„Duray Miklós emlékére – közös összefogással” címmel indított közadakozást a SZAKC, hogy a felvidéki magyar közélet ikonikus alakja tiszteletére, születésének 80. évfordulóján méltó síremléket emeljen Losoncon. Vannak azonban, akiknek a „méltóságról” egészen más elképzeléseik vannak – így szomorúan láttuk, hogy még egy nemes közügy is a személyes gyűlöletből acsarkodók koncává válhat, a közadakozást szégyenteljes koldulássá” alázva.
Pedig a közadakozás igazán nem áll távol nemzetünktől – szerte a Kárpát-medencében állítottak emlékműveket és fejezték ki ezáltal tiszteletüket legnagyobbjainknak a magyarok. Sorozatunkban ezek közül válogattunk – önmagukban is érdekes, néhol meghökkentő, másutt szívmelengető történetekre bukkanva…
∗∗∗
Közadakozásból lett Pósa Lajos budapesti és nemesradnóti szobra és talpazata is
Mint ahogyan arról a Kisdednevelés 1914-ben beszámolt:
„A magyar irodalom nagy halottját, a magyar ifjúsági irodalom megteremtőjét, Pósa Lajost, a halhatatlan gyermekköltőt 1914. július 11-én délelőtt temették el abba a sírba, melynek díszhelyét Budapest székesfőváros nevében nagynevű polgármestere, Bárczy István ajánlotta föl.
Ezerek és ezerek kísérték ki a nagy halottat utolsó útján, melyhez Herczeg Ferenc, Farkas Pál, Móra Ferenc, dr. Weszely Ödön, Sas Edes a költő szülőfalujának ékes szavú papja, akit szintén Pósa Lajosnak hívnak, mondottak megható, szívhez szóló búcsúbeszédet ” – kezdte cikkét a Kisdednevelés (43. évfolyam, 15. szám, 1914-08-01).
Még ugyanabban az írásban közadakozásra hívják fel figyelmet, hogy a gyermekek szeretett költőjének alakját ércbe önthessék.
A Kisdednevelésben megjelent cikk akkor még így folytatódik:
„Koszorúk és virágcsokrok százai borították a költő koporsóját, mely alá, hogy pihenése és álmodása kedvesebb legyen, a költő édesanyja sírjából vett maroknyi földet tett párnának a Nemesradnótról jött atyafiság kegyeletes gondja. S ezzel a Pósa Lajos földi pályafutása bevégződött. De itt maradt az ő lánggal lobogó lelke gyönyörű dalaiban és verseiben, melyek a magyar szívek mélyén híven őrizgetik a költő dicsőségét.
Ide ránk most az a kegyeletes kötelesség hárul, hogy ezt a dicsőséget megörökítsük, ércbe öntsük és a feledés mohától megóvjuk. (…) Most arra kérjük mindazokat, akik ebben a kegyeletes munkában a magyar nemzettel együtt éreznek,
hogy hozzák meg a kegyelet áldozatát a költő dicsőségének s küldjék be adományaikat a szent célra lapunk szerkesztőségébe (Kisdednevelés szerkesztősége, Budapest, VI., Szív-utca 6).
Aki koronát adhat, adjon koronát, aki csak filléreket adhat, adjon filléreket. Csak szívesen adja, ez a fő! A magyar kisdednevelők bizonyosan nem hagynak bennünket cserben s nem nyugszanak velünk együtt addig, míg magunk előtt nem látjuk Pósa Lajos ércbe öntött dicső alakját.
Ne hiányozzék ebből a szoborból egyetlenegy magyar kisdednevelő fillérje sem!
Pósa Lajos budapesti szobra 1930-ból (Fotó: Budapesti Közlemények és Magyar Lányok)
***
A háborús évek a közadakozást megakasztották, de a gyűjtést Pósa Lajos gyermeklapja, Az Én Ujságom újra felkarolta és sikerre vitte. 1925-ben Sashalmon rendezett Pósa-ünnepet és gyűjtést a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. (A Magyar Asszony, 1925. december 1.) Az ügyet 1929-ben Móra Ferenc is felhozta, amikor előadást tartott a Zeneakadémián a Pósa-emlékünnepen (Magyar Hírlap, 1929. január 27.)
„Ha csak filléreket küld minden hajdani olvasója a szoboralapja javára, hamarosan összegyűl a szükséges összeg s az emlékmű ezerek hálájának szimbóluma lesz. Pósa bácsi nem tartozhat az elfeledésre ítéltek közé, akármilyen gyorsan szeret is felejteni a mai kor” – írta a Bács Megyei Napló 1929. február 3-i számában.
Margó Ede alkotása ülő helyzetben ábrázolja a gyermekek egykor népszerű meseköltőjét. Mint ahogyan a korabeli sajtó (Az Én Ujságom, 1930. június-december (41. évfolyam, 27-52. szám) 1930-11-08/46. szám) beszámol:
az Én Újságom kiadói, a Singer és Wolfner cég, Budapest és Szeged áldozatkészségének nagyszerű jele a szobor.
