széchenyi téri nehéz ajtaját nyitogatta diákként, kemény időkben. Az ’50-es évek forradalom felé tartó, minden egyháziasságot eltiporni törekvő ateista munkáshatalom lélekszürkítő dermedt csendjében.
De a bencések győri templomának gyertyafényében, a misztérium, az átlényegülés szakrális csodájából a változás, az átváltozás, majd évtizedek múlva a rendszerváltozás inspirációját merítő ifjúi lélek életre szóló szelíd erőt és biztatást nyert.
És a boldog Isten dicsőségéről szóló evangéliumból, meg a bencés imák, gregoriánok énekléséből. Lélekedzést, jellemerősítést kapott ott. Már a papi szeminárium csendjében érlelte szent hivatása életterveit, én meg akkortájt léptem át a győri bencések nehéz ajtajának a küszöbét, hogy a számomra, a református fiúra a titkok ismeretlenségével vonzó különlegességként maradjon meg emlékeimben „A” bencés iskola. Danczy Willibad tudós bencés szerzetes asztmától olykor teljesen elhaló hangon tanított oroszóráinak nyelvi sziporkázása, ahogyan az ószláv nyelv közös ősgyökereiből levezette nem csak az orosz, hanem az összes szláv szó élő nyelvvilágát. Az akkori időkülönbséget Kozma Imre s a református lelkész között Isten elrendelő akarata később lenyűgöző szinkronba hozta. Az életutak bár csak érintőlegesen, de több téridői ponton is összefutottak. Communio viatorum – Isten szolgái zarándokútjának közösségeként.
Zugliget, Csillebérc, Közszolgálati Egyetem
Már mindketten a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium szolgái voltunk, kellően sok, mérlegelhető jó és rossz történelmi tapasztalattal, amikor győriként, bencések ezredéves, európai keresztkultúrás lelkületétől érintettekként, először 1989-ben megöleltük egymást. A zugligeti Szent Család-plébániatemplom udvarán, majd a csillebérci menekülttáborban. Amiért ez áll a Máltai Szeretetszolgálat közleményében: „Az 1989-ben megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökeként a szegények, idősek, hajléktalan emberek ellátását szervezte meg. A zugligeti templom kertjében megnyitotta az első menekülttábort a Budapesten gyülekező keletnémet családok előtt, ezzel az akkori Európa legnagyobb humanitárius akcióját indította el, amelyben 48 ezer menekültet fogadtak be Magyarországon”. Annak a 14 felejthetetlen NDK-s napnak a történetét ő ezerszer elmondta, mindig felszínre hozva emlékezetének eseménydús tárházából egy-egy tanulságot, képet, emberi helyzetet. Felidézve menekültek létbizonytalanságban, a mi lesz velünk gyomor- és szívszorongató óráiban nemcsak reszketve akadozó német szavait, könnyeiket, hanem az egyedüli reményként Isten felé sodró történelmi napok különös megtéréspillanatait is. És ebben nagyon együtt voltunk. Nekem, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által megbízott menekültszolgálatos lelkésznek Csillebérc lett átmeneti „parókiám”, Kozma atyának Zugliget maradt. Aztán mindkettőnknek minden pillanat és minden lépésnyi hely. Két különös héten át. Később megírtam lelkészi naplómban annak a 14 felejthetetlen napnak a történetét. A szabadságról csak kicsit éneklők ébredő reményétől a rendszert repesztő hajszálérnapok és történelmi fordulatokat hozó osztrák határnyitásig. Isten legújabb kori exodustörténetéről, nagy szabadításhistóriájáról, ami Zugligetben és Csillebércen kezdődött, s nem sokkal később Berlinben folytatódott a mártírfal és szégyenfal ledöntésével. (Olvasható magyarul és németül.)
Azon a vasárnapon, amikor dr. Arnot NSZK nagykövet a csillebérci menekülttábor ideiglenes templomhangárjának tetejéről kihirdette: éjféltől az osztrák határt megnyitják a menekültek előtt, ő is, én is könnyekben és boldog hálaadó örömragyogásban egyesültünk a most már nem menekülők, hanem honfoglalók friss és sodró örömében. A boldog Isten történelemformáló dicsőségének örömében.
S aztán jöttek sorban az általa és munkatársai által szervezett emlékező és hálaadó alkalmak Zugligetben és Csillebércen. A 10., a 20. és a 30. évforduló. A szabadulás csillagórájának emlékeivel. A csillebérci táborban emlékpanelek előtt gyűltünk egybe a 25. évfordulón a szabadság hívásáért hálát adni a táborhelyen, majd a plébániatemplomban. Kedves invitálására németül emlékezhettem vele, velük együtt. Közös, emberi, felekezeteken túli tapasztalatunkat kicserélve és konfirmálva:
az emberlét alapszükséglete a szabadság, hiszen Isten szabadnak teremtette az embert.
Majd amikor „Csillagtúrát” szerveztek Trabikkal, Wartburgokkal, Moszkvicsokkal a valamikori táborlakók, s gurultak a zugligeti plébániára, a csillebérci táborhoz, Zánkára, szinte valamennyien együtt lélegeztük a történelmi summát. Ezt: „Isten forradalma volt az akkor mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen”(Barth Károly). Felejthetetlen alkalom volt, amikor 2018-ban a Közszolgálati Egyetemen a keresztyénüldözés feldolgozására kiadott Budapesti jelentés tanulmányíróiként örvendeztünk egymásnak. Akkor is a felülmúlhatatlan derűs mosollyal hagyta magát két KDNP-s politikus, dr. Juhász Hajnalka és Rétvári Bence közé invitálni kis fotózásra. Mint annyi ezer alkalommal. Itthon és külföldön. Saját históriás szerepe miatt mások tiszteletadása szelíd elhordozójaként. De akkor is és mindenütt a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium mindhalálig hűséges szolgájaként.
Miközben írom Kozma Imre atya metamorfózisának ezt a spirituális pillanatfelvételét, újra és újra elém lopakodik egy idézet. Olyan bölcs és szentenciaszerű láttatása ez a történelmi és egyéni sorstapasztalatoknak, ami akár az ő vallomása, az Igével együtt talán még konfessziója is lehet. Bár az isteni létragyogás világosságában megfogalmazott mondatok hölgytől származnak, de az örök Isten örök mosolyában fogantak és születtek. A második világháború mindenkit megpróbáló évei után. Eleanor Roosevelt, az USA First Ladyje lelkében tükrözték vissza a szavak a boldogító Isten mindenen átvezető, megtartó szeretetét:
A tegnap már történelem.
A ma ajándék.
A holnap Isten kezében van.
Ennek biztos tudata és hite tette Kozma Imre atya derűjét még a halál és most, az emlékezés pillanataiban is múlhatatlanná. Istené a dicsőség Érte!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma