A felvidéki születésű Skrivánek Dániel Két évszázadnyi (ki) útkeresés Közép-Kelet-Európában, avagy: törekvések a dunai államok egyesítésére a 19. századtól napjainkig cimmel írt tanulmányt az európai újraegyesülési folyamatról, a Duna-stratégiáról, amelyet olvasóink figyelmébe ajánlunk.
Két évszázadnyi (ki) útkeresés Közép-Kelet-Európában, avagy: törekvések a dunai államok egyesítésére a 19. századtól napjainkig
„Az európai újraegyesülési folyamat jelképe a Duna-stratégia, egyben felelősség és lehetőség is (…). A Duna-stratégia erősíti a jó szomszédsági kapcsolatokat, és elősegíti, hogy a régió és népei ténylegesen „összenőjenek”. Mindezeket Martonyi János magyar külügyminiszter mondta egy konferencián, melynek fő témája a regionális együttműködés volt. Különböző formában e téma újra és újra megjelenik az érintett régió államainak külkapcsolati terítékén. Általában azonban elmondható – és ezt az alábbi dolgozat talán tükrözi is – hogy tipikusan ez az a téma, amiről nagy, magasztos és hangzatos szavakkal lehet és tudnak is beszélni, a tettek azonban ez idáig rendre elmaradtak, avagy a kezdeményezések mind kudarcba fulladtak. Pedig Közép-Kelet-Európa – vagy szűkebben a Kárpát-medence vitathatatlanul egy megbonthatatlan természeti-gazdasági egység. Még akkor is, ha mindenféle rációt és igazságosságot nélkülöző, ideiglenes határokkal szét is szabdalták. Az újraegyesülés azonban – legalábbis elméletben – folyamatosan terítéken van, nevezzék bár revíziónak vagy (re)integrációnak. A Duna menti népek mindenesetre egymásra vannak utalva – de hogy ezen szükségszerű együttműködés milyen keretek között öltsön formát, az már igencsak bonyolult kérdés. Különböző korok különböző válaszokat próbáltak erre megfogalmazni.
Jelen dolgozat „eredeti” verziója a nagy EU-bővítés után egy évvel jelent meg, az akkori aktualitások által ösztönözve. Most, ennyi év után megérett egy kis „leporolásra”, hogy az új stratégiák fényében tekintsünk vissza Közép-Kelet-Európa országainak (ki)útkereséseire…
——–
„Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme, egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”
Kossuth Lajos, 1862)
Kossuth Lajos, Magyarország néhai kormányzója e szavakkal bocsátotta útjára az 1862-ben megfogalmazott ún. „turini programot”, amely a dunai konföderáció alapjait volt hivatott lefektetni és népszerűsíteni. A program – melyet a későbbiekben részletesebben is tárgyalni fogunk – amilyen nagy visszhangot váltott ki, éppoly kevés megértésre talált. Ugyanakkor éppen ez a leghitelesebb bizonyítéka annak, hogy a kérdés – vagyis a Kárpát-medencében élő különböző nemzetek, nemzetiségek jövőjének, az egymás mellett élés mikéntjének kérdése – élénken foglalkoztatta a kor közvéleményét és politikai elitjét egyaránt, s nem csak Magyarországon. Modern szóösszetételnek tetszik, ám a 19. században is fontos szempont volt a „térség stabilitásának” biztosítása. Hogy mindezt a status quo fenntartásával, vagy éppen annak teljes átrendezésével – ez már nézőpont kérdése volt, s éppen e két lehetőség mentén körvonalazódtak az elképzelések a közép-európai rendezést illetően.
Kossuth elgondolása, mely a Duna menti népek egyetértésére és a természetes egymásra utaltságára épül, kétségkívül a legismertebb és – ha szabad így fogalmaznunk – a legtetszetősebb. Bár Deák Ferenc határozottan elutasította a javaslatot, a Kossuth-i idea néhány évtizeddel később ismét előkerült, mégpedig Jászi Oszkár megfogalmazásában. Sajnálatos módon egy igen szerencsétlen történelmi pillanatban, amikor az efféle elképzelések mindennemű realitást nélkülöztek. Noha Kossuth szavai csodálatos haza- és emberszeretetről tesznek tanúbizonyságot, sem kora, sem pedig az első világégést követő időszak (amikor e gondolatok Jászi révén ismét előtérbe kerültek) nem volt megfelelő idő arra, hogy ezen elképzelések megállják helyüket.
Jászi Oszkár tudását aligha lehet megkérdőjelezni, s tán hazafiságát sem. Azonban a Kossuth-i gondolatok szinte kritikátlan adaptálása és persze továbbfejlesztése a XX. század elejének viszonyai közé mai szemmel nézve kissé megkérdőjelezi a szerző reálpolitikai látását. A román, szerb, szlovák és a magyar nép testvérisége ugyanis – sajnos – megvalósíthatatlannak tűnik, s amint azt a történelemből láthattuk: nem elsősorban a magyarság hibájából adódóan. A kegyetlen deportálások, kitelepítések, magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosságok, a „hideg napok”, s napjaink magyarverései és magyarüldözései mind-mind ezt a szomorú tényt támasztják alá. A liberális oldalról érkező hangzatos szólamok a nemzetek testvériségéről és békés egymás mellett éléséről sajnos ma nem többek vágyálomnál, mert a gyakorlat egészen mást mutat. A való élet ennél sokkal kegyetlenebb, sokszor véresen komoly. Az évtizedek során csupán a módszerek változtak, ám a cél ugyanaz maradt: az idegenbe szakadt magyar közösségek teljes és végleges felszámolása a nemzetállam megvalósítása érdekében. Ezért sem lehet szó erdélyi vagy felvidéki autonómiáról, ezért érvényesülnek a mai napig a kollektív bűnösség elvére épülő elnöki dekrétumok s ezért folyik a csendes népirtás nap mint nap az egész magyar nemzeti közösség ellen. Legyen bármilyen színezetű és összetételű kormány hatalmon, Felvidéken a magyar közösség megsemmisítése a cél, nyelvében egzisztenciájában, kultúrájában, szervezeteiben. A XXI. század elején éppúgy, ahogy a múlt században Trianon után mindvégig.
Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy ne törekedjünk a békére és a megegyezésre, hiszen mindannyiunk érdeke lenne a tisztességes megegyezés a szomszédainkkal. Ugyanakkor tisztában kell lennünk egyrészt a lehetőségeinkkel, másrészt pedig a trianoni utódállamok törekvéseivel. Mindezek tudatában kell a mindenkori magyar vezetésnek választ adnia a felmerülő kérdésekre, el nem feledve a dunai konföderációs tervek csúfos kudarcát.
Dolgozatunkban megpróbáljuk röviden – a teljességre való törekvés igénye nélkül – vázolni az utóbbi két évszázad egységre szólító törekvéseit Közép-Kelet-Európában. Célunk ezzel nem is lehet más, mint megismertetni egy lehetséges útvonalat a térség problémáinak rendezésére, amely útvonal azonban járhatatlannak bizonyult az igencsak eltérő érdekek és gyakran a politikai szűklátókörűség miatt. A hibákból tanulni kell, méghozzá igen gyorsan, mert a magyarság jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy megengedjen magának nagy tévedéseket. Ennek fényében lenne szerencsés kidolgozni egy határozott, átgondolt, s mindenféle liberális téveszmétől mentes nemzetstratégiát. Erre a közjogi lehetősége magyarhonban adottak, a rendszerváltás óta először…
A közép-kelet-európai puskaporos hordó
Noha történelmi-politikai elemzésben nem igazán szabad kész tényként rögzíteni egy elképzelést, meglátást, talán mégis megtehetjük ezt a közép-kelet-európai térség legfőbb problémájának megnevezésekor, amikoris azt állítjuk, hogy ez nem más, mint a nemzetiségi kérdés és az ebből adódó (több) évszázados konfliktus (-sorozat). Annál is inkább tehetjük ezt, mert a kérdés megítélése nem igazán változott a múlt század óta, mint ahogy természetesen nem is mi fogalmaztuk meg először a probléma mibenlétét: a múlt század elején Jászi Oszkár igen találóan ragadta meg a dolog lényegét. Szerinte Magyarország és a Balkán (ide értve Szerbiát is, bár Jászi a kettőt külön említi, mi nem teszünk különbséget) „elégedetlen nemzetiségei krónikus belzavarok állapotát teremtették meg. Ez a terület Európa békéjének állandóan veszélyeztetett zónája volt: a faji és nemzetiségi küzdelmek a gyűlölet, a harag és a tudatlanság akkora gyúanyagát halmozták itt fel, hogy már évtizedek óta mindenki rettegett attól a szikrától, mely ezt a népkáoszt máról-holnapra felgyújthatja”.
1914 nyarán, mint tudjuk, ez megtörtént: a szikra kipattant, s a felhalmozódott „gyúanyag” lángba borította egész Európát. A Monarchia talán már a megalakulásakor halálra volt ítélve – éppen a sok felgyülemlett „puskapor” miatt – , ám a halálos ítéletet a háborút lezáró békékben mondták ki. A legnagyobb vesztes Magyarország lett, elveszítve területének és lakosságának túlnyomó részét. A nemzetiségi kérdés rendezésére hivatkozva kierőszakolt határmódosítások azonban nemhogy megnyugtató megoldást jelentettek volna a problémákra, hanem egy újabb – az előzőnél sokkal veszedelmesebb – puskaporos hordót sikerült megtölteni és élesíteni. Nem véletlenül nevezték a trianoni békediktátumot már közvetlenül a megkötése után 20 évre szóló fegyverszünetnek. A szikra két évtizeddel később ismét kipattant, s lángba borította az egész világot. A második világháborút lezáró békéket tekintve (melyek a bűnös trianoni békerendszerhez térnek vissza) joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi alapján nevezzük mi az embert értelmes lénynek, hogy ha még a közelmúlt keserű tapasztalataiból sem képes tanulni, nem beszélve a nagyobb történelmi távlatokról.
Megállapíthatjuk tehát, hogy Közép-Európa „békétlenségének” legfőbb okozója a megoldatlan nemzetiségi kérdés. Így volt ez a Monarchia idején is, mint ahogy napjainkban is. Hogy Jászi Oszkár mit tekint nemzetiségi kérdésnek, azt az 1918-ban megjelent „A Monarchia jövője – a dualizmus bukása és a dunai egyesült államok” c. munkájában tette közzé: „Amit közönségesen nemzetiségi kérdésnek neveznek – az osztrák-magyar monarchiának, a Balkánnak és Oroszországnak ez a krónikus, gyulladásos betegsége –, voltaképpen semmi egyéb, mint oly államok belső szervezési zavara, melyek egy egész sereg történelmi okból a nemzeti államok nyugati típusának stádiumához nem juthattak el, viszont képtelenek voltak oly politikai rendszert teremteni, mely népességük faji, gazdasági és kulturális összetételének valóban megfelelő”. E meghatározást, definíciót precizitása és igazságtartalma okán kiindulópontnak tekintjük, és természetesen nem csak a megfogalmazójának korára értve, hanem az azóta eltelt időkre is.
Ennek kapcsán egy rövid kitérő erejéig tisztáznunk kell néhány alapvető fogalmat. Ahhoz, hogy nemzetiségi kérdésről, majd végül az abból adódó problémák lehetséges megoldásáról szóljunk, előbb meg kell határoznunk, hogy egyáltalán mi is a nemzet, a nemzetiség, a nemzeti állam, és – ami kiemelten fontos – a nemzeti ébredés.
Nemzet, nemzetiség és nemzeti ébredés
A nemzet fogalmának meghatározására többféle definíció is létezik, különböző szempontok szerint. Ezt a sokféleséget több tényező befolyásolja, így például a történelmi kor, amelyben megfogalmazódik, vagy a meghatározást megalkotó személy nemzeti-politikai-társadalmi hovatartozása, esetleg filozófiai orientációja. A nemzet fogalmának meghatározásait ezek alapján négy kategóriába lehet sorolni: historizáló, politikai, gazdasági, filozófiai-politológiai. Itt és most nem áll módunkban az összes lehetséges meghatározást közölni – erre nincs is szükség – csupán a leglényegesebb jellemzőkre kívánjuk felhívni a figyelmet. Nagyon fontos kiemelni, hogy a nemzet alapjaiban más jelentéssel bír a nyugati kultúráknál, mint Közép-Európában. Ott ugyanis a nemzetet, a nemzeti hovatartozást az állampolgársághoz kötik, az állampolgárság alapján definiálják (lásd az angol „nationality” szó értelmezését). Vagyis leegyszerűsítve: a nemzet egyenlő az állam lakosságával.
Sokkal közelebb áll hozzánk az a meghatározás, miszerint a nemzet az emberi közösség olyan, történelmileg kialakult formája, amelynek jellemzője a terület és a gazdasági élet közössége, továbbá a nyelv és a közös nemzeti jelleg, amely a kultúrában fejeződik ki. Vagyis: a közös terület és gazdasági érdekek mellett egy sokkal szorosabb kapocs fűzi össze az egy nemzethez tartozókat, a nemzeti érzés. Az ilyen értelemben vett nemzetfogalom tehát nem is annyira követeli meg a közös területet, hiszen a világ bármely táján élő magyart a magyar nemzet részének tekintünk. A nemzethez való tartozás egyetlen „követelménye” a megvallás (anyanyelv, hagyomány, kultúra és érzelem alapján). Az ilyen „érzelmi” kötődés jóval erősebb bármiféle gazdasági-területi kapocsnál, ezt történelmünk számos példája bizonyítja.
A nemzetből már könnyen levezethető a nemzetiség fogalma, ami lényegében nézőpont kérdése (az egyik állam területén kisebbség, míg a másik területén többség). A nemzetiség, vagy nemzeti kisebbség az adott államon belül számszerűségét tekintve kisebbségben élő, azonos nemzethez tartozó emberek közössége. Kemény G. Gábor definíciója szerint: „olyan, egyazon nyelvet beszélő, szervezett és etnikai-nemzeti öntudatra ébredt embercsoport, mely magát politikai és jogi tekintetben az államalkotó néptől külön személyiségnek vallja”. (Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében. In: A Dunatáj. Budapest, 1946).
A nemzetiségi lét természetéből adódóan egyfajta kettősséget, „kettős identitást” eredményez, amennyiben a nemzethez való tartozást tekintve kisebbséghez, míg az állampolgársági (és ezzel összefüggésben gazdasági, szociális stb) létet nézve többséghez tartozónak mondhatja magát az adott nemzetiségű állampolgár.
Közép-Kelet-Európa sajátos jellemzője, hogy a nemzeti szállásterületek nem esnek egybe a területigazgatási rendszerrel (vagyis az államhatárok távolról sem az etnikai határ mentén húzódnak), mégis töretlenül jelentkezik az igény a nemzeti államok létrehozására, megvalósítására. Mint ismeretes, nem ritkán akár erőszakos eszközökkel is (deportálások, tömegmészárlások a második világháborút követően például a csehszlovákok részéről a felvidéki magyarság ellen). Az pedig már a kulturáltnak és civilizáltnak mondott „nyugati világ” sajátos jellemzője, hogy mindezek fölött beleegyezően szemet huny (vagy egyenesen asszisztál hozzá), s csak a több ezer kilométerrel távolabbi „diktatúrák” belső ügyei keltik fel érdeklődését s késztetik beavatkozásra az emberi jogok védelmének okán.
Homogén nemzeti államot létrehozni Közép-Kelet-Európában jószerivel lehetetlen, mert bármilyen területi rendezés is valósulna meg, elégedetlenek mindig maradnának. A trianoni diktátummal éppenséggel csak rontani tudtak az amúgy is tragikus helyzeten. A megoldás tehát máshol keresendő. Jászi Oszkár (és elődei) éppen erre törekedtek, s ez mindenképpen tiszteletre méltó, még ha a körülmények és a régió adottságai a megvalósítást alapjaiban lehetetlenné is tették.
Némi magyarázatra szorul még a nemzeti állam fogalma, melyet Gerog Jellinek szavaival határozunk meg (Jászi Oszkár idézi említett könyvében): „A nemzeti államalkotás abban áll, hogy egy nép, mely magát egységesnek érzi és tudja, ezt az egységet azáltal fejezi ki, hogy mint ilyen szervezi magát s mint ilyen államként jelentkezik. Ez az állam nem a népet teremti meg előbb, mint a dinasztikus politika által létrejött államokban, ahol az eredetileg részekre osztott territóriumok lakosaiból egy és ugyanazon államhatalom alá való rendezés folytán egységes államnép jön létre, hanem megfordítva: a népből nyeri létesítését. A nép, mint természeti egység, mint nemzet már előbb létezik és hat, és arra törekszik, hogy az államalakítási folyamatban természetes létéből jogi lét emelkedjék, mint államnép. Minden nemzeti államalkotás abból a tényből ered, hogy a nemzet vagy több államnépre szakad, vagy más, neki meg nem felelő elemekkel mechanikailag van egy államnéppé összenőve”.
Pontosan ez a folyamat játszódott le a Monarchia nemzetiségeinek esetében is. A nemzeti tudatra való ébredést követően következetes építkezés folyt, s a későbbi nemzetinek szánt államalakulatok ezekre a nemzetté vált közösségekre épültek. Hozzá kell tenni azonban, hogy a nemzeti ébredés nem szükségszerűen jelenti az alkalmasságot egy önálló nemzeti állam létrehozására és működtetésére. Csehszlovákia, ez a mesterséges képződmény például soha nem jöhetett volna létre a nagyhatalmak tevékeny közreműködése nélkül, s ugyanakkor igen hamar látni lehetett a jeleit, hogy az állam teljesen életképtelen. A történelem végülis ezt igazolta.
A nemzeti ébredés idején azonban még nem lehetett szó önálló nemzeti állam megalapításáról, hiszen az orosz és német érdekek ezen ütközőzónájában lehetetlenség lett volna egymástól független nemzetállamokat létrehozni.
A 18. század második felétől kibontakozó nemzeti tudatra való ébredés a nemzetiségek számos követelését hozta elő. Ezek között azonban (az első időkben legalábbis) csak igen ritkán jelent meg az önálló államalkotási vágy, inkább az államalkotó tényezőként való elismerésre törekedtek, illetve elsősorban a nyelvi-kulturális jogok elismerését (az 1790/91-es országgyűlésen például Declaratiójukban a horvát-szlavón megyei követek tiltakoztak a magyar nyelv használatának kötelezővé tétele ellen). Ennél már sokkal konkrétabb volt a Supplex Libellus Valachorum, mely követelte az oláhok (ekkor még nem román!) Erdély negyedik nemzeteként való elismerését, ortodox egyházuk felvételét a bevett vallások közé, valamint politikai jogokat (például arányos képviselet a diétán, a közigazgatásban, stb.).