FELÁLLÍTÁS: 1930. október 26. KÖLTSÉGE: kb. 16.000 pengő (Rajna György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa (Budapest, 1989) XIV. kerület)
Az »Én Újságom« szerkesztősége 1930-ban mozgalmat indított, hogy a magyar gyermekvilág nagynevű költőjének, Pósa Lajosnak, ki az »Én Ujságom«-nak hosszú időn keresztül munkatársa volt, szobrot állítsanak az utókor számára. Ebbe a mozgalomba belekapcsolódott Budapest székesfőváros és Szeged városa is, úgyhogy ennek a két városnak anyagi támogatásával az »Én Újságom« által megkezdett mozgalom eredményre vezetett. Összegyűlt a szükséges pénz, kb. 16.000 pengő, amiből most már a nagy meseköltőnek méltó szobrot készíttethettek. (Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái (Budapesti Statisztikai Közlemények 69/1)
Ma is áll Budapesten a Városligetben.
S ma is igaz Szombathy Viktor visszaemlékezése: „Mi, gömöriek büszkék vagyunk arra, hogy szegröl-végről atyafiságban van az egész megye s emlékszem, lázasan kutatta egyszer a gimnázium minden osztálya: van-e valami kapcsolata Pósa Lajossal, a leggömöribb magyar költővel s boldog volt az, aki egy incifinci rokonságot fel tudott vele mutatni.”
Rokonságban állt vele Bodon Lajos (1891-1971) református-kántortanító is, aki nagy tisztelője és emlékének éltetője volt.
***
A tanító, aki ölben hozta a Pósa-szobrot
Szobra lesz Pósa Lajosnak Nemesradnóton – Gyűjtés indult a szlovenszkói társadalom körében a szoboralapra
- Ilyen címmel és alcímekkel közölt felhívást Szombathy Viktor a Prágai Magyar Hirlap, 1934. május 13-án megjelenő számában.
Szombathy Viktor feljegyezte, hogy Pósa néni, azaz Pósa Lajos özvegye sokszor könnyek között emlegette, hogy „szobor kellene Pósának Pesten is, Radnóton is és lám. Pesten már örülhet a
szobornak az özvegy, Radnóton is felállították az emléktáblát, de hiába, Radnótot is megilleti a
szobor… Ez a vágy dolgozott Bodon Lajosban, a nemesradnóti igazgató-tanítóban. Nem elégedett meg a kis- emléktáblával, addig-addig beszéltünk róla, addig terveztünk Rimaszombatban, Pesten, autóbuszon, Radnóton, amíg most örömmel jelentette,
hogy a szobor megvalósulásra kész.”
Bodon Lajos így nyilatkozott 1934 tavaszán Szombathy Viktornak:
„Pósa Pesten álló szobrának leleplezése érlelték meg bennem az elhatározó lépést,
hogy egy ilyen, de nehéz és mindenesetre tanítóhoz méltó ügynek és eszmének élére álljak s dolgozzam érte éjjel-nappal is, ha kell. A szobor már meg is van! Margó Ede budapesti szobrászművész alkotása, aki a pesti szobrot is készítette, s aki a költővel jó barátságban is volt. Tavaly feleségem s egy Pósa-rokon meggyőződtek a mellszobor gipszben való állapotában a hasonlóságról, — a nálunk elkövetkezendő kritika érdekében, — azután bronzba öntettem a szobrot. Kellett a „meggyőződés”, hogy itthon aztán mindenki a költőt ismerje föl a szoborban. Elindultam a szoborért s hogy ne legyen semmi baja, mint anya a gyermekét, úgy hoztam én is ölben az egész úton s tettem át magam az átszállásoknál. Rimaszécsről lépésben haladó kocsin, szalmával bélelt ágyában hoztam a szobrot, Pósa szeretett szülőföldjére, az édes, virágos Balogvölgybe. A szobor már megvolt, most csak a talapzatáról kell gondoskodni, hogy a nyáron megtartandó szobor leleplezésre készen álljon. Gyűjtési engedélyt kértem az országos hivataltól – elég borsos ára volt –, s azóta gyűjtőíveket címezgetek. A mellszobor az iskola előtti kertben, az út mentén, kedvenc muskátlijai között lesz fölállítva. Hogy a talapzat milyen lesz, azt a gyűjtés eredménye határozza meg.”
Majd Szombathy Viktor így fejezi be cikkét, adakozási felhívást közzétéve:
„Magyar társadalom, Pósa sok tisztelője, most rajtad a sor, hogy néhány koronával támogasd Nemesradnótot az ő igyekezetében. A falu már kitett magáért, adakoztak az iskolásgyermekek, a tanítók is, sajnos még mindig nem elegendő ahhoz, hogy Pósa Lajosnak illő emelvényt adhassunk szülőfalujában. A szlovenszkói magyar szívre, szeretetre és összetartásra hivatkozunk. Arra a szívre, amelynek virágait a Pósa-kertben ültettétek, hogy segítsd hozzá a radnótiakat a szobor talapzatához. Te légy
az alap, szlovenszkói magyar olvasó — segítsd meg filléreiddel ezt a szép magyar falut, hogy nagyon rá ne fizessen szép terveire! Hozzád fordulunk s várakozóan nézünk rád. Minden adományodat nagyon szívesen fogadja Bodon Lajos, Radnót, posta Rimavská Seč — aztán jöhet a szoborleleplezés. Szép ünnep lesz. Légy
ott te is!”
