Hangos és fátyolos órák Győr főutcáján, a Baross utcán
Innen Firenzéből, mily’ különös, megpróbálom régi adósságomat némiképpen törleszteni felnevelő kedves vizes városomnak, ahol általános és középiskoláimat végeztem. S ahol életre szóló szellemi találkozásaim voltak irodalmi, filozófiai világhírességekkel a Püspökvár világ-könyvtár nyitogató csendjében, és olyan helyi kortársakkal, akik évtizedeken át alkotói jelzőtornyok, világítótornyok voltak és maradtak számomra a vizek városából.
Leginkább Széki Patka László (1948–2008) költő, dramaturg, kulturális menedzser, akire visszagondolva, s köteteit lapozva (Amorgosz, 1997; Átégetett ég, 2010; 60 Vers, 2018;) minduntalan fájdalomfelhő villáma is belehasít szívembe. Hiszen a győri Liszt Ferenc utcai általános iskola padjai óta, ahol egymás mellett ültünk, s élvezettel hallgattuk Magyar Vilmos renegát, nevéhez méltóan 1956 után is (!) nemzeti elkötelezettségű osztályfőnökünk, magyartanárunk óráit, állandó kommunizmusellenes kiszólásaival erősítve bennünk egyre jobban a fennálló hatalommal szembeni tehetetlenség közben is a beszéd- és szólásszabadság vágyát, amiért nem egyszer gyűlt meg baja az államhatalommal.
Másrészt az asztmásan halk szavú bencés orosztanárunk, dr. Danczy Willebad csendes tudós okítását bámultuk mindketten, aki a szláv nyelvek gazdag gyökérhálózatába vezetett be minket, 10-12 ószláv gyökerű nyelvre ágaztatva szét ismereteinket és így bölcsen oszlatva szét bennünk az ’56 utáni szovjetgyűlölet füstjét. Danczy tanár úrnak kedvence volt „Laci”, egyrészt mert már a 6–7. osztályban észrevette irodalmi tehetségének csírázását, másrészt idegen nyelvi fogékonyságát (ami székely gyerekként csodaszámba ment!).
Peregnek bennem a képkockák arról a négy évről is, amit a Révai Gimnázium nádorvárosi részlegében, a Ságváriban együtt töltöttünk. A minden reggeli hatalmas túrázásról át a városon a sulinkig, hiszen mindketten a Baross utca felvégéről – ő a Kazinczy utcából, én a Köztársaság térről – indultunk, s majd mindig végigröhögcsélve a közel 2 kilométeres menetet, át a nádorvárosi vasúti hídon. Kivált a tavaszi és őszi lófrálások voltak roppant vidámak, amikor Mészáros Tamással, Szalay Lacival, Makra Ottóval végighahotáztuk a főutcát, nem kis feltűnést keltve, talán kamaszos szándékossággal is.
Tanáraink napi kifigurázása is sokszor fulladásig hajtotta bennünk a maró diáknyelv ironikus, Lúdas Matyit idéző játékosságát.
De bennem él máig a döbbenet is, amikor éppen oroszóráról kihívta az igazgatónk Lacit, majd pár perc múlva bejött az osztályfőnökkel együtt, s bejelentette: „Osztálytársatok, Patka Laci édesapja tragikus autóbalesetben elhunyt”. Megállt a levegő az osztályban. Ilyen hirtelen és ilyen kendőzetlenül adva tudtunkra a megváltoztathatatlant, mélyen szíven ütött mindenkit. Hiszen közülünk így még senki sem találkozott a halállal.
Fel sem fogtuk, csak az évek során lassanként, mit is jelenthetett ez neki, a testvéreinek, édesanyjának. Arra emlékszem, hogy voltak különös, halk beszélgetések Apám és Anyám között a későbbi Schweitzer Hofként ismertté vált Köztársaság téri családi házunk „zöld szalonjában” arról, hogy a Békefy család anyagi támogatást ad a Patka család Győrben maradt részének (hiszen Etele és Zsolt Ausztriába disszidáltak). Ezekre a beszélgetésekre mindig fura érzéssel füleltem.
A fájdalom, s némi szégyenérzet különös érzelmi keveréke kavargott bennem, ezzel a csak most nyilvánosan kimondott kérdéssel: Vajon nem sértjük-e meg őket? Nem megalázó nekik elfogadni az anyagi támogatásunkat? Ami nyilván nem szokványos összegű lehetett, hiszen akkor már igencsak jól jövedelmezett a Békefy divatház.
Ma úgy tudok visszatekinteni erre a támogató együttérzésre, mint amiért hálás vagyok Istennek.
Hiszen sejtem: Anyám katolikusként, a közeli karmeliták Rába-parti templomában imával kezdett napjaival, Apám meg a Kossuth utcai református templomban presbiterként is gyakorolt kálvinizmusával az aktív, cselekedetté váltott szeretetet mutatta meg. Az önzetlen segítőszándékot.
Ma úgy tekintem egykori szorongásomat, mint ami ebben a katolikus-kálvinista adakozó, cselekvő testvérszeretetben tette hitüket konkréttá.
A lét-rongálás elleni csendes forradalom – irodalomteológiai töredékek
Széki Patka Lászlóra emlékezem vissza ebben az írásban, meg arra, hogyan és miért tekinthetem magamat Rába-parti pannon égre nézőnek. Sok mindent kihagyok most a rendkívül gazdag győri fiatalkori létem életformáló históriáiból.
Ezekből több helyen is közzétettem mozaikkockákat, például a pozsonyi Felvidék.ma és a kolozsvári agnusradio.ro (bekefy.agnusradio.ro) online oldalain. Részletesen megírtam „Az én ’56-om” történetét, több variációban is. Most csak irodalmi reminiszcenciákra utalok vissza töredékesen. Mégpedig abban az évekkel ezelőtt megismert és spirituális publicisztikámban felhasznált nagyon inspiráló fogalomkörben, amit Georg Langenhorst 2011-ben dolgozott ki először a mai szellemi világeseményeket, jelentős alkotásokat teológiailag becsatornázni segítő irodalomteológia fogalmával és rendszerével.
Lényege annak vizsgálata, feltárása, bemutatása és hasznosítása
a digitális világkorszak nyelvileg egyre inkább kódolódó és koldusuló kifejezés fonnyadásában, hogy miként lehet az irodalmat, az emberillatú, emberhez tapadó valóságközvetítés eszközét mind a teológiában, mind a kultúraszínesítésben, és az emberi lényeg plasztikus közvetítésére hasznosítani.
A szószéki kultúrában, teológiai diskurzusokban, írásban és szóban.
Ma visszatekintve a Széki Patka Lászlóval együtt töltött Rába-parti éveinkre, az égre nézésben, a pannon szellemtörténeti hagyományokba kapcsolódva, ebben találtam meg az új, de mindig is megvolt további kapcsolópontot sorsunk között.
Nevezetesen: ő sem tudta, nem is akarta, én sem tudtam, sőt elrendelten teológusi pályámon kifejezetten igyekeztem is megfogalmazni szóban, írásban, hogy nem lehet kihagyni az emberlét conditio sine qua nonjaként, létesítő, létrehívó alapfeltételeként a belső horizontot!
Magát Istent! Sőt a továbbtágító, sőt végtelenné formáló, látható horizontokon túliságot, a metafizikai vagy transzcendens, végtelenül túlnani dimenziót. Az Ő dimenzióit!
Laci esetében még akkor sem, ha ezt a fájó külső-történelmi-ideológiai tagadásoknak, propagandáknak, harsogó szövegeknek ellenállva, és olykor a magasra csapó cinizmuslángokkal is küszködve kellett átmentenie magában, és másokban, aminek következtében valóban „átégett az ég”. Ahogyan találóan fogalmazza ezt meg Zsolnai György kötetzáró tanulmányában „A paradoxonok költője” címmel írt elemzésében: „A ’lét rongáltságának’… ilyetén való felfedése metafizikaivá, horizontot jelöl ki e versek olvasásához. Az így is meghalhatsz – s alig változik valami című versében írja Széki Patka, hogy ’a látszatok sorra/tűzbe zuhannak”.
Vagy amint 2001. szeptember 13-án, győri osztálytalálkozónkon nekem dedikált Amorgosz című kötetében megfogalmazta, utalva a gyönyörű görög tengeri szigetecskére, kedvenc ihletújító, majd halála után a kék hullámokkal hamvait befogadó-beölelő tenger végtelenre:
„Itt még nem halt meg a bennünk/lakozó imádatra nem vágyó/ Isten…”.
Ezzel a mindenen felülvaló, mégis mindenben Isten jelenlétet érzékelő belső irányvétel és létbetűzgetés tovább rokonította személyiségünket. Erről a testvérré újjászülő irányvételről a magát győri ’Rimbaud-ként’ aposztrofáló, az önirónia csípős chilijét is sorai közé rejtő játékosság költője, a „cseles csacskaságok”, a „tetemem – totemem”, meg a homo eroticus Isten-adta gyönyörei közben is a lét (bűneset utáni, azt aktualizáló) rongáltságát fájdalommal érzékelő lélek istenhitébe is belopódzik a kétely. A mégis-hit keretezte mindennapi létélmény.
Két verse mintázza ezt: „mindig csak annyira/legyek hatalmas/hogy angyal hordozhassa/árnyam/s más isten ne szól-/hasson előlem/mint akit én választottam” (fohász, 2006). – „lábadozó angyalok/fészekaljnyi csöndben/világtalan hold-árnyékot/vetve rajzolják ki/tenyered eltűnt sors-/vonalát s mire ragadozó/madarak kapják fel/az alkonyatot: kivérzel/a bárányló sötétben” (kegyelmi állapot).
A rongált lét továbbrongálásának ellenállójaként, létrongálás elleni szelíd lázadókként és fegyvertelen, de nem eszköztelen harcos társakként öleltük meg egymást ott és akkor a győri pince étteremben.
Felizzó irodalmi felkiáltójelek az „átégett égen”
E sorok után később, a győri Püspökvár Rába-Kis-Duna összefolyására kiszögellő várkerti szögletében töltött égre néző éveim szellemi talajérlelő élményeivel későbbi mozaikkockáim bemutatásával jelentkezem. Addig is újra és újra fellapozom Széki Patka László köteteit. Kivált a „betűs” könyvet, amit Botár Attila és a költő Laci, az Apa által költészetre hangolt lelkületű leánya, Patka Heléna szerkesztett.
Borítóján és a könyvben Laci keze által megformált, gyönyörű, intelligenciát sugárzó esztétikus betűivel, már gimnazista korában is kiforrott szép betűszövésével, mint ősszülőföldje, a Székelyföld népi szőtteseinek csodaformáival nyűgöz le ma is. A 60 vers halála utáni válogatásával a két szerkesztő félreérthetetlen irodalmi felkiáltójelet szerkesztett az irodalmi és a még tágasabb magyar kultúrvilág szeme elé.
Széki Patka László ugyanis még a mai napig nem került méltó helyére a nemzeti, sőt, a Kárpát-hazai (Duray) alkotói, költői panteonban!
Amíg ez meg nem történik, álljanak itt vélekedésem szerint Botár Attila előítéletet és irodalmi, akár irodalompolitikai elfogultságok fénytörő üvegszilánkjainak felszedésére figyelmeztető sorai:
„Azt tudnunk kell, a politika csinálóinak és elszenvedőinek egyaránt, hogy a Széki Patka László által elég sűrűn használt „hajléktalan” szó nem egy honi politikai változás mellékterméke csupán, hanem az általános létrontás fedőszava. Költőnk válogatott verseinek gyűjteményében Hamvas Bélának két verssel is adózik, amely beszédes érv a lét rongáltságának Széki Patka általi felismerésére.”
Ha tehetem, ha Isten akarándja és élek, megvárom, s amit lehet, meglépek azért, hogy a nemzeti, Kárpát-hazai (Duray Miklós) irodalmi értékrend kezdje el Széki Patka László költészetét, gondolatvilágát elmozdítani méltó irányába és helye felé. A Hamvas Béla által megrajzolt végtelen égbolt felé. Közben olykor a szívem Amorgosz felé fordítom, s a hullámok játékában, felelgetős tengerdiskurzusában, kéklő responzóriumában visszahallom együtt töltött diákéveink nyíltszívű, őszinte nevetését, a létrontás tudatosulása előtti gondtalan felszabadultságot…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
