Vannak elfelejtett nevek. Nevek, amelyek mögött főleg emberek, de tárgyak is, meg események rejlenek. Csak éppen elfelejtjük őket, mert rövid az emlékezetünk. Mert hálátlanul csak előre néznénk abban a tévhitben, hogy a jelen és a jövő minden szempontból jobb, hasznosabb, fontosabb, mint a múlt, hogy a múlt tulajdonképpen fölösleges, s csak útban van. Történelmi emlékezetünk csődjének ez a kiváltó oka és koporsója.
Aztán néha váratlanul belebotlunk valami ismeretlenbe, amit csodálkozva kincsként azonosítunk, mintha egy rakás aranyat találtunk volna, amikor kertünk elhagyott sarkát ástuk föl. Persze fogalmunk se volt, hogy létezhet ott olyan, s nagyot ámulunk, értetlenül csóváljuk fejünket.
Mert elfelejtettünk, vagy figyelmen kívül hagytunk valamit a múltunkból. Ebből az úgynevezett csehszlovákiai magyar irodalomból is, amit már kétszer szlovákiaira kellett átkeresztelni, mivel Szlovákia ugyanannyiszor önállósult. S ugyanannyiszor maradt ki ebből a cseh országrészben tevékenykedő magyarság – annak nem jutott külön név. Ez is mutatja, mennyire bonyolult ez a történet, s mennyire abszurd ez a névadás. Mert nem irodalmi kategóriáról van szó, jelentése sokkal inkább geopolitikai, az országhatárra utaló jelző pedig megtévesztő. Tulajdonképpen trianoni „gyümölcs” ez is, amikor a szétszaggatott ország egyes tájain létező művészetekre ilyen megkülönböztető, eléggé negatívan ható jelzőket aggattak.
A művészek, amennyire tehették, Csehszlovákia megalakulása után az anyaországba települtek, az elcsatolt országrészekben pedig Ádámtól kezdve alapozni kellett szinte minden téren, hogy megteremtsék a szükséges struktúrákat, és kiprodukálják a maguk kvalitását. Ennek következtében a tudatban második kategóriájúvá, regionálissá degradálódott az elcsatolt országrészek (immár nemzetiségi, kisebbségi) művészete. Pedig akadtak ott is értékek, jobb sorsra érdemes művészek. Csak nem nagyon veszünk tudomást róluk.
Ilyen rejtett érték Jankó Zoltán könyve is, a Mesél a szülőföldem című „csallóközi novellák”, ahogy a magyarázó alcím tudatja velünk. A szerzőről a szakirodalom nemigen vesz tudomást (még Turczel Első nemzedék-e sem), csupán A cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikon 1918-1995 (Madách-Posonium, 1997), valamint A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona (SPN, Bratislava, 2014) említi. Mivel Jankó bakai születésű, szülőfaluja 2006-ban Darnai Zsolt bakai tanító kezdeményezésére emléktáblát állított tiszteletére, ez alkalommal Tóth László emléktábla-avatója jelent(het)ett új fejezetet Jankó Zoltán megbecsülése érdekében.
A tárgyaknak is megvan a maguk sorsa, így a könyveknek is. A szóban forgó könyv egy évvel Jankó halála előtt, 1940-ben jelent meg Pozsonyban a Veritas kiadóvállalatnál, s tudtommal ez az egyetlen kiadása. A könyvet keresztanyám 1942-ben vásárolta, majd ötven év múltán nekem ajándékozta. Én pedig, mivel a szerző neve teljesen ismeretlen volt számomra, olvasását csak halasztgattam. Pedig a címlapot Álló Gyula illusztrációja díszíti – azé a festőé, akit én ugyan ismertem, ám a nagyközönség számára ő is (csakúgy, mint Jankó) szinte teljesen ismeretlen. Pedig Álló több figyelmet érdemelne, s eleven érték Jankó könyve is: mindketten elemien, lényegileg csallóköziek. Aki tudni akarja, milyen volt régebben a Csallóköz, az Jankó könyvéből megtudhatja, hiszen szűkebb pátriájának kiváló ismerője, hiteles tanúja volt ő. Arra a világra emlékeztet, amely hatalmas külső-belső változások után reménytelenül a múltba veszett – ami persze nem azt jelenti, hogy felejthető. Ellenkezőleg: a jó többnyire időtlenül jó, s ha csak egy korszakban lenne az, akkor is tisztelni, értékelni, s a jövő számára valamilyen formában megőrizni kéne.
A helyzet, amelybe Jankó Zoltán belecsöppen, lényegileg tragikus. Tóth László szavával az első világháború utáni zavaros időkben Jankó nemzedéke életét a körülmények „alaposan fölforgatták … s új ritmust, dinamikát szabtak”. Arra is rádöbben ez a nemzedék, hogy „szélárnyékos élettel kecsegtető szellemi-hivatalnoki posztjain hirtelen történelmi szerepben” találja magát. Az 1871-ben született Jankó ekkor érett felnőtt ember, az ő nemzedéke az újonnan létrehozott csehszlovák államban egy teljesen új egzisztenciát kényszerült létrehozni. Belegondolni is nehéz, mi mindent kellett akkor vállalni, elfogadni – és az alapokkal kezdve fölépíteni.
Márpedig Jankó nemzedéke ezt tette. Rengeteg kulturális és egyéb intézmény, létesítmény, könyvkiadvány, rendezvény, és még sorolhatnánk, bizonyítja ezt. Neki a különböző funkciók és társadalmi munka mellett nyilván kevesebb ideje maradt az írásra, irodalmi munkásságra. Tóth László csak egy, életében megjelent kötetről, meg különböző lapokban megjelent, illetve kéziratban maradt írásról tud, míg A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona megemlíti Távoli hangok című, 1935-ben megjelent elbeszéléskötetét is. Ettől függetlenül Jankó Zoltán az ismeretlenek, a méltatlanul elfeledettek népes táborát sokasítja – érdemtelenül. Pedig meglepően jó könyvet tett az asztalra, amely megérdemelné az újabb kiadást, Csallóközben pedig a szélesebb körű ismertséget.
A nagy törés, amely a Monarchia fölbomlasztásával az ő nemzedékét érte, nem csupán hivatalnoki pályáját befolyásolta (jogász volt), hanem világlátását is. Ez meggyőzően csallóközi lelkületű novelláin mutatkozott meg. Persze nem pálfordulásról van szó, hanem arról a nosztalgikus múltba fordulásról, amely a Mesél a szülőföldem című könyvből árad.
A „csallóközi novellák” alcím némileg megtévesztő. Ha értelmezni akarom, előbb tisztázni kell a „novella” kifejezés jelentését. Jankó értelmezésében rövid, különálló elbeszélésekről (mesékről, „sztorikról”) van szó. De mivel aránylag összefüggő eseményeket ír le a szerző, gyakran úgy érzi az ember, hogy valójában regényt olvas. Erre utal az azonos szereplőgárda, azonos a helyszín, meg nagyjából az idő is. Az események a XIX. század vége felé játszódnak, az akkori világot tükrözik, s ez önéletrajzi elem. Ilyen értelemben nincs időprobléma – ez akkor lép föl, amikor a szereplők életkora kölcsönös viszonylatban válik zavarossá, nem egyeztethetővé.
Ha novelláskötetként értelmezem a könyvet, ez nem is okoz fennakadást – csupán akkor, ha regényként értelmezném. Igazából nem sok szerkesztési igazítás kellett volna ahhoz, hogy regényt formáljon belőle a szerző. Lehet ezt sajnálni, de ez van, s nagy a valószínűsége annak, hogy a szerző így akarta: mozaikot festeni a néhai csallóközi világról, erről az akkoriban egységes, bizonyos értelemben önmagába zárt világról, az azonosságok (szereplők, hely, stb.) pedig épp ezt hivatottak jelezni, ezt a néhai egységes, de letűnt világot.
Ami szinte azonnal föltűnik, az Jankó Zoltán kiváló meseszövése. Jóízűen, adomás modorban tárja elénk a XIX. század végének hagyományos falusi életét és annak jellemzőit, valahogy úgy, ahogy azt egy szintén a feledés homályába süllyesztett író, Vas Gereben könyveiben láthatjuk. Helyenként szinte mikszáthos humor köszön felénk Jankó könyvéből, sőt Mórára jellemző elnéző kedvesség is. Néha tulajdonképpen semmiségről, például a gyereknek adandó névről számol be, abból kerekedik ki a történet, s derül ki az akkori világ divatja, vagy – mondjuk talán így: a falu akkori ízlésének megfelelő közösségi elvárás.
Ugyanakkor egy-egy elbeszélése a falu néprajzi leírásának is beillik: megismerjük a falu, a ház berendezését, a csalóközi szokásokat, még szociológiai tanulmánynak is megfelelne, pedig etnográfiai tartalma ellenére sem válik tanulmánnyá, végig irodalom marad a mű. Mondanivalóját ügyes fordulattal párbeszédbe rendezi, elegánsan vegyíti a szubjektív típusú elbeszélést (amikor például a főszereplő gyerek, vagy más alak szájába adja a mondandót) az objektív jellegű közléssel (amikor a szerző szólal meg).
A benyomást, hogy regényről van szó, mindjárt az első „fejezet” kelti: címe A mi házunk (előszó helyett). Jellegzetes expozíció ez a faluleírás: a hazatérő fiatalember a barátjának, aki látogatóba jön, magyarázza, milyen is ez a falu, az olvasó mégis tudja meg, hol van itt a fönt és a lent. Ezek után következnek a lazán összefüggő események – bár az is igaz, hogy önállóan is megállják a helyüket (ezt bizonyítja Tóth László megjegyzése, hogy a könyv egyik fejezetét – novelláját – már Turczel Lajos, majd ő maga is antológiába sorolta).
Eleinte a néprajzi ismertetés mintha némileg háttérbe szorítaná az irodalmi értéket, ám az író egyre jobban belejön, elbeszélése egyre ízesebb. Nem nagy bonyodalmak tanúi leszünk: az élet errefelé egyszerű. De a falusi mindennapok mellett megjelennek a csallóközi hiedelmek, mesealakok is. Mese formájában írja meg ezeket, a könyv egyik fontos szereplője, Mozoli, az öreg szolga és mindenes mesél a gyereknek. Meggyőző írói fogás ez, amely egyúttal lehetővé teszi az ízes stilizált népi nyelv használatát. Mert hiszen mindezt fölöttébb élvezetes, míves nyelven, ötletesen írja meg Jankó. Ugyanakkor megjelennek a vidéki élet egyéb fontos elemei is: az aratás, a cséplés. Olyan kedvesen, hitelesen mondja el, hogy a falu és az ottani élet minden mozzanata szinte föléled az olvasó szeme előtt. Mert amit Jankó Zoltán leír, az tényleg átélt élmény, nem egyszerűen megélt, egyszer tapasztalt realitás, Jankó tollából ez lényegileg igaz, minden ízében hiteles történet. Például a népi gyógyászat bájos leírása, amit a hivatásos orvos is, bár kétkedve és vonakodva, megbecsül, mert mint tudvalevő, régi bevált tapasztalaton alapszik a csontkovács tudása.
Érdekes, hogy Jankó alakjai tulajdonképpen sematikusak, olyanok, amilyeneknek elvárjuk, hogy legyenek, amilyeneket más irodalmi műből is ismerünk, a periferikusan megjelenő csontkovácstól a főhős gazdáig, Ágoston úrig. Csak az a különbség, hogy Jankónál nincs igazi konfliktus, nincs mélyreható dráma, mint teszem azt Móricznál, sem homályba vesző elgondolkodtató bizonytalanság, mint mondjuk Mikszáthnál. Jankónál ez más: ne feledjük, az I. Csehszlovák Köztársaságban írja művét, tematikailag pedig a „boldog békeidők”-ben vagyunk, egy szinte idillikus világban, amelyet Jankó Zoltán váratlanul kisebbségbe szorult nemzedéke csak visszasírni tudott az első világháború utáni, s főleg a második világháborút megelőző fölöttébb zavaros és bonyolult világban.
Ilyen értelemben az alakok „sematikussága” sokkal inkább kontrasztként jelenik meg, az ismert, megbízható világ kontra bizonytalan jelen és jövő ütköztetése következtében. Éppen ezért sajátos módon ezek a látszólag sematikus alakok módfelett igazak, teljes mértékben hihetők. Jankó leírja például azt is, hogyan viselkedik a falusi ember a városban. Ő, a faluról elszármazott pozsonyi lakos pontosan tudja, hogyan történt az – azért olyan igaz, amit leír. Még a falusi ember a városban érzékelt, bár nem föltétlenül tudatosított kisebbségi gátlásai is érződnek háttér-kulisszaként – s ezt valóban csak az tudja igazán, aki megélte a kisebbségi sorsot. Még a helyszín is fölismerhető, úgy a pozsonyi, úgy némi helyismerettel a csallóközi is.
Az eseményeket tulajdonképpen a szerző gyermekkori alteregója mondja el aszerint, amit látott, megélt. Az egymást követő cselekmények így a falusi élet egészét tartják szem előtt. Úgy intézi ugyanis az író a dolgokat, hogy a falu minden fontos eseménye sorra kerüljön, s valahogy az összes „novella” ne csak külön-külön, de együttesen is kerek egészet alkosson. Így kerül sor a különböző szokások, néprajzi elemek, hagyományok leírására – gyakran éppen úgy, hogy az egyik alak szájába adja.
Ilyen Az utolsó keresztelő című novella is. Remek példa ez arra, hogyan lehet közkinccsé tenni bizonyos népi szokásokat. A ráadás itt az, hogy keresztényi szeretettel tetézi a történetet, lévén, hogy szegény cigánypurdé keresztelőjéről van szó. A szociális elem egyébként többször is megjelenik a könyvben. „A szolgákról az osztozkodásnál már abban az időben is megfeledkeztek” – írja az Ebcsont beforr című novellájában. S aztán ott van Mozoli, az öreg szolga, aki szintén olyan alak, amilyet egy szolgával kapcsolatban elvárunk: szorgalmas, hűséges, szerény, aki igazából műveletlen, ám a népi szokásokat, meséket, s mindazt, ami a megélhetéséhez szükséges, jól ismeri. A könyv végén pedig a művelt alakokat is kioktató filozófus válik belőle a népi bölcsesség leple alatt.
A hazaszeretet, adott esetben a Csallóköz iránti rajongás nyílt szívvel árad a könyvből, Jankó minden sorával ezt bizonyítja. Ugyanakkor a szerző mintha visszasírná a régi állapotokat. Pedig ez csak a látszat: Jankó „csak” megörökíteni akarta ezt a letűnt világot – s oltárt épített neki. Ezt bizonyítja a váratlan végkifejlet. Minden szép, sőt idilli a könyvben, ám annál szomorúbb aztán a főhős apja, „a” gazda, Ágoston úr az előzményekben még csak nem is sejtetett gazdasági csődje. Ha regénynek tekintjük a könyvet, kifogásolhatjuk, hogy nem történt erre utalás, ugyanakkor a Monarchia előrevetített hanyatlásaként is értelmezhetjük ezt a fejleményt, hiszen az is eléggé váratlanul omlott össze. Feltehetően önéletrajzi háttere is van ennek, bár irodalmi szempontból ez lényegtelen. Igazából csak az fontos, s látszólag azért van szükség e fordulatra, hogy a főhős gyerek, az alterego, Pozsonyba kerüljön tanulni. Nem nagy lelkesedéssel veszi ezt tudomásul, ezért azzal kecsegtetik, hogy tanulmányai által majd „úr” lesz.
A Monarchia felbomlását, s a II. világháború közeledtét is látó szerző azonban megkérdőjelezi ezt a lehetőséget: ha otthon marad parasztnak, gazdának, az akkori lehetőségek szemszögéből valószínűleg inkább maradhatott volna önmaga, főleg, ha nem úgy alakulnak a külső körülmények sem. A kérdés filozofikus, s minden további fejlemény ellenére nehéz rá a válasz, mert hiszen változik az idő, s általa mi is változunk benne: az előrelátás, a tervezés többnyire az adott, s nem változó helyzetből indul ki, főleg pedig nem olyan gyökeres változásokra épül, mint amilyen a Monarchia szétesése volt. Ami mégis marad, az a szülőföld: „csak az emberek érdekeltek, a földjeikkel nem törődtem. Pedig a föld éppen úgy hozzátartozik az emberhez, mint a felesége és a gyermekei.” – írja Jankó Zoltán A bécsi rokon című novellájában. Mert akkor ezt mesélte neki a szülőföld.
Mert akkor még nem tudhatta, mi következik a II. világháború után. Pedig a szülőföld akkor is, azután is, ma is az marad, ami: az édes szülőföld. A haza.