Ha azt halljuk – láthatatlan -, sokunknak akaratlanul is eszébe jut Antoine de Saint-Exupéry Kis herceg című regénye, benne a mondás: „jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Láthatatlan címmel rendezték meg két fiatal, reményteljes képzőművész műveinek tárlatát Pozsonyban, a Liszt Intézetben.
A rendezvény beköszöntőjében Venyercsan Pál, az intézet igazgatója elmondta, hogy örömükre szolgál két ilyen tehetséges fiatal alkotónak lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra a fővárosban, intézetükben. Annál is inkább, mert mindketten a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasai. Ráadásul mindketten egymástól függetlenül kezdtek foglalkozni a láthatatlan fogalmának képzőművészeti megformálásával, kifejezésével, hiszen Kovács Csonga Anikó a felvidéki Szentmihályfán, Végvári Gergely pedig Budapesten él és alkot.
Eva Dénesová komáromi művészettörténész tárlatnyitó előadásában egyként adott összegzést a két alkotó törekvéseiről, alkotói munkásságukról, de arról a bonyolult világról és életkörülményekről is, amelyben ők munkálkodnak és amelyben mindannyian élünk.
„Mire létrejön egy kiállítás, nagyon sok fonál fonódik össze, keresztezi egymást, néha gubancolódik is – egészen addig, amíg létrejön egy minta, egy akkord, egy összetett motívum-hangulat… Akarat, kötelesség, célok-akadályok, beszippant, identitás, entitás, mint fájdalomtest, magány, harc, mindennapok, gyermek, megfelelési kényszer – ezeket a szavakat mondta ki a két fiatal, amikor a kiállítás koncepciója elején jártunk. Legmélyebb érzéseik, a műalkotásaik ezeket az érzelmeket tükrözik, és ezekben már-már félelmeink és vágyaink köszönnek vissza” – mondta.
Kovács Csonga Anikó nem tagadja meg női mivoltát, a mai nők, asszonyok, anyák létének összetett, bonyolult és sokszor a külvilág számára láthatatlan mindennapos tevékenységük sokféleségét jeleníti meg munkáiban.
Ezek az installációk nagyon elgondolkodtatóak, mélyen személyesek, de mindannyiunkat érintik. Hiszen nálunk egy nő ma anya, feleség, szervező, vállalkozó, művész és kénytelen minden „szerepben” helyt állni.
Ezt fejezi ki az az installáció, amely vállfákra akasztott textildarabokból áll, mindegyiken a nő sok-sok funkciójának megjelölésével, és mellette egy útmutató, egy őszinte kitárulkozás, hogy bizony sokszor kialvatlan művész, fáradt feleség, időhiányos vezető is az alkotó – ha nő. Saját arcát, gyermekei képét, a mindennapok háztartási tárgyait is alkalmazza installációiban, művein, így lesz a vasalóból is téma, méghozzá nagyon is beszédes arcokkal, arckifejezésekkel.
Végvári Gergely portálunknak elmondta, hogy Pozsonyban először mutatják be műveit, eddig Budapesten és Ráckevén volt kiállítása. A most bemutatott képei is erősen gondolatébresztőek, napjaink problémáira reflektálnak, csendes vívódásokat, gyötrelmeket fejeznek ki. Ezt bizonyítja egyik képén a fekete lyuk, majd a fájdalmas női portré, aztán a sötét tájkép, illetve az emberi kapcsolatok érzékeny megközelítése.
Nem szokványos képek ezek, de mindenképpen az élet mélyebb rétegeibe ásnak, félelmek, belső viaskodások köszönnek ránk, de ugyanakkor felfedezhetjük rajtuk a játékosságot, a szépség számtalan árnyalatát is. A képzőművész a kiállítás katalógusában így vall elhatározásairól:
„Figuráimat és karaktereimet lecsupaszítottam, mivel a kisbetűs embert akarom ábrázolni, aki még a tömegben is magányos. Magányával pedig egy tömeget alkot”.
Ígéretes két alkotó bemutatkozása ez a tárlat. Eva Dénesová beszédét a következő gondolatokkal zárta: „A Láthatatlan kiállításon felidéztünk néhány legbensőbb hangot, felfedeztük a fájdalmat gondolkodó csontjainkban… és a hozzászokott prófétás testünket, a megijedt lelkünket arra biztatjuk, hogy valahol – mosolygós vénáinkban – lüktet még a Remény – nemcsak mint egy álom árnyéka.”
A remény mindannyiunk számára olyan kapaszkodó, amely éltet és tovább éltet. Bízunk benne, hogy a két alkotó továbbra is halad a maga útján, alkot legőszintébb indíttatásuk szerint, megvalósítja elképzeléseit mindannyiunk örömére.
A kiállítás Pozsonyban, a Liszt Intézetben 2025. január 30-ig tekinthető meg.
Benyák Mária/Felvidék.ma