Alig két éve került vissza a köztudatba, legalábbis a felvidéki opera- és operettrajongók emlékezetébe az 1929. szeptember 30-án Pozsonyban született Házy Erzsébet. Korai halála is oka lehet ennek, mindössze 53 évet élt. Az 1982. november 24-én súlyos betegség következtében elhunyt primadonnára csak az 50 év feletti korosztály emlékszik igazán. Pedig egy őstehetség, ragyogó tünemény volt a világ komolyzenei, és főleg a Magyar Operaház színpadán. Ma rá emlékezünk halálának 35. évfordulóján.
Házy Erzsébet zenei tehetségéről fenntartom azt a nézetemet, amit az újpesti Baross utca 56-os számú ház falán emelt második emléktábla avatóünnepségén mondott beszédemben megfogalmaztam: „A hatvanas években a lírai szoprán operaénekesek között a világ legnagyobb tehetsége volt. Ha a Földnek valamelyik békésebb szegletében születik, kora primadonnája lehetett volna akár a New York-i Metropolitan Opera színpadán is!” Ebben a mondatban nemcsak a sikere, hanem a sors iránta való kegyetlensége is benne van.
Állampolgárság hiányában 1939-ben szüleivel úgy kellett a Jozef Tiso hatalmát kibontakoztató Pozsonyból távozniuk, mint 1945. április 4-e után Edvard Beneš hírhedt dekrétumait követően azoknak, akik magyarként akartak élni a szlávosodó Pozsonyban, vagy bárhol Szlovákia határain belül. A Házy család legidősebb, Böbének becézett lánya szempontjából viszont szerencse, hogy az édesapja Budapest felé vette az irányt, és az 1938-ban Pozsonyligetfalun, majd 1939-ben a pozsonyi Rózsavölgyben felszámolt hentesüzletük helyett még abban az évben Újpesten, a Baross utca 56-ban nyitott mészárszéket. Az újpestiek máig emlegetik a csallóközi Nyárasdról származó Házy Jenő bácsi olcsó és ízletes lókolbászait, melyekkel a háború alatt százakat mentett meg az éhínségtől. Rá egy évre a család tovább gyarapodott, a három lány – Böbe, Piri és Ica mellé – megszületett az anyja vezetéknevén Böbe nyomdokaiba lépő színésznő (Telessy), Györgyi is.
Házy Erzsébet emléktáblája a budapesti Mátyáshegyi úton
Böbe tehetségére csak Budapesten figyeltek fel tanárai. Először az újpesti leányiskola kórusában, majd a háború után, a Magyar Operaház kórusában énekelt, gyakran szólót is. A fordulatot az 1951-es év jelentette számára, amikor 22 évesen felvételizett a Magyar Operaházba. Erről így emlékezett meg egyik nyilatkozatában: „1951-ben, a próbaéneklésen egy roppant nehéz darabot, A varázsfuvola Éj királynőjének áriáját énekeltem, és egy generálpauzában hirtelen megfordultam a saját tengelyem körül. Erre Tóth Aladár, az operaház akkori igazgatója felkiáltott: Ez bolond, ezt fel kell venni!”
Karrierje álomszerűen kezdődött. A Magyar Operaházban gyorsan felismerték a könnyen szerepeket tanuló, a mások helyett is gyakran beugró fiatal énekes tehetségét, aki nemcsak kiváló énekes, hanem színészi tehetség is volt. Egymást követték a kiváló opera-, operett- és filmszerepek, sőt a címszerepek, hangfelvételek, lemezek és egész estét betöltő filmek is. Életműve csodálatos: megszámlálhatatlan színpadi fellépés, opera- és operett-szerep, 16 nagylemez, 16 kislemez, 4 rádiós szinkronszerep, 12 filmszerep. A lemezei és hangfelvételei közül néhány már digitalizált formában az interneten is megtalálható és letölthető.
Házy Erzsébetet az évszázad legkiválóbb Manon Lescaut-jaként emlegetik ma is. Filmjei közül nagy sikert arattak a Gerolsteini kaland (1957) és a Felfelé a lejtőn (1959) című egész estét betöltő vígjátékok. Hogy mi volt a sikere titka? Erről beszéljen helyettem maga Házy Erzsébet, aki 1977-ben a Népszavának nyilatkozott évtizedekig tartó sikereinek titkáról: Mi szükséges az operaénekesnek ahhoz, hogy hosszú távon megmaradjon pályáján? – firtatták egy interjúban, mire ő habozás nélkül rávágta: „Jó idegrendszer. Akinek romlanak az idegei, az félni kezd, görcsössé válik, megszűnik uralkodni a hangján.” – Mikor érez megnyugvást? – szólt a további kérdés. – „Soha. Csak égve tudok élni. Azt persze nem tudom, meddig lehet így élni?”
Házy Erzsébet emléktáblájának megkoszorúzása, Újpesten
A sors fintora, hogy a magánélete nem volt sikeres. Első férje Gál Gábor, a Honvéd együttes énekszólistája volt. Második férje Ilosfalvy Róbert, harmadik férje Darvas Iván. Élete utolsó éveiben Ötvös Csaba bariton operaénekessel élt együtt, aki az első emléktáblát (2012-ben) emeltette emlékére a budai (Budapest, III. ker., Mátyáshegyi út 7a) házuk falán. Életrajzírói szerint karrierjére és egészségi állapotára is végzetes hatással volt Darvas Ivánnal való szakítása. Ezt Böbe haláláig nem tudta kiheverni.
Kitüntetései: Liszt Ferenc-díj (1963), Székely Mihály-emlékplakett (1965), érdemes művész (1968), Kossuth-díj (1970), kiváló művész (1976).
Házy Erzsébet életében van néhány dolog, amit az utókornak helyre kell tennie. Az első és legfontosabb a pontos születési dátuma, ami miatt az eddig emlékezetére emelt két táblát is át kell vésetni. Örülök, hogy a pontosításban szerepem van, mert a születési dátumát már hiteles dokumentummal tudjuk kétségeket kizáróan bizonyítani. Pozsonyi rokonainak segítségével birtokomba került az eredeti születési bizonyítványának hivatalos kivonata. Ezek szerint 1929. szeptember 30-án született Pozsonyban, a Zoch utcai szülészeti klinikán.
Házy Erzsébet sírja
A halálát követően egyik kritikusa, Kurc Béla írta róla: „A nyakló nélkül vállalt és rákényszerített fellépések, a túlzsúfolt műsortervben reá sózott szerepek (mindenki őt akarta látni, hallani), külföldi turnék, a jobbára csak a szomszédos országokat érintő kiruccanások, rádió- és tévéfelvételek, s az elkerülhetetlen hakniőrület révén alaposan lefárasztották, kihasználták, sőt „kirabolták” a hangját, rohamosan szűkült annak terjedelme, megkopott a fénye. Egyre szaporodó énektechnikai problémáihoz az utolsó években memóriazavarok is társultak. Menekült a sokasodó színpadi és magánéleti gondok elől, siettetve ezzel az akkorra már elkerülhetetlen véget. Az egyre féktelenebbé váló alkoholizmusban keresett menedéket, egészségi állapota 1982-ben már szemlátomást is rohamosan romlott. Novemberben súlyos állapotban került kórházba, ahol néhány hét múlva elhunyt. Akkoriban még tartott az Operaház rekonstrukciója. Ezért az Erkel Színház előcsarnokában ravatalozták fel. Szokolay Sándor zeneszerző, akinek Vérnászát sokszor énekelte, így búcsúzott tőle: „Torokszorító fájdalmas tanulság elröppenésed, te magasban szárnyaló, mámorosan tündöklő Énekesmadár! A Színház szülötte, káprázatos jelensége voltál, mert repülésre születtél, pályád az eget hasította. A mélyrepülésre, az átrendezhető élet nyugodt biztonságára nemigen maradt erőd és segítő reménységed. Ezért nem küzdöttél a betegség ellen, ezért volt bátorságod a halálváró kihívásra, mert nem volt többé maradásod!”
