Ünnepélyes megemlékezés és egyházi szertartás keretében végső nyugalomra helyezték Esterházy János felvidéki magyar mártírpolitikus hamvait szeptember 16-án a zoboraljai Alsóbodokon, az e célból épített Szent Kereszt Felmagasztalása-kápolnában. A neves esemény alkalmából a szlovák közéleti személyiségek közül nagyon kevesen reagáltak a felvidéki magyarság mártírrá lett politikusának kálváriájára. A megemlékezésen részt vett és fel is szólalt viszont Dagmar Babčanová volt szlovák vatikáni nagykövet, aki képes volt túllépni a hivatalos szlovák állásponton és nevén nevezni a dolgokat. Emlékezetesek maradnak a szlovák felszólaló szavai, aki már korábban is kifejtette gondolatait. A 2017. január 23-án a blog.postoj.sk-n részben már publikált és az ünnepi megemlékezésen elhangzott gondolatait az alábbiakban közöljük.
A történelem tele van olyan drasztikus történetekkel, melyek az Isten legnagyobb teremtett művének, az embernek a likvidálásáról szólnak. Elég, ha a 20. század történéseit vizsgáljuk, rögtön a századforduló után egy egész keresztény etnikum elpusztítására tett próbálkozással szembesülünk egy olyan területen, melyen évszázadokon keresztül laktak. Az örmény népirtásnak a mai napig nincsenek meg a bűnösei, s még e gaztett megfelelő minősítése is gondot okoz a felelősöknek.
Nem is beszélve az oszmán önkényuralkodók kegyetlenségeit tökéletesítő európai őrültről, Hitlerről, vagy Sztálinról és az őket a likvidálási modelljeikben követő totalitárius csehszlovák kommunista rezsim vezetőiről.
Azokat a kegyetlen praktikákat, melyeket a kommunista vezetők a hatalomra kerülésüktől az osztályellenség ellen alkalmaztak, nem kerülthették el a keresztény katolikusok sem, ellenkezőleg, ők voltak a terror és a likvidálás fontos célcsoportjai.
Erről tanúskodnak a katolikus papok és laikusok történetei, akiknek az élete nem egyszer a börtönben ért véget, vagy a rendszeres kegyetlen kínzások következményei végeztek velük, miután hazatértek.
Esterházy János újratemetése Alsóbodokon (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Ezek az emberek nem lehettek a népi demokratikus állam teljes jogú tagjai. Csehszlovákiában az ártatlan emberek önbecsülésének, hitének és emberi méltóságának fokozatos megvonási stratégiáját olyan tökéletes szintre emelték, amelyhez hasonlót még a keleti blokk többi országaiban sem ismertek (Magyarország, Lengyelország). S a máig meg nem nevezett, felelősségre nem vont, oly sok gyötrelmet okozó emberek minden következmény nélkül szabadon járkálnak közöttünk.
Senki sem visel felelősséget az ártatlan Esterházy gróf elítéléséért, elhurcolásáért és kínzásáért, annak ellenére sem, hogy bizonyítékok vannak a vele szemben alkalmazott törvénytelen bánásmódról a kommunista börtönökben. Senki nem hallgatta meg az igazságot kutató, és az érzéketlen „törvény embereinél” kegyelemért könyörgő Mária húgának a tanúságtételét.
A Mária feljegyzéseiből készült dokumentum, „A kegyelemből halálra ítélve” című könyv Esterházy János kínszenvedéséről szól, konkrét emberek, különböző funkciókat betöltő apparátcsikok, börtönőrök és a legmagasabb kommunista vezetők nevei olvashatók benne. Ez az adott kor krónikája, amely János fivérének a testéért és lelkéért folytatott fájdalmas küzdelemről szól.
Esterházy gróf kivételes ember volt. A szívében magyar, születési helyét tekintve felvidéki és az édesanyja után lengyel. Szellemi síkon az életműve messze túllép ezeken az emberi kategóriákon. A keresztényi értékek, az evangéliumokhoz való hűség, Krisztus szeretete formálják a döntéseit és hozzáállását a börtönévek és kínzások idején.
