Fogyatkoznak éveink. Születésünk pillanatától lassú, aztán gyors, majd tán ismét lassú léptekkel menetelünk az elmúlás felé. A születés és a halál közötti idő arra adatott, hogy mindig, minden nap újra nekilendüljünk az életnek… Mert jó és érdemes élni!
Élni jó! Akkor is, ha az élet nem csak tövis nélküli rózsákat szór lábunk elé. A tövisek éppúgy az élet részei, mint a rózsák. Azt írja Dosztojevszkij, hogy az élet nem csupán boldogság és nem csupán szenvedés, hanem egy olyan állapot, amikor mindenki elveszi a magáét.
Mindenki elveszi a magáét! Igaz, sokszor magunkba roskadva kérdezzük, miért van annyi tövis az életünkben? És kezdjük – csak úgy csendben, hangtalanul – sorolni, hogy nem vagyunk rossz emberek, nem vagyunk rosszakarók, próbálunk tisztességesen élni. És lám: a tövisek tüzes nyilakként záporoznak lelkünk táján. Ő, meg ő, meg a harmadik is: nem is jó emberek, s az élet rózsákkal halmozza el őket… És keressük a választ. Miért van ez így? Hogy történhet ez? Hiszen ez nem igazságos!
Kérdezzük magunktól. Kérdezzük a Sorstól. Kérdezzük Istentől. A válasz meg várat magára. És olykor elhatározzuk, ha ez így van, akkor nem érdemes megbocsátónak lenni, nem érdemes jót tenni, nem érdemes segíteni a másikat…
De hála Istennek! Hamarosan kijózanodunk. Rádöbbenünk, hogy nem az a fontos, hogy azok szavát halljuk, akik a szeretetről dicshimnuszokat zengenek, s bennük szinte egy csepp empátia sincs. Hogy nem az a lényeges, hogy azokra figyeljünk, akik – főleg karácsony táján – a segítő jó szándékról papolnak, de eszükbe sem jutna lehajolni az elesettekhez.
Más a fontos! Hogy én, mi, milyenek vagyunk! Hogy mi mit teszünk!
És ekkor érezzük át igazán, hogy nemcsak jó élni. Érdemes is élni! Érdemes az évek váltakozását új lehetőségként felfogni. Érdemes küzdeni. És még szenvedni is érdemes. Mert azért mindig akad egy-két ember, aki sajgó sebeinkre gyógyírt kínál. Aki meghallgat. Aki velünk sír és velünk nevet. Aki félszavakból is ért minket. Aki a tövisek okozta sebeket beköti. Aki jó szóban, baráti ölelésben, megértő tekintetben nem szűkölködik.
Érdemes lesz 2025-ben is újra nekilendülni az életnek. Elvisszük a magunkét az új esztendőben is: mind a boldogságot, mind a szenvedést. És megint hallani fogunk sok kenetteljes szóáradatot a szeretetről, a megértésről, a háláról…
Látjuk majd, hogy sokan nem tudnak, vagy nem akarnak változni: nem lesznek jobbak, megbocsátóbbak. Nem válnak nagylelkűvé. Továbbra is a szeretetről fognak papolni. Meg Jézust, meg a szenteket fogják körbe-körbe idézni… Nyilvánosan. Amúgy meg, ha a „nagy közönség/közösség” nem észleli, gond nélkül belerúgnak bárkibe. Akár a kereszténység nevében is!
Ne beszéljünk kenetteljesen 2025-ben sem! Ne akarjunk a nagy szavak emberei lenni!
Inkább legyünk az apró jócselekedetek nagyjai!
Ez a nagyság azt jelenti, hogy készen állunk a jóra. Akkor, amikor kell! Hogy nem késünk, ha éppen szükség van ránk…
Áldott napokat kívánok! Legyen a 2025-ös év örömtől hangos… Ott, bévül, szívünkben-lelkünkben. Hogy kifele csendes, békés, megértő és segítő hangot halljon mindenki, akinek erre szüksége van!
Dr. Pápay György Pál c. apát, kanonok/Felvidék.ma
