Március 30-a az együtt-örvendezés vasárnapja.
Egy perc alatt több öröm, mint másoknak hosszú idő után sem
Az egyházi naptár Laetare névvel illeti 1042 óta. A nap lelki ékessége, névadója az ézsaiási Ige: „Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan” (Ézs 66,10). Ami rögtön szembetűnik az Igében: nem egyéni örömről, személyes boldogságról van szó Isten tanításában, hanem közösségi örömről, a szent város, és a hozzátartozó népesség együtt-örvendezéséről. Sőt azok öröméről is, akik csak lélekben kapcsolódnak bele az együtt-örvendezők közösségébe. Köztük lehetnek keresztyének is. Ami azonban mindennél döntőbb: közösségi, szociális örvendezésről van szó, mintha arra kérdezne rá az üzenet: És ti, ott, nem csak a mai Izraelben, hanem a mai Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken tudtok-e örülni annak, hogy keresztyének, zsidók, magyarok, szlovákok, románok vagytok? És tudtok-e együtt örvendezni városotokban, falvaitokban azokkal, akik más nyelven beszélnek, más hitet vallanak, más szokások szerint élik mindennapjaikat? Ez a kérdések kérdése! Megállít az Ige, ha engedjük ilyen módon a Szentlélek komponálása, hangsúlyai szerint Isten kérdéseit közelebb engedni a gondolatainkhoz, szívünkhöz. Kínai mondás szól arról, hogy a keresztyén embernek egy perc alatt több öröme van az életben, mint másoknak egy élet vagy hosszú évek alatt sincs. Így van ez valóban? Nálunk, a mai Magyarországon? A válaszadást ki-ki tegye meg lelkiismerete szerint.
Aktuális boldogság-indexek népekről – diagnózis kísérletek, terápia-remények
A nemrég közzétett boldogság világlistán az első tíz helyből ötön, kezdve az élen álló Finnországgal, skandináv országok állnak. Dánok, norvégok, izlandiak, svédek. Meg hollandok, svájciak. Engedtessék meg, hogy így fogalmazzak: mindegyik protestáns hagyományú ország. Olyanok, akikről – más protestáns országokkal együtt – még a boldogság-index friss adatainak a publikálása előtt 100 évvel, Max Weber, Ernst Troeltsch világhírű heidelbergi tudósok megállapították: olyan erkölcsi erő, iskolázottság, fairség, korrupcióellenesség, polgárbecsülő közszellem uralkodik bennük és közöttük, ami a világ vezető gazdasági hatalmaivá emelte őket. Előbb a belső tartás, a hit, a közerkölcs volt izmos, erős, ami aztán szociális felhajtó erővé vált. És mit ad Isten?! A legfrissebb világméretű boldogságkutatás olyan tényezőket, boldogságformáló közösségi, társadalmi, szociális mozgatórugókat mutat fel, amelyek az egykori Jeruzsálemben is hatottak. Mert feltételezhetően ezek a boldogság konstans alkotóelemei, értelmi-érzelmi, hitbeli standard komponensei. Az idei boldogságjelentés ilyenek alapján állította össze a rangsort: első a szociális, közösségi, társadalmi támogatás. Nem a pénz, nem a befolyás, nem a tekintély, hanem érthetőbb fogalommal: a társadalmi, a közösségi szolidaritás. Ez megelőzi az egy főre jutó GDP-t. Hogy néz ez ki nálunk? Mit jelent magyar a magyarnak? Milyen erős a mindent – párthovatartozást, felekezeti hovatartozást, társadalmi helyzetet, állást és álláspontot – megelőző, sőt felülmúló társadalmi támogatás, kölcsönös szolidaritás effektusa? Amikor még az egy lépcsőházban élők java között sem működik ez a lételviselhetőségi minimum, alapkövetelmény! S itt meg is kellene állnunk. De a tanulmány sem, így mi sem és főként az Ige sem áll meg ennél. Mert Ézsaiás úgy fogalmaz: az együtt-örvendezés Jeruzsálemmel az, ami felderíti a közösséget és a tagjait. Ez a közösségi közderű az, aminek hiánya pokollá változtatja az emberi együttélést. Ami viszont ha működik, meghosszabbítja az életet, mert akkor jó lesz élni, együttélni egy adott országon, házon, lakáson belül. Ahol ez működik, ott – így a 2025-ös boldogság világjelentés – felvirágzik a nagylelkűség, a közösségi együttérzés, a segíteni akarás. Nem alkalmi karácsonyi Jót tenni jó! akciók bármennyire dicséretes, nagyszerű, de mégis csak időleges, egyszeri jótékonykodásával. Ahol a szociális szolidaritás működik, ott az év minden napján és minden picinyke helyén a hazának működik az együttérző, segítő egymásra figyelés!
Az örvendezés, a társadalmi szolidaritás, az önkéntes önmérséklet kultúrája
Később e nagyszerű vigasztaló ézsaiási üzenetben ezt olvassuk: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Lehet a legkülönfélébb rövid vagy hosszabb távú pártígéreteket, koncepciókat, szekuláris megváltásmodelleket kidolgozni, meghirdetni, még eredményesen propagálni is, azonban a létezés alapvető ténye, univerzálisan és lokálisan ez: Isten nélkül tartósan semmi nem fog menni! Ha nem Ő működteti a szolidaritást, akkor az egyre inkább leszűkül kisebb csoportokra, és elveszíti lényegét, az össztársadalmi pozitív hatást, elkötelezettséget. A hit a kulcsszó, annak akár a Hegyi Beszédes boldogító attitűdöket társadalmi tetterőre átváltoztató tényleges erejére gondolunk. Ez a szociális spiritualitás aprópénzre váltása. Hány oktatói, hitoktatói, szószószéki, médiális kommunikációs alkalmat használunk fel arra, hogy a szociális szolidaritás hitbeli és történelmi, gazdaságtörténeti példáiból motiválókat népszerűsítsünk? Önmagunk és a felnövekvő nemzedék javára?! Ennek hiánya robban elénk akkor, amikor kamaszok osztálytársaik elleni bűncselekményeiről halljuk-látjuk a megrettentő híreket – itthon és másutt, főként az USA-ból. Hol vannak a létező ellenpéldák?
Három évtizede Heidelbergben az akkori, ma már világhírű református teológus, Michael Welker megírta 14 nyelvre, köztük magyarra is lefordított, Kolozsvárott 2018-ban kiadott Szentlélek könyvét Isten Lelke címmel. Ebben pontosan a legelvontabbnak tűnő, valójában legéletesebb, leginkább életformáló személyes mennyei energiáról, a Szentlélekről bontva ki a Biblia hatalmas bizonyságételét. Azzal ejtette bámulatba a világot, egyházakat, hogy száz és száz oldalon bizonyította a Szentlélek pneumatikus létét, jelenlétét, hatását a teremtett világban, az emberi társadalomban, az egyházakban, emberi közösségekben (család, nemzet, intézmények). Ő használja ezt a fogalmat más protestáns gondolkodók nyomán: „az önkorlátozás etikája”, az „önkéntes, szabad önvisszafogás kultúrája”. Igen, ez minden közösségi és egyéni boldogulás, boldogítás és a 2025-ös boldogság világindex éllovasainak titka, fordítópontja. A gátlástalan önérvényesítés kordába szorítását munkáló neveléssel, önneveléssel. A letipró, kegyetlen materiális önzés megzabolázásával. A transzmateriális, transzegoista túlélés-attitűdök begyakorlásával, ami nélkül nincs sem személyes, sem családi, sem közösségi, nemzeti, kontinentális, planetáris jövő.
Iszonyúan sok a tennivaló ezért. A minőségi közösségformálásért. Az élhető máért, holnapért, hazáért, házért, egyházért. Annyi üresjáratú szóvihar után ideje lenne a károk felmérésének, s a mentális újjáépítés megkezdésének. Erre int és ösztönöz az örvendezés vasárnapja. Bárcsak valami Isten szándékából eljutna a szívünkig, belső világunk szenzor-radarjaiig. Amint a boldogság-indexet vezető államok belső, hittörténeti, vasárnaptörténeti, önmérséklő kultúrája mutatja: ez nem lehetetlen! Kuriaké hémera – κυριακὴ ἡμέρα – az Újszövetség gyönyörű elnevezése vasárnapról, az Úr napjáról jelzi: van remény arra, hogy ez a jövőőrző magas kultúra mindenkinek a közjava legyen. Mindenkié, aki tesz is ezért valamit!
Békefy Lajos/Felvidék.ma
