Elkötelezett lokálpatriótaként mind többet foglalkoztat Zselíz, illetve szűkebb-tágabb szülőföldem múltja, akárcsak természetszerűen jelene és jövője is. A történelmi tényezők mellett viszont számos olyan legendás misztikum is körbelengi városom miliőjét, melyet véleményem szerint irodalmi kontextusban is érdemes lenne tárgyalni.
Így arra vállalkoztam, hogy az egyes legendás történeteket megpróbálom – helyenként elrugaszkodva a faktumok talajától – a fantázia határtalan világába kalandozva novellák formájában is feldolgozni. Ennek a vállalkozásnak az első példányát ajánlom most mintegy karácsonyi ajándékként mindazoknak, akik hasonló érzésvilággal viseltetnek Zselíz iránt, vagy csak egyszerűen kedvelik a misztikusan romantikus történeteket.
…
A pirkadó nap első kósza sugarai épphogy betévedtek a fakastély keskeny ablakán, ámbár láttatni még nem sokat engedtek a helyiségben. Csend, sötét és nyugalom honolt a dohos falak között. Csak Majnó mocorog nyugtalanul szokásához híven a veranda előtt. A bíbor árnyak őt ugyan sosem tudták megtéveszteni, most is pontosan tudta, hogy ideje lenne indulniuk. Tartotta magát a megbeszéltekhez, nem úgy, mint az ülőalkalmatosságon hanyagul terebélyesedő öreg erdész, ki a heves elmélkedés közepette belebóbiskolt mondókájába, pedig szentül hitegette a nagyságos urat, hogy elsőként fog beleszagolni a hajnal illatába. Ezt teszi, amióta csak az eszét tudja, még sosem aludt el ilyen fontos órán, de a gróf minderre ügyet sem vetett, hiszen az István fiú még úgysem volt ott a lovakkal.
A két középkorú férfi ugyanis még előző este indult útnak, a kastélytól húzódó Garam alatti titkos alagúton, hogy senki se szerezzen tudomást jövetelükről. Szerettek ugyanis lelkileg alaposan felkészülni a vadászat rítusára, mely általában alapos eszmecserét jelentett számukra peszeki és kissallai borok kíséretében.
A gróf viszont szemhunyást sem aludt, hajnalhasadta derekán is pöfékelt még párat a pipájából, majd lehúzta utolsó korty rozéját, mielőtt nekiveselkednek a feladatnak. Gyakran töltötte itt az éjszakáit, az öreg tölgyben, amelyet még a nagyapja fedezett fel, s alakított mostani formájára, bár egyes legendák arról is mesélnek, hogy már Mátyás király is megfordult itt a börzsönyi vadászatai során, valóságtartamát igazolni, illetve cáfolni viszont még senkinek sem sikerült. A hatalmas, sok száz éves tölgy, tán már a honfoglaláskor is itt állott, némán végignézve a világ őrültségeit, mindenkoron testével kínálva oltalmat az arra érdemeseknek.
Kivájt belseje akkora volt, hogy akár tizenketten is elfértek benne. De tizenketten sohasem voltak benn egyszerre, a fakastély – ahogy elnevezték – ugyanis kiváltságos helynek számított. Ide, az erdő közepére járt el megbékélni a világ dolgaitól a nagyvárosi zaj edzette gróf, amikor csak önmagával volt megtárgyalnivalója. Keveseknek engedett ide bebocsájtást, a fakastély ugyanis szent hely volt számára. Mintha csak egy másik világban lenne itt, a hatalmas tölgy szívében. Így érezhette magát Jónás is a cethal gyomrában – gondolta, s ezen a hasonlatán mindig jót somolygott, mert meglehetősen találónak érezte időnként magát párhuzamba állítani a bibliai történettel, hiszen tulajdonképpen az öreg tölgy őt is minduntalan hűséggel rejtette el a külvilág elől.
Alkalomadtán pedig még Istennel is szót vált, már ha nem tereli el gondolatait lármazajával az az ezernyi madár, amelyek ugyancsak társbérlői a fakolosszusnak. Valaki templomba jár, valaki söntésbe, ő, gróf Esterházy a Hosszúlánc-dűlő mélyi nagy tölgybe vonul el lelki nyugalomért. Úgy vélte ugyanis, hogy ez a legértékesebb, amelyet őseitől örökölhetett. Egyetlen palotát, birtokot, vagy bárminemű vagyont sem tartott akkorára, mint ezt a szűkös kis faodút. Ezt ugyanis elei Istennel együtt alkották meg. A Teremtő elkezdte, ősei pedig befejezték – szokta volt mondani.
A novella teljes egésze a csonkaakos.blog.hu oldalon olvasható el.
