Vannak ízek, amik nemcsak a szájban, hanem a fejben is „robbannak”: visszarepítenek a gyerekkor ragacsos, de pokolian jó nyaraiba. A nagymama konyhája, ahol a sparhelt futószalagján százával sültek a palacsinták, meg azok az emberfőzésre szabott méretű kondérok, amikből félmillió szilvásgombóc került ki. A hideg, “magozott” meggyleves, ami lazán kitépte az utolsó tejfogadat. Vagy “nanuk” helyett a házi fagyi, ami Uri Gellert megszégyenítően görbítette a nagykanalat. Ezek nem csak kaják – kész időutazások egy olyan korba, amit ma már alig merünk elhinni, hogy létezett.
Nyári vakációk telefon, számítógép, sőt tévé nélkül. Meg egzotikus nyaralások nélkül – mert a földi paradicsom ott volt a szomszédban: a nagyszülők házában, ahol minden rendelkezésre állt ahhoz, hogy az ember kicsi fia összehozzon egy kisebb armageddont.
Nem kellett Messenger, hogy félszáz üzenetben egyeztessük a bandázást – elég volt kikiabálni, hogy „talizunk a Nagyhintánál!” Mondjuk ami ezt a hintát illeti, az maga volt az istenkísértés: vastag kötélen lógva röpültünk a töltésen futó országút fölé, a faágon súrlódó kötél hangja csak bónusz adrenalint nyomott. Vagy ott volt a „Gödrök”, ahol télen-nyáron ment a bunker-építkezés. Az öregfalu és újfalu kölykei földrajzi diszkriminációval különültek, bunkereket ástak, mogyoróvesszőből íjat, bodzából meg nádból nyilat fabrikáltak.
A világ háborúiról mit sem tudva vívtuk a magunk csatáit, aztán a legyőzöttek bázisán elszívtuk a békecigit, és szétosztottuk a „zsuvacskákat”, hogy az otthoni leheletvizsgálaton átcsússzunk (nem sok sikerrel).
Nézem a mai srácokat, akiknek lassan lekopik az ujjlenyomatuk a telefonsimogatástól, nekem meg az akaszófahumornak is erős történet jut eszembe, amikor ennyi idősen már törzsvendég voltam a pozsonyi kórház égési osztályán a csontig égett bal kezemmel, amit egy saját gyártású fáklyának “köszönhetek”. Ez persze végképp nem az, amire büszke lehetek, de akkor is… mintha mára már ez is megszépült volna, s azzal a hamisítatlan akasztófahumorral igenis azt mondom:
Jobb néhány egymással, mint egy kütyüvel összenőtt ujj…
Voltak aztán szelídebb próbálkozások, hiszen az ember fia szeret alkotni a konyhában is. S milyen jól tud esni egy finom, házi bodzaszörp. Nosza, nyomás kifosztani a környék bodzabokrait, begyűjteni a többi hozzávalót. Ezeket aztán egy akkora dunsztos üvegbe gyűjtöttem, amiben egy kisebb bolygót is el lehetett volna tenni.
A recept a fejemben pörgött: keverjük el szépen, lassan finoman. Először óvatosan, mint egy vegyész. Aztán megjött a kedv, a kanál úgy pörgött, mint egy helikopter, a cukros lé lötyögött, az üveg szinte énekelt. És akkor… Az egész mindenség atomjaira robbant. Ott álltam, tetőtől talpig cukros löttyben, amit a szétcsókolózó üveg karcolásai rózsaszínre festett. Ennyit a szelídebb foglalkozásokról.
A pánikot persze nem a sérülés vagy a pocsékba ment alapanyag okozza, hanem anyám röntgensugarakból is hülyét csináló szeme. Ugyanis nincs az a Dexter, aki képes lenne tökéletesen eltüntetni a nyomokat, arról nem is beszélve, hogy a családi főkönyvből hiányzó dunsztos üvegre képtelenség hihető magyarázatot találni.
Ez a kilencvenes évek eleje, amikor tényleg odafigyeltünk nemcsak egymásra, de mindenre is…
És ekkor éreztem utoljára “különlegesnek” a Milka csokit és társait. A ma tucatnyi ízben kínált egészségtelen vacak tucattermék volt az, amihez csak kivételes alkalmakkor juthattunk, talán még húsvétkor sem. De innen nézve jobb is. Dédmamámtól például viszont cukros kenyeret kaptam, ami már akkor is ízlett, de most, visszagondolva “bepárásodik” a szemem… Megvolt ennek is a módja: apám mesélte, hogy az ő gyerekkorában, amikor még a kristálycukornak is megvolt a maga becsülete (és értéke), a cukros kenyér – egy falat ropogós boldogságbomba – készítés valóságos rituálé volt.
A szórás művészete volt az egésznek a titka: fogták a cukortartót, csippentettek belőle, majd úgy rázták az alig valamit, mint foxi a lábtörlőt. A kéz ide-oda jár megállás nélkül mint a metronóm, már az ember szeme is beleszédül, a szemlélő karja is szinte leszakadt a nem akármilyen atlétikai mutatvány nézésétől. A kenyérre persze alig hullott pár szem, a trükk lényege a látvány volt, hogy na most becsüld meg magad, annyi édeset kaptál, amennyit hat másik gyerek az utcából fél év alatt sem.
S talán így volt, talán nem – az biztos, hogy ezek maradtak a legédesebb emlékek, a szó minden értelmében.
S biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvannak a maga hasonló történetei. Talán jó lenne elmesélnünk egymásnak – akár itt, a Felvidék.ma közösségi felületein is egy-egy hozzászólásban, hogy is volt ez akkoriban…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
