Benyovszky Krisztián most megjelent könyvét január 31-én Rácz I. Péter mutatta be a Szlovák Intézetben, a Kalligram könyvbemutatóján, ahol többek között Németh Zoltán és Hushegyi Gábor köteteinek volt még premierje. A kriptománia szóval a rejtett szenvedélyt, hóbortot vagy a rejtett dolgok iránti túlzott, beteges fogékonyságot jelölhetjük. A kriptográfia a titkosírással, a sztegonográfia a rejtett szövegek csatornáival foglalkozik, mindkettő kapcsolatba hozható Benyovszky Krisztián legújabb kötetével – ahogy grafománia is. A szerző korábbi kötetei (Rácsmustra, Kalligram, 2001; A jelek szerint, Kalligram, 2003; Bevezetés a krimi olvasásába, Lilium Aurum, 2007 – ez utóbbi a Kriptomániával közel egy időben jelent meg) és konferencia-előadásai alapján az egyik legtehetségesebb és legfelkészültebb kritikusa és irodalomtörténésze nemzedékének Cseh, szlovák és olasz nyelvtudása különösképpen egyedivé teszi a honi irodalom kritikusi palettáján, az e nyelveken olvasott elméleti és szépirodalmi művek elsajátítása termékenyen bővítik szakmai tájékozottságát, s ezen keresztül gazdagítják minden olvasójának ismereteit.
A krimi, a detektívtörténet iránti érdeklődése valamint a nyelv természetének és mozgatórugóinak vizsgálata jónéhányszor nyomolvasásra késztette már korábban is, erről tanúskodnak kötetbe rendezett írásai. Némileg ezen elegy (azaz a nyelvi alkotások értelemmel telítése, rejtett jelentések megfejtése és ezek tematizálása) folytatásának tűnik frissen megjelent kötete, mely egyenesen A Titok („a titok természete és annak elbeszélési módozatai” – 14. o.) nyomába ered. A kötet elméleti és interpretatív részek váltogatásával kívánja feltárni az irodalmi elbeszélésekben elrejtetten megmutatkozó, avagy nyíltan elfedett titkokat, titokzatos szereplőket, titkos helyeket, ahogy ezek felkeltik a befogadó érdeklődését, ahogy titokká avatják az elbeszélés építményét. A szerző hol tematikus szinten, hol a mű és befogadó kölcsönhatásában, hol műközpontúan, hol pragmatikusan, hol ezek összefűződésében, egymásrautaltságában, kölcsönösségében tárgyalja a titok nyelvtanát, a titok poétikáját. Meggyőződésem szerint az ebbéli differenciálódás a legtöbb esetben nem egyértelmű, de erre a részletes elemzés során a megfelelő helyeken kitérek. Az elméleti fejtegetések, a definíciómentes, mégis meghatározó állítások legtöbbje kiforratlan, a legtöbb esetben esetleges illetve erőltetett, az interpretációk, melyek egy-egy regény vagy elbeszélés elemzését végzik, viszont kárpótolnak a fogalmi pontatlanságért. Cseh (Čapek, Urban, Ajvaz, Hodrová) angol (Dickens, Jeanette Winterson), magyar (Szerb Antal, Gazdag József, Szilágyi István, Kosztolányi Dezső, Jenei László, Bánki Éva, Müllner András), spanyol (Juan Manuel de Prada) és olasz (Manzoni, Fruttero, Lucentini) regények kerülnek terítékre, hol a titok retorikai, szemiotikai, narratív elemzése, hol a város jelrendszere, hol a szereplők narratív identitása bemutatása végett.
Mindez a szerzőtől korábban megszokott tudományos kritikai nyelvezettől való elmozdulás jótékony mezében jelentkezik. Az esszéisztikus előadási mód egyelőre még csak nyomokban és bátortalanul van jelen, talán olyan idézett alkotó-irodalmárok szövegeinek indíttatása nyomán, mint Thomka Beáta vagy Hévizi Ottó, de örömteli látni/olvasni az efelé való elhajlást. Másrészről, ha már az idézeteknél tartok: kissé túlzottnak tartom a könyv egészére nézve a másokra való ráhagyatkozást. A szakmai konszenzus által kiemelkedőnek tartott szerzők szövegeinek beidézése általában megerősíti, alátámasztja, autorizálja az adott szöveget, de esetünkben inkább átfordul e gesztus: a bizonytalanság érzetét kelti, mintha a szerző nem bízna a saját szavaiban vagy kevésnek tartaná azokat. Véletlenül sem szeretném valamiféle geográfiai-diszkrimináció látszatát kelteni, de a ráhagyatkozás ilyen mértékét éppen Németh Zoltán Kalligram-monográfiáiban (Talamon Alfonz, Parti Nagy Lajos) tapasztaltam legutóbb és leginkább, ahol a szerző a recepció résztvevőinek szövegeit közli egymás mellett vagy után, diskurzus-alakító szerepüket az olvasói szelekcióra bízva, ami egyébként szép és posztmodern gesztus, persze kényelmes is. Visszakanyarodva Benyovszky Krisztián kötetéhez: sem az alapkoncepciót, sem a kifejtési módot nem érzem igazán megalapozottnak ezúttal, s erre nem csak a szemléletbeli különbözőség motivál, a kötet belső logikája, pontosabban logikátlansága, fogalmi széttartása, nem egyszer zavarossága indít a vele való vitára, a kritikai elutasításra.
Aggályaimat leginkább az első két nagyobb rész: A titok természete és a Titok és elhallgatás című fejezetek alapján fogalmaztam meg, meglátásom szerint ugyanis a Titokzatos helyek (Prága, Velence) és a Titokzatos szereplők című részek nem érvényesítik annyira a korábban kifejtett elméleti álláspontokat. Ez abból is adódhat, hogy némelyikük már korábban könyvkritika formájában publikálásra került[1], azaz egy más kontextusban, más indítatásból szövődött írássá, így a szempontjai is mások lehettek, nincsenek annyira a titok-présbe zúdítva: láthatóan a kötetösszetartó titok-habarcs nem olyan tartós koncepció, hogy erőszakosan összetartsa a saját maga lábán és szempontjai alapján is magáért jótálló műelemzéseket. Ha a titok-mázt lekaparjuk róluk, nagyon is invenciózus és érdekes értelmezéseket kapunk, például a Prága-szemiotizálás során Urban Héttemplom című regényéről, vagy Bánki Éva Aranyhímzés című regényének történeti narratívái kapcsán a narratív identitás interszubjektív tükröződéseinek felfejtése nyomán, amikor a történeti és irodalomtörténeti forrásokat (kis és nagy Gellért- valamint a harmadik legendát) regényesítő, tematizáló elbeszélés Gellért alakjának rekonstrukciós kísérlete mellett, illetve okán az elbeszélő Sebe azonosságát, nyelvi lenyomatát leljük. De hasonlóan érdekes, és a fentebb említett okokból kultúra-közvetítőszerepet is kap az olasz (Dickens–Fruttero–Lucentini, La veritŕ sul caso D.) és cseh (Ajvaz, Prázdné ulice) szerzők műveinek ismertetése és többszempontú vizsgálata. A baj nem itt van.
A kötet Bevezetése egy Čapek-elbeszélést, a Fülbegyónás című novellát ismerteti, mely a titok és elmondhatósága, az elmondhatóságának milyensége és hogyansága körül forog. Egy pap, egy ügyvéd és egy orvos egy negyedik szereplő titkáról beszél, azaz csak utalnak rá, ugyanis kötelezi őket a titoktartás. A három szereplő elbeszélése plusz ezeknek az elbeszélése egy ötödik szövegre utal, amelyről csak alig-alig tud meg valamit az olvasó, leginkább azt, hogy titok. Benyovszky Krisztián szerint „az olvasó […] kimarad a játékból.” „semmit sem tud meg arról a […] tettről” (13-14. o.) tematizálódik egy titok, amely egy titokzatos szereplőé, vannak beavatottak, az elbeszélés retorikai eszközök segítségével és narratív formákkal a titok szolgálatában áll, feltárulnak a titok lélektani, jogi, vallási, etikai vonatkozásai is. A titkot meg kell osztani másokkal, el kell beszélni – írja Benyovszky, s ennek a hogyanjáról lebbentené föl a fátylat ebben a kötetben: „olyan regényeket és elbeszéléseket vizsgálva, amelyek tematizálják és narrativizálják a titkot.” (14. o.)
Idézzük csak fel a Kosztolányi Dezső Esti Kornél novellafüzérének 9. elbeszélését, a közkeletűen csak A bolgár kalauzként emlegetett epizódot. Rétegzett elbeszélői szituáció, tematizálja a nyelviségben rejlő idegenséget („titkot”), egyben a paródiáját is adja, egy történet elbeszélésének a történetét beszéli el, amelyben egy történet elbeszélése valószínűsíthető, amiről gombok, kutyáról készült fénykép és cirillbetűs iratokon kívül nem tudunk meg semmit. (Az olvasó „kimarad a játékból”.) Titokzatos lenne? A kalauz lenne titokzatos? A helyszín egy vasúti fülke előtere: tiszta rejtély. Pedig… pedig a retorikai alap, a történetszövés milyensége: sejtetés, késleltetés, kihagyás, ismétlés, ütemezés jelen van, azaz „a titok narratív kibontásának minden fontos összetevőjét és eljárását” tartalmazza, ahogy azt Benyovszky Krisztián a példaértékű cseh elbeszélés alapján állítja. Miért ne beszélhetnénk titoknovelláról A bolgár kalauz esetében is, hiszen az idegenség szinonimája lehet a titoknak. Annak a titoknak, amelyet a Bevezetés még meg sem nevez, azaz titkosít vagy másként: evidenciaként kezel.
Mi a titok? – kérdezhetjük Benyovszkyval a következő fejezet, A titok természete című kezdősorának ismétlésével.
„A titok olyan ismeret, adat, információ, amely egy adott időpontban vagy időszakban csak korlátozott körben ismert vagy korlátozott. Minden titok a nyilvánosságra hozatallal szűnik meg, azaz azáltal, hogy a korlátozott körön kívül is megismerhetővé válik.” – írja a wikipedia.hu és vele egyetértésben angol nyelvű verziója. (Kiemelések általam: RIP)
Jelenleg a magyarországi eladási TOP 10-ben tanyázó, külön honlappal is rendelkező The Secret – A Titok című Rhonda Byrne által jegyzett bestseller kiadói (Édesvíz, 2007) ajánlója szerint: „A Nagy Titok töredékei eddig is fellelhetők voltak szájhagyomány útján fennmaradt bölcsességekben, irodalmi művekben, különböző vallásos és filozófiai szövegekben. A darabkák azonban most először állnak össze teljes kinyilatkoztatássá, mely képes megváltoztatni mindazok életét, akik kapcsolatba kerülnek vele. Ez a könyv megmutatja, hogyan használhatod a Titkot életed minden területén – legyen szó pénzről, egészségről, kapcsolatokról, vagy a boldogságról úgy általában. Segítségével felfedezhetsz egy benned rejlő, kiaknázatlan erőforrást, amely képes megszépíteni az életedet. A könyv lapjain mai tanítómesterek szólalnak meg, akik már megtapasztalták ezt az erőt. Ők a Titok által megszabadultak betegségeiktől, mesés vagyonra tettek szert, legyőzték az előttük tornyosuló akadályokat, és olyan dolgokra voltak képesek, amelyeket a legtöbb ember lehetetlennek gondol.”
John Lukacs Titoktartás című írásában a következőket írja: „Úgy hiszem, kétféle titok létezik. Ami kiderül; ami megmarad. Ami kívülről kiderül. Ami az emberben, lelkében megmarad. Illetve ott marad.
Jó magyar szó: kiderül. Kiderül, világosságra jut. A napfényben, vagy a lámpa alatt: lám milyen szürke, vagy piszkos, vagy vérfoltos, vagy csúnya, érdektelen. Hát persze: már sejtettük, tudtuk.
De ami bentmarad, bennünk marad. Innen a latin eredetű secreta, secret, segreto. Németül: bensőség, be van zárva. A magyar titok származékszó, a »tit« gyökér bizonytalan eredetű.” (John Lukacs „Titoktartás” in Alibi hat hónapra. Titok szerk. Alexander Brody, 2005, 29. o.)
A titok a nyelvben van, a magyar nyelvben. Bárczi Géza Magyar szófejtő szótára szerint a „tit” ugor eredetű, melynek jelentése „titkos”, a 14. századtól kerül említésre írásokban, hasonlít a vogul „tujt” „elrejt” jelentésű szóhoz. E tőről fakad a titkár, a titkos, a titokzatos és változata a titkozatos szavunk is. (Trezor, 1991)
A tavaly megjelent Eőry Vilma főszerkesztette Értelmező szótár + (Tinta, 2007) négy jelentését sorolja fel a titoknak: 1. Mások elől rejtett, elhallgatott tény. [példa:] Hétpecsétes titok, erről az égvilágon senki sem tudhat! Az Unicum receptje szakmai titok., 2. Titokban: úgy, hogy mások ne tudják meg. [példa:] A szerelmesek titokban találkoznak., 3. Megmagyarázhatatlan vagy annak tűnő rejtély. [példa.] Tudósok kutatják az emberi agy titkait. (Kiemelés általam: RIP), 4. Valaminek ismeretlen vagy csak kevesektől ismert magyarázata. [példa:] Mi a hosszú élet titka? Áruld el, mi a titka a szépségednek? (Kiemelés általam: RIP). A szó szinonimája a rejtve, rejtelem, a homály, a misztérium, a talány. A szótári környezetében szerepel még a titkár, titkárnő, titkol, titkolózik, titkolódzik, titkos, titkosírás, titkosszolgálat és titokzatos szavunk.
Az én értelmezésemben a „titok” mindig is paradox jelenségnek számított. Már eleve az, hogy egy olyan jelenséget nevezünk néven, aminek alapvető jelentése az elrejtettség, a fel-nem-fedettség, a névtelenség. A titok lényege a ki-nem-mondottság – gondoltam én – ha már „titok”-ként, azaz megnevezettként utalunk rá, elveszti rejtettségét, hiszen jelölté válik, nem tudjuk, mit jelöl, de már tudunk róla, megfoszttatik eredetétől, lényegétől, lefokozódik: titkocskává, titokká válik. A nyelv a titkot nem elrejti, hanem felfedi, elnevezi, kirántja a tabu alól, a nyelven kívüli, vagy nyelv nélküli állapotából. A titok már nem a(z el)hallgatás, már nem némaság, a tátogás, a csönd, a hézag, hanem a hang, a beszéd, a nyelv sajátja lesz, kibeszélődik, ki- és elárultatik. „Mondok egy titkot” – mondja valaki, s a titok elenyészik. A titok értelme az igazság felfedésének filozófiai elgondolásait idéz a heideggeri vonalon. Csak idézi, hiszen a titok lehet hazugság is, lehet több igazság is, s főleg egy irodalmi mű esetében igazságról beszélni elég ambivalens dolog.
A világmindenség titkát megosztó könyv ajánlója egyszerűen bugyuta, a saját titokfelfogásom leginkább John Lukacséval cseng egybe, a használati értéket leíró szótári értelmezés a szemantikai közvélekedést erősíti, közvetíti, bár a 3. és 4. jelentés(magyarázat) a nyelvi és nem-nyelvi határára helyezi a titok szó jelentését, értelmét, ahogy a Kriptománia kötet szerzője is többnyire. Többnyire, mert olvasatom szerint Benyovszky Krisztiánnál is változik a titok megítélése.
Benyovszky nem is próbálja megválaszolni a „Mi a titok?” kérdést, ugyanis az parttalan felsorolást eredményezne, sokkal inkább a „titok kezelése és a hozzá való viszonyulás” érdekli, „azon műveletek vagy viselkedésformák” vizsgálata, „amely a titkot élteti” (15-16. o.) Ez sem rövidíti sokkal a közfelfogásban használt titok fogalom amorf jellegét körbelövő felsorolást, csak éppen a viszonyulásokat tételezi (16-17. o.) Elsősorban a titok használati értékét, performatív lehetőségeit sorolja fel. Itt olvashatjuk azt az érdekes megállapítást, mely szerint „A narráció tehát a titok hordozásának lelki tehertételeitől való megszabadulás legfontosabb formája. Innen tekintve megállapítható, hogy a titkok nagy része szorosan kötődik a nyelvhez: elmondható, kimondható, csak valamilyen okból mégsem tesszük meg. Hallgatunk (róla), ami szintén a beszéd része, negatív pereme.” (16-17. o. – kiemelés általam: RIP) A terápiás funkció, azaz a beszédbe hozás itt nem a titoktól, csak a tehertételtől szabadítja meg a beszélőt, (szemben azzal, amit én gondolok erről, de ez most mindegy). Az, hogy miért innen nézve kötődik a titok a nyelvhez, nem teljesen világos, fontosabb, hogy csak nagy része teszi ezt, mintha lenne nem-nyelvi titok is (van egyébként! erről később), de a mondat záró része világossá teszi, hogy az (el)hallgatás is a beszéd részét képezi. Ennek bővebb kifejtése a kötet legérdekesebb fejezetében a Titok és elhallgatás címűben kerül sor. Itt most csak annyit érdemes megjegyezni, hogy ha a hallgatás a beszéd halmazán belül értelmezendő (ami a kommunikáció-elmélet alappremisszáját követve – nincs nem-kommunikáció – indokolható), akkor az innen-nek nincs relevanciája, nem osztható a beszéd és a titok, hanem megfeleltethető egymásnak, a beszéd szabályai érvényesek rá, ahogy minden más nyelvi jelenségre, tehát különlegességét, specifikációit nem innen nyeri. Hogy akkor honnan? Jó kérdés.
Egyelőre haladjunk tovább: „Némely dolog azért titokzatos, mert feltárásuk az emberi megismerés korlátaival szembesít bennünket, s vannak olyanok (sic!) titkok, amelyek tudatos emberi elrejtés eredményei. Az előbbiek közé tartoznak a vallási vagy metafizikai titkok (Isten mint végső titok), az utóbbi esetben pedig az információk célirányos elhallgatásáról és manipulációjáról van szó.” (17. o.) Az emberi megismerés korlátai nem szülnek titkokat, amiről nem tudunk, az nem létezik számunkra, így titok sem lehet. Köznapian szoktuk mondani, hogy ez vagy az „a jövő titka”, például a tudományokban, de valójában sohasem titokról beszélünk, hanem tudásunk korlátairól. A természettudományok által kutatott jelenségek nincsenek elrejtve, csupán mi nem érzékeljük őket, vagy nem tudunk róluk. Az istenhit, ill. a metafizika emberi találmány, semmi titokzatos nincs bennük, de tegyük fel: hiszek valamely istenben, pontosan ezért nincsenek titkok, hiszen isten van a „titok helyén”, a magyarázat mindenre, nincs semmi elrejtve, a csodában hiszek, nem a titokban: minden világos. Az istenhit viszont származhat tudatos információmegvonásból és manipulációból, nem vitás. Az első mondat második állítása viszont ismét tautológia, hiszen csak tudatos elrejtés eredményezheti a titkot, ha nem tudatos, akkor nem tudunk róla, azaz nem sejtjük a titkot.
A továbbiakban Benyovszky hasonlóságot állapít meg a titok kezelésszerkezete és a fikciógyártás között, azaz a titok alaktana is retorikai alakzatok összessége, ahogy a szépirodalmi művek is (18-19. o.). Mivel mindkettő nyelvi feltételezettségű, az effajta rokonítás kínál-e valami újdonságot számunkra. Nem inkább arról van szó sorozatosan, hogy a titok meg-nem-határozottsága afféle kaméleon-szerepet biztosít számára, illetve a titokról író szerző számára? Így a hasonlónak talált entitások tulajdonságait, attitűdjeit „kölcsönvéve” számos „újrafelfedezést” tehetünk központi fogalmunk, jelen esetben a titok kapcsán. Az ilyenfajta kölcsönzés egyébként metaforikus-jellegű, valami olyasmit állít elénk, ami nem feltétlenül önazonos.
A szerző elsősorban olyan szépirodalmi művek titkainak feltárását irányozza elő, amelyek a titokregény és a detektívtörténet műfaji jegyeit viselik magukon vagy hagyományozzák tovább. Több okból is sajnálatos, hogy egy lírai (például Ady Minden titkok versei) vagy verses epikai mű elemzése sem szerepel a kötetben, pedig közülük számtalan tematizál a titok-elképzeléseket, valamint a fent említett műfajokba is bőven belefér, gondoljunk csak Arany balladáira, például az Ágnes asszonyra, a Tetemre hívásra, stb.[2], ahol a balladai homály, a drámai szaggatottság mi más lenne, mint az elhallgatás alakzata.
Benyovszky azt állítja, hogy „A titkok és rejtélyek köré épülő történetek meglehetősen kiszolgáltatottak. Az ilyen szövegek egyik alapfeltétele, hogy a kardinálisnak számító rejtélyekre csupán a történet végén derülhet fény.” Majd következik a jaussi olvasáselméleti hipotézis felmondása az újraolvasás értelmezésformáló fázisainak rétegződéséről. A poentírozó detektívtörténetek ellenpéldájaként kórusban kántálhatjuk a kirívó esetet: a Columbo krimisorozatban mindjárt a történet elején megtudjuk a gyilkosságot elkövető személy kilétét és a módot is, a néző számára nincs semmi titok, a nyomozó lassú előrehaladása az ügyben, amely viszont a klasszikus narratívát idézi, nem csorbítja az élvezetet, csak másmilyent kínál. A „rejtély” csak Columbónak jár, feltéve, ha egy nyomozó rejtélynek tekinti a gyilkosságot, ami nem lehet igaz, hiszen, akkor nem akarná megtudni, mi történt. Vagy: a Columbo nem fér bele a titkok és rejtélyek tematizálásába. Apropó Columbo, a Magnum-beli Robin Mastershez hasonlóan Columbo elhíresült felesége, illetve fantomalakja vajon mennyire viseli magán a titokzatosság effektusát. Titokzatos-e valaki attól, hogy nem tűnik fel a vásznon? Sokat hallottam már a feleségemtől a munkahelyi kollégáiról, bár nem találkoztam velük, vajon léteznek? Berkeley forog a sírjában?
Másik példa: Józsikát anyukája jó gyereknek tartja, a tanító néni rosszcsontnak, két külön elbeszélésben csak a Józsika név egyezik. Józsika titokzatos, kétszínű vagy skizofrén? Vagy egyszerűen másként viselkedik mások előtt, más helyzetben? A két leírás kizárja egymást vagy kiegészíti? Elrejti Józsikát avagy elárulja őt? Hasonló kérdéseket támaszthatunk a Müllner-regény elemzése, Kőrösi Csoma személyének kérdése, titokzatossága kapcsán.
A titokzatos személyek sorába tartozónak tartja Benyovszky többek között a kísértetet. Elgondolkoztat, hogy azok, akik hisznek benne, vajon mennyire tartják a számukra valóst titokzatosnak, akik meg nem hisznek, azoknál meg felmerül-e ez egyáltalán? Az istenhithez hasonlóan itt is a kétkedők lehetnek a megcélzott befogadók? Persze csak a történet szintjén, hiszen, attól, hogy valósnak vagy nem valós alakoknak tartjuk az olvasmányainkat benépesítőket, anélkül, hogy titokzatosnak gondolnánk őket, szeretünk róluk olvasni. A különlegességüket viszont nem a titok adja, hanem, hogy például el tudjuk képzelni őket, meg tudjuk képezni őket elménkben.
