Dag Hammarskjöld az Afrikában lelőtt ENSZ főtitkár ezt írta az alázatról: „Az alázat éppúgy ellentéte a megalázkodásnak, mint a fölénynek. Aki alázatos, az nem hasonlítja össze magát semmivel. Biztos önmaga valóságában ezért sem jobb vagy rosszabb, sem nagyobb vagy kisebb, mint bármi más a mindenségben. Egyszerűen van. Semmiség – mégis egy mindennel”
Ha utána nézünk ennek a szónak az ószövetségben, akkor azt találjuk, hogy csak az Istennel szemben tartották helyes magatartástank. Az igazi egyéniség, az igazi férfi, nem alázatos, hanem öntudatos. A kutyát is azért vetették meg, mert alázatos hűségben ragaszkodik gazdájához. Csak az Istennel szemben tartották megengedhetőnek és követendőnek ezt a magatartást. Héber „anavah” szó megalázottat és szegényt egyaránt jelent. Használnak rá egy másik szót is, ez a „safal” de annak inkább meghajolni, kicsinek lenni jelentése van. Vagy olyan jelentése is van, hogy szolgalelkű, bátortalan. Ezt a jelentést fordítják a magyarban alakoskodó, vagy alázatoskodó értelemben, amely alapvetően negatív jelentésű szó.
Az újszövetségben mintegy 300-szor fordul elő az alázat szó és mindig pozitív értelemben.
A latin „humilitas” szó, a „humus” föld jelentésű szóval áll kapcsolatban. Olyan erényről van tehát szó, amely képessé teszi az embert arra, hogy teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Az ellentéte a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, míg a gőg alapja, hogy az ember önmagát is helytelenül ismeri. Ezzel az erénnyel szokás mérni a tökéletességet.
Ebben a bibliai történetben azonban nem elméleti és filológiai fejtegetést találunk, hanem konkrét szituációnak a leírását. Egy alázatos ember és egy gőgös ember megy a templomba imádkozni. Csakhogy a történet nem az erényeik alapjáén nevezi meg őket, hanem a társadalmi rangjuk alapján, az egyik farizeus, akit abban a korban hivatalosan vallásosnak és értékes embernek tartottak, a másik a vámos, akit Jézus korában hivatalosan bűnösnek és kiközösítendőnek tartottak. A történet csattanója, hogy beszédmódjukat, vallási viselkedési módjukat az Isten nem erősíti meg, pedig mindenki ezt várná. A történet végén, a bűnös vámos magasztosul fel, mert ő az alázatos, a gőgös farizeus imája pedig hatástalan marad, mert nem az Istennek szól, hanem a kívülállóknak, vagyis a farizeus önmagát imádta.
A keresztény alázat megértéséhez a legfontosabb szöveget a Filippi levél 2,6-ban találjuk:
Jézus Krisztus „isteni mivoltában nem tartott Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, inkább szolgai alakot öltve, kifosztotta önagát és hasonló lett az emberekhez: külsejét tekintve, olyan lett mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett, mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”
Ezért a mivel Krisztus sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, az alázat a kereszténységben végérvényesen elnyerte erény jellegét. Sőt eléggé nyilvánvaló, hogy a keresztény szeretet sem hiteles alázat nélkül.
Öntudatos korban élünk, amikor a személyek viselkedésére inkább jellemző az öntetszelgés, és önmagunk felmagasztalása. Sokan úgy ítélik meg az alázatosság nem igazán jó erény a társadalmi előhaladás számára. Valójában az igazi nagyságnak szóló tekintélyt senki sem tudja megszerezni az alázat erényének őszinte gyakorlása nélkül. Ez nem csak viselkedés, hanem életszemlélet. Nem csak egy megtanult egyházias stílus, hanem átélt valóság. A nagyságra az emberek mindig titkos gyűlölettel tekintenek, kivéve az alázatos emberre, akinek nagyságát úgy ismerik el, hogy nem gyűlölik. Ezért Krisztus felmagasztalása a kereszten történt, az ő nagyságát senki sem irigyli, persze követni is kevesen vállalkoznak. A farizeus az Istennel akarta magát igazolni, és kísérlete kudarcba fulladt. A vámost, pedig bűnös volt mégis felmagasztalta az Isten, mert tudta a helyét és az értékét.
Dr. Benyik György , Virtuális Plébánia
