Írország sikeresen alakított ki pozitív képet magáról, sok országban valóságos kultusza van a zöld szigetnek. Ehhez a tudatos imázsépítéshez ráadásul sikeres gazdaságpolitika is társult. Bár a válság alatt náluk is döcögött a szekér, számunkra mégis tanulságos lehet, hogyan is tudták országukat Európa egyik legfejlettebb területévé alakítani az elmúlt ötven évben.
Történetüket azért is fontos megismertetni Közép-Európával, mert általában az itteni gazdaságpolitikai értekezések kimerülnek egy erőteljes kormánykritikában, és nem igazán térnek ki a lehetséges pozitív forgatókönyvek felvázolására.
Az írek gazdasági teljesítményére odafigyel a világ, mintaállammá vált, pedig Írország a múlt század 50-es éveiben nagyon rossz helyzetben volt. A magas munkanélküliség, politikai erőszak, kilátástalanság miatt sokan elhagyták az országot, mivel a periférikus lét miatt nem láttak esélyt a felemelkedésre. Aztán elindult az ír csoda: 1973-ban, az EU-hoz való csatlakozásukkor az egy főre jutó GDP az EU átlagszintjének mindössze 60%-án volt, ami a 2008-as válság előtt felment az uniós szint 130%-ára. A kilencvenes években 8-9%-os növekedési mutatókkal fejlődtek, és a teljesítményüket kihangsúlyozza, hogy a periféria többi országai, Spanyolország, Portugália, vagy Görögország szinte semmit se tudott behozni a lemaradásból.
A csodához több lépés vezetett, nem egyetlen eszközzel fejlesztettek. Kezdetben nagyon magas volt az amerikai működőtőke beáramlása elsősorban az IT és a gyógyszeripar területére, majd más versenyképes ágazatba, és ez a mai napig tart. Az írek viszont a működő tőkét nem az olcsó munkabérekkel vonzották, hiszen már akkor is az angol bérszínvonal 70 százalékán voltak, sőt 1993-ban meg is előzték őket (nálunk a bér 25-30%-a csupán a nyugatinak). Amerika a vámok megkerülése miatt ment oda, így a magas hozzáadott értékű termelési fázisokat is odavitték. 1980-tól alacsony, 10%-os nyereségadót vezettek be, kezdeményezők voltak a munkahelyteremtésben. Ki tudták használni azt az előnyüket is, hogy valamennyien beszélnek angolul, és a kivándorolt íreken keresztül könnyen eljutottak az amerikai világcégek vezetőihez.
Uniós viszonylatban a mai napig nagyon kedvező az aktív keresők és a passzív eltartottak aránya Írországban. Katolicizmusuk miatt a gyermekszám később kezdett el csökkenni, mint az EU-ban, ezáltal kevesebb inaktív személyt kell eltartani, így több marad fejlesztésre.
Az írek az oktatási és képzési rendszerük megreformálásával is készültek a működő tőke fogadására. A magas munkanélküliség egyik okaként ugyanis a társadalom nagy részének alacsony képzettségét jelölték meg. Ezért az ír nemzeti költségvetésből – de az uniós támogatásokból is – a fejlesztésre szánt pénzek többségét az oktatás és képzés területére irányították, amivel alapjaiban alakították át a képzettségi szintet.
Elsősorban nem a felsőoktatásra koncentráltak, mivel látták, hogy a kezdeti időben a mesterfokozat a munkaerőpiacon túlképzettnek számított. A szakképzés, a technikusok képzése és a hároméves (bakalár) egyetemi képzés bizonyult igazán megtérülő befektetésnek az állam számára, és a végzetteket az országba beáramló külföldi cégek hamar felszívták. A fejlesztésért felelős intézmények és a munkaügyi központok párbeszédet folytattak a befektetőkkel, ismerték azok pontos igényeit, várható fejlesztési irányait, így az oktatandó szakmák körét, valamint a képzések tananyagát ezek igényeihez igazíthatták.
Az alapfokú képzésben nagy hangsúlyt fektettek az olyan készségek fejlesztésére, mint a szervezőkészség, a kommunikációs készségek, a másokkal való együttműködés képessége. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kitűnő egyetemei Írországnak, sőt két egyetemük is a nemzetközi egyetemi rangsor élmezőnyében van. (Kelet-Európából egyetlen egy sincs!)