Az Ajvaz, Dickens, Dickens-utánírás és Jenei regényeket felvezető rész (Titok, narráció, értelmezés) gyakorlatilag a hermeneutika, azaz értelmezéselmélet és a dekonstrukció (például 28. o.) szöveg és létontológiai felismeréseit felelteti meg a „titokszövegek” „titokpoetikájának”, némi posztstrukturista beütéssel (Barthes). A titkot egyértelműsíti az értelmezéssel, amely a valót hozza létre a nyelv által, ilyen értelemben a titok megfejtése, nyelvbeszökkenése analóg folyamatnak tekinthető befogadás-elmélettel, az olvasás gyakorlatával.
Az allegória kézenfekvő, csak éppen semmilyen pluszt nem ad a titokhoz, méginkább általánosításokba hátrál vissza. Pedig ha a hermeneutika másik jelentését hangsúlyozná ki, a fordításról van szó, kedvezőbb és felvilágosítóbb (s talán megfelelőbb) megállapításokra jutnánk. A fordítás az emberi nyelv közös nevezőjére hozza az idegen nyelv (legyen isteni vagy másik emberi nyelv) érthetetlenségét, érthetővé teszi, megmagyarázza, nyilvánosságra hozza (lásd Hermész mediátori szerepét): ami eddig ismeretlen volt vagy nem érthető most már ismerős és érthető, elveszti titok-mivoltát, és csak szóba került.
Az Ajvaz-regény elemzése során a metaforaláncok egymásrautaltsága és rögzítetlensége, a szerkezet elasztikussága, az olvasói/befogadói reakció és kulturális/műveltségi háttér/rutin meghatározó szerepe, ha nem is készteti a szövegelemzőt arra, hogy felülvizsgálja koncepcióját, legalábbis kétségét fejezi ki annak kizárólagossága miatt. („Ez a regény és novellafüzér határán képződő kompozíció még persze önmagában nem is minősül fogyatékosságnak, sőt akár erény is lehet […] talán a titokpoétika része az is, hogy sorozatosan elveszítsük a fonalat?.” 31. o.) Lehet, feltéve, ha nem a titokpoétika hibádzik, ahogy ezt állítani próbálom, hiszen ha „[a]z elhagyás, legyen szó allúzióról, narratív ellipszisről vagy az elbeszélői, illetve szereplői elhallgatás különböző formáiról, a titokszövegek fő strukturális elve” (35. o.), akkor mi különbözteti meg minden más szövegtől a titokszövegeket? „Minden szöveg titokszöveg, amit annak tartunk”, mondhatnánk az „irodalom az, amit irodalomnak olvasunk” analógiájára. Benyovszky Krisztián tanulmány-kötetéből lényegében ez a felfogás olvasható ki.
A Titok és elhallgatás című fejezet eleje (52-63. o.), mint korábban említésre került, a kötet leginkább beszédes része, amely a hallgatásról szól. A(z el) hallgatás retorikai, szemiotikai és narratív aspektusait veszi végig és szemléletében logikusan. A nyelv, a beszéd részeként, annak produktumaként szól róla. Ugyanakkor a beszéd és a hallgatás egymásra utaltságát is rögzíti. Nincs semmi a nyelven túl/kívül. – állítja ezzel, amit nem tudhatunk…
Végezetül emlékezzünk Platón dialógusaira, ahol Szókratész a legfontosabb, legkimondhatatlanabb szituációknál a képes beszéd, azaz a költészet nyelvén szólal meg: a rejtett értelem valahol nyelven túli, legalábbis a nyelv falain dörömbölő mivoltát sugallva.
Palinódia: Mit sugall számunkra a Kriptománia borítója, amelyen egy emberi arc korlátozott hatású érzékszervei (kivéve orr) takarásba, fedésbe kerülnek, az arcot is elrejtve, felismerhetetlenné téve? Titokról szó sincs, mert nem nyelvi (hanem vizuális): a titok a tagadásban lehet/van: nem látok, nem hallok, nem beszélek, nem is gondolok titkokat. Nincs titkom. A titok én vagyok.
litera.hu