A kor európai hatalmi viszonyait belátva a nemzetiségi kérdésre megoldást kereső gondolkodók, tekintet nélkül a nemzetiségi hovatartozásra, hamar eljutottak az állam belső átszervezésének gondolatához, ezen belül a föderatív lehetőségek számba vételéhez – mintegy a nemzeti állam létrehozásának alternatívájaként. A pánszlávizmus – bár kétségkívül sokak körében megértésre talált – nem mint alternatíva, hanem mint fenyegető veszély merült fel. Kossuth Lajos Károlyi grófnőhöz 1862-ben intézett levelében is figyelmeztet a keletről leselkedő veszedelemre: „A török birodalom bomlásnak indult. Az ottani keresztény népek fel fognak szabadulni, de elég erősek lesznek-e támasz nélkül megállni? Ha e támaszt nekik a magyarrali konföderáció megadja, nem keresendnek mást, mert jobban szeretnek szabadok lenni, mint oroszok. De ha ily konföderáció nincs, minden szláv elem az oroszra fog támaszkodni, s ez pánszlávisztikus tendenciának óriás karjaival körülkarol minket, le egészen az Adriai-tengerig, ugy hogy e konföderáció nélkül Damokles kardja fog függni örökké függetlenségünk s nemzeti létünk felett”.
A 19. század kezdeményezései
Az egységre való törekvés gondolata a 19. században konkrét formában az 1830-as évektől jelenik meg, azonban korábban is voltak említésre méltó előzményei Európában. A század elején például a görögök hoztak létre egy szervezetet (Philliké Hetairea), mely a török rabiga lerázását volt hivatott elősegíteni. Minthogy azonban az egész Balkán érdeke volt a törökök kiűzése, így hamar csatlakoztak a szervezethez különböző balkáni népek harcra kész fiai. A közös cél tehát összefogta a balkáni népeket e szervezet keretei között; Görögország felszabadulása után azonban a szövetséget már nem tudták fenntartani a különböző érdekek miatt. Elsősorban persze a nagyhatalmak érdekeire kell gondolnunk, akik igyekeztek mindenáron fenntartani a status quót, tehát egy balkáni átrendeződésnek semmiképpen sem örültek volna.
Figyelemre méltó tervekkel állt elő Adam Czartoryski, a lengyel forradalom egyik vezéralakja, aki a Közép-európai Egyesült Államok tervét vázolta fel a század első évtizedeiben, mely államszövetség az európai egyensúlyt lett volna hivatott fenntartani, azaz védelmi funkciót töltött volna be: a kisebb államok védelmét, melyek erre önerőből képtelenek lennének.
A Közép-Európa nemzetiségeinek jövője felett töprengő politikusok nem kerülhették meg azt a kérdést, hogy milyen sorsot szánnak a Habsburg birodalomnak, hiszen bármiféle változtatás alapjaiban érintette az államot és természetesen sértette a dinasztikus érdekeket. A különbség csupán az volt, hogy milyen mértékben sérültek volna ezek az érdekek. Két, egymással szembenálló elképzelés született, s ezek köré csoportosultak a későbbiekben a konkrét tervezetek. Az első továbbra is a Habsburg-fennhatóságú birodalomban gondolkodott, vagyis csupán a belső viszonyokon szeretett volna változtatni (a nemzetiségek igényeinek nagyobb mértékű kielégítése, a birodalom föderatív átszervezése). A másik elképzelés azonban éppen Habsburg birodalom romjaira építette volna fel a maga államát, pontosabban államait: a létrejövő kisebb (nemzeti) államok szövetségbe tömörültek volna függetlenségük megvédése érdekében.
A 19. század első felében az előző elképzelés tűnt meggyőzőbbnek és egyáltalán: ennek megvalósítására lehetett némi esély. A reformkor mindenesetre szemmel láthatólag felfrissítette Magyarország közéletének vérkeringését, és sorra fogadták el a valóban mérföldkőnek számító törvényeket a reformországgyűléseken. Éppen ezen reformországgyűlések világítottak rá, hogy a nemzetiségi kérdést nem lehet továbbá a szőnyeg alá söpörni. Ugyanakkor Magyarország e tekintetben kétfrontos „háborúra” kényszerült: egyrészt harcolnia kellett az oszrák központosító törekvésekkel szemben a saját nemzeti érdekeiért, másrészt pedig nem szabadott figyelmen kívül hagynia a területén élő nemzetiségek nacionalista mozgolódásait.