Az írek, mivel kis szigeten élnek, és nincs szomszédos államuk, külföldre mindent vagy hajón, vagy repülőn szállítanak. Közúti szállítás csak belföldi létezik, a kezdetekben nem is költöttek a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére. Autópályákat csak az utóbbi években kezdtek építeni. Ez a hozzáállás nemcsak a pénzügyi forrásokat óvta meg, hanem a táj szépségét is.
A politikai életben konszenzust eredményező viták után hétéves, kormányciklusokon átívelő terveket tudtak megfogalmazni, az EU elvárásai szerint. Meg tudtak egyezni a részletes helyzetelemzésekben, a fejlesztési prioritásokban és a fejlesztési irányokban. Óriási jelentősége volt Írország felemelkedésében a nemzeti konszenzusnak, az alaposan kidolgozott, koherens, átfogó és következetesen végrehajtott gazdasági és társadalompolitikai tervezésnek, mert anélkül, csupán a piac logikájára alapozva, nem lehetséges a felzárkózás.
Tudatosan törekedtek a főváros-központúság elkerülésére, a vidéki városokat igyekeztek kulturális intézményekkel, városszépítéssel vonzóvá tenni, hogy minél több fiatal igyekezzen odaköltözni. Rájöttek, hogy a pezsgő kultúra, az élhető környezet is feltétele a gazdaság fejlődésének. A rendezett élettér, táj pedig létfeltétele a turizmusnak. A gyors fejlődés ezután visszavonzotta a kivándoroltak egy részét.
Írországnak tehát sok jó adottsága volt, de sokat is tett azért, hogy ezeket az adottságokat kihasználja.
Az eurozónás csatlakozásuk után Írországba számolatlanul érkezett a tőke, ami komoly ingatlanpiaci léggömböt eredményezett. Törvényszerűen 2008-ban ez ki is pukkadt, és a válság két év alatt majdnem bedöntötte mindazt, amit az előző évtizedekben felépítettek. A munkanélküliség 10%-ra emelkedett, évente 5%-os visszaesést produkáltak, és 2010-ben Görögország után a második legkockázatosabb ország lettek Európában. Ekkor egy majdnem 100 milliárdos hitelcsomaggal tudták csak elkerülni a teljes összeomlást. Becslések szerint 2008 és 2012 között a bankmentésekkel együtt a válság költségei felemésztették az ír GDP több mint felét, az államadósság pedig elérte a GDP 120 százalékát (öt évvel korábban még 25 százalékon állt a mutató).
A megszorítások eredményesek voltak, és az eurózónán belül ismét Írországban a leggyorsabb a gazdasági növekedés. Nőnek az adóbevételek, csökken a munkanélküliség, és visszatért a befektetői bizalom is. A pár éve még bóvli kategóriában lévő államkötvények ma már a legjobb besorolás alatt vannak a hitelminősítőknél. 2011-ben még 14 százalékon tudott csak hitelhez jutni az ír kormány; 2013-ban 3,5 százalékon adta el a tízéves államkötvényeket, amelyekért 2014-ben már csak 1,6 százalékot kell fizetnie.
A megszorítások elérték a GDP 20 százalékát, és olyan strukturális reformokat vezettek be, amelyek javították az ország versenyképességét. A növekedés kiegyenlítetté vált, azaz az ír gazdaság minden szegmense fejlődik.
Hát ennyi a történet. A tanulság? A gazdaságfejlesztés olyan terület, ahol mindenkinek igaza is lehet, de mindenki mellé is nyúlhat. Tény, hogy a mindenkori kormánykritikának van bizonyos perverz bája, és könnyű a rossz intézkedéseket felerősíteni. De az ír példából csemegézhetünk, hogy mit is csinálunk jól és mit rosszul.
Írország esete mindenesetre azt mutatja, hogy a siker alapja az, tudunk-e egy ország, egy térség helyzetelemzésében, fejlesztési irányaiban, és a megvalósítás eszközeiben konszenzusra jutni, megegyezni, vagy a mindenkori ciklusok csapongásává válik a gazdaságpolitika.