Esterházy János végső nyughelye Alsóbodokon (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Az igazságtalan vád, az ezt követő Gulag-ra történő elhurcolás, ahova meztelenül érkezett, mert a fogolytársai mindenétől megfosztották, csak az előképe volt annak, ami ezután következett. Miután visszatért hazájába, megkezdődött a börtönökben töltött keresztútja, ahonnan már nem volt visszaút. A húga és családja mindennapos intervenciói késleltették ugyan a halálbüntetést, azonban nem sikerült enyhíteni a kommunista masinéria könyörtelenségét, s az hurcolta őt fegyházból fegyházba, ahol a megromlott egészsége folyamatosan rosszabbodott, míg végül szervezete megadta magát a kínzásoknak és a betegségnek. Mindenétől megfosztva, beleértve a becsületét, családját és az egészségét, a börtönben hunyt el. A rezsim a gróf rendkívüli szellemi erejétől rettegve hosszú ideig, 50 évig nem engedte meg a családnak, hogy kegyelettel végső nyugalomra helyezzék földi maradványait.
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, mert a lelket nem pusztíthatják el” mondja Krisztus Máté evangéliumában. Esterházy gróf esetében azonban nem csak a testének szisztematikus tönkretételéről és megöléséről volt szó. A fegyházakban az állambiztonsági szervek működtek, melyek a lelkét is folyamatosan kínozták. Megtagadták tőle a vasárnapi szentmisét és az eucharisztiát, Jézust, mint alapvető lelki táplálékát.
Ilyen messzire is képes volt elmenni a kommunista rezsim kegyetlensége. Mindezek ellenére a jóságos Isten mellett való elkötelezettsége meghaladta az azokkal szembeni gyűlöletet és a bosszúvágyat, akik ezeket a szörnyű kínokat okozták neki. Hűséges maradt a szülőföldjéhez, vállalva a sorsát, nem volt hajlandó titokban külföldre menni. Elfogadta a kegyelemre váró kilátástalan helyzetet és a lelkiismeretét nem terhelte semmilyen bűnnel. „Minden úgy van jól, ahogyan azt az Isten kegyelme akarja. Ha helyesnek tartja, akkor számomra ez jó. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek az Isten akaratával?” (Mária húga naplójából)
Dagmar Babčanová, Szlovákia volt vatikáni nagykövetének felszólalása Alsóbodokon (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Ám a történelem becsületesen jegyzi és számontartja a gaztetteket. A bűnös bűnös marad, amennyiben nem gyakorol önreflexiót és nem ítéli el az elkövetett rosszat. De miért is választódik el a gaztett a büntetéstől és miért nincsenek bűnösök, miért van megbénulva a nemzet emlékezete, amely képtelen ítéletet mondani? Miként lehetséges az, hogy a bűntényt legfeljebb csak „deklarálni” vagyunk képesek, mint ahogyan az a mečiari amnesztiával történt, de a bűnös felelősségre vonása eltűnt a mai politikai elit szótárából.
Nem jár büntetés azoknak, akik a kommunista törvénykezés nevében gaztetteket hajtottak végre, s nem jár büntetés azoknak sem, akik ma is csalnak, lopnak és korrupcióban vesznek részt.
A szlovákok mentalitása, akik megélték a kommunista rendszert, sajnos a vastag vonalak meghúzása felé hajlik, igazságtétel és ítélet nélkül. Azok, akik eredményesen, ellenállás nélkül együttműködtek a kommunista rezsimmel (ezek vannak többségben), és közben gyarapodtak anélkül, hogy észrevették volna az üldözöttek elleni embertelen praktikákat, nem „látták” az üldözötteket, most a múlt értékelésénél a letűnt rezsim pozitív vonásairól beszélnek. De az csak az ő önző látásmódjuk miatt tűnik pozitívnak, mivel nem volt bennük szánalom a szenvedők iránt és hiányzott belőlük a realitásérzék és a rossz elítélésére irányuló szándék. Esterházy mártíromsága a mai napig érthetetlen a régi kommunista módszerek kedvelői számára, s az továbbra is szálka marad szemükben.
Fordította: Szegedy László
(Dagmar Babčanová, blog.postoj.sk/Felvidék.ma)