Bodon Lajos a „Felvidéki magyar tanítóság húszéves története” c. mű részeként írta meg a nemesradnóti Pósa-szobor részletes történetét. A közadakozást a Magyar Tanítók című lapban hirdette meg.
„Lassan gyűlnek az adományok, magyar tempóval, ilyenkor világlik ki, hogy túlságos áldozatkészség, lelkesedés nem mindig bántja fajtánkat s kollektív lépésekre ritkán vagyunk kaphatók” – olvassuk a szoboravatást megelőző hónapban a Magyar Írás hasábjain. A cikk a későbbiekben megjegyzi, hogy „a Pósa-szobor gondolata más vidékek lelkesedését is hirtelen fokozni kezdte Szlovenszkón. (…) Losonc és Komárom sajtója hónapok óta cikkezik már nagy embereinek szobra érdekében, a komáromi Jókai Egyesület kérelmet is intézett az Országos Hivatalhoz gyűjtés engedélyezése iránt.” (1934-06-01 / 6. szám / Művészeti irodalom / (sz.v.): Napjaink)
Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Bodon Lajos az adományokért képeslapot küldött a szoborról és talpazatról az adakozóknak. Radnót a szülőföld kegyeletének és áldozatkészségének tiszta szinaranyából ércszobrot készített a felvidéki magyarság anyagi hozzájárulásával. (Miskolci Reggeli Hirlap, 1934. július 8.)
Pósa Lajos szobra Nemesradnóton az iskola előtt 1934-ből (Fotó: Nagyasszonyok)
Magyar optimizmust hirdet Nemesradnót terén Pósa Lajosnak, a „legkisebb” magyarok nagy költőjének szobra
Az aratást kezdő Péter-Pál utáni első vasárnap a gömöri Nemesradnótra szállt, s ebben a balogvölgyi szép magyar faluban gyülekezett össze a magyarság hálatelt lelke. Pósa Lajos szobrát ezen a napon leplezte le Radnót múltjában és lelkeiben nemes magyarsága – kezdi a beszámolót.
A „szerkesztő úr”, ahogyan Radnóton hívják, a legnagyobb Pósa a faluban. A magyar dalköltészet kristályhangú művelője, a mai magyar ifjúsági irodalom egyik megteremtője. Az iskola útra néző oldalán márványtábla: Pósa Lajos, a gyermekek édes szavú, arany szivü költője, aki ebben a faluban született 1850. ápr. 9. felirattal.
A szoboravatáson „amerre a szem lát, sűrű sorok szorongásában meghatottan a magyar nép tömegei”.
A szerző leszögezi:
„A szlovenszkói magyarság kisebbségi életében az első új szobor a Pósa Lajos szobra.”
Hozzáfűzve, hogy „ a szobor, mint alkotásai, az Én Ujságom, a Pósa bácsi meséskönyve, az Arany ABC, a Kis Bokréta, Csingilingi, Kis Aranykert, Édesanyám, Hegedűszóban szép mese stb. a magyar optimizmus szép megnyilatkozása. Büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat, hogy miként Erdély gyermekeinek másik nagy tanítóját, Benedek Eleket adta az összmagyarságnak, úgy adta Gömör vidéke az egész magyarságnak Pósa Lajost.”
A tudósítás leírja, ez az 1934-es szoboravatás a magyar szellem hivatását és rangját ismerő magyar tanítók ünnepe volt. A Pósa-szobrot elsősorban Bodon Lajosnak, a falu egyedüli tanítójának köszönhetjük.
Bodon Lajos kántortanító két éven keresztül fáradozott a Pósa-szobor érdekében.
„Hat ember halottfáradt lehetne attól, amit Bodon Lajos végzett. Hogy bírta? Csak a magyar lelke fűthette ennyire, a szívében volt az erőközpont, mely az emberfelettivel is meg tud birkózni. Ő tette azt, hogy immár áll az első szlovenszkói magyar szobor! Véssük szívünkbe mindnyájan a nevét!” – írta Nyíresi Tichy Kálmán „Az ige testet öltött” – Emlékezés a radnóti Pósa-szobor avatásról című írásában (Nagyasszony 1934. augusztus 1. IX. évfolyam 8. szám; másodközlés Gömörország, 2004 (5. évfolyam, 3. szám)
Végül sikerült. Pósa Lajos halálának 20. évfordulóján avatták fel a szülőfalujában szobrát. A II. világháború után politikai okok miatt a szobrot deszkával eltakarták, majd le is vették és a templomban elrejtették, 1964-ig, amikor ünnepség keretében újraavatták. Azóta is áll Nemesradnóton, az iskola előtti téren, s valóban hirdeti az optimizmust 2025-ben is.
Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