Az 1840-es évek közepére számos rendkívül fontos eredményt sikerült elérni, hogy mást ne említsünk, mint az 1844-ben elfogadott „nyelvtörvényt”, amely hivatalos nyelvvé nyilvánítja a magyart, a viszonyok azonban ezzel természetesen korántsem rendeződtek – ezt 1848-49 eseményei elég meggyőzően bizonyítják. Látták ezt a kor neves államférfiúi is, mint például báró Wesselényi Miklós, aki már 1843-ban megfogalmazza föderációs tervét, s ezt röpiratban teszi közzé (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében).
Wesselényi is, mint korának számos más gondolkodója, a pánszlávizmus fenyegető veszélyétől óvja az országot és népét, hiszen az orosz befolyás nyilvánvalóan senkinek sem lenne az ínyére. Éppen ezért elsőrendű feladatnak tartja az ország területén élő szláv nemzetiségek „leszerelését”. Ezt azonban semmiképpen sem a jogok csorbításával kell elérni (nem beszélve az erőszakról), hanem éppen ellenkezőleg: biztosítani kell a nemzetiségek számára az alkotmányos szabadságot, valamint a jogot a saját nyelv használatához, illetve a nemzeti sajátosságok megőrzéséhez. Mindezt a legeredményesebben kellő fokú autonómia biztosításával lehetne megvalósítani, mégpedig úgy, hogy az egyes területek a korona hatalma alatt egyesülnének egy egységes szövetségi államban. Wesselényi tagállamokat említ, így például a szövetség tagja lenne Magyarország, Cseh- és Morvaország, vagy Galícia, ugyanakkor a szlávok a tagállamokon belül kapnák meg autonómiájukat. Vagyis: Wesselényi amellett, hogy a messzemenőleg tiszteletben tartja a szláv nemzetiségűek jogait, mégsem tartja őket még alkalmasnak önálló formáció alakítására és működtetésére. Nem volt egyedül ezzel a véleménnyel.
A szabadságharc előtti időszakban teszi közzé Pulszky Ferenc, a későbbi londoni követ, a monarchia újjászervezésével foglalkozó röpiratát, a Schulvereint. Ebben kifejti azt a véleményét, hogy a növekvő szláv mozgalmak hatására és a török birodalom hanyatlása következtében előbb-utóbb teljes függetlenségüket elnyerő kis népek csak úgy őrizhetik meg szabadságukat a terjeszkedő orosz hatalommal szemben, ha föderatív szövetségre lépnek Magyarországgal a monarchia keretein belül. Ugyanakkor a monarchia fennmaradásának feltételeként jelölte meg a magyar-román-délszláv föderáció létrejöttét. Pulszky a bekövetkező események hatására megváltoztatta véleményét, éppúgy mint Wesselényi, s a kossuthi tervek egyik leghűségesebb követője lett. (Segesváry Viktor: A közép-kelet-európai föderációs eszme története a 18. század végétől 1945-ig. Hága, 2004).
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc föderációs terveket is jó időre lesöpörte a terítékről, hiszen a bécsi udvar mesteri módon használta fel a nemzetiségeket saját érdekeinek megfelelően, a magyar szabadságharc leveréséhez. A nemzetiségek képviselőit elvakította a féktelen nacionalizmus, melyet az udvar azonmód ki is használt. A politikai szűklátókörűség és alkalmatlanság iskolapéldája volt mindaz, amit például a szlovák nacionalista törekvések élére álló Ludovít Stúr vitt végbe. Noha nem egy társa figyelmeztette őt, hogy a magyar ügyet kellene támogatni az osztrák érdekekkel szemben, a ma nemzeti hősként tisztelt Stúr mégis a júdáspénzt választotta, s a magyarok ellen fordult.
Az ígéretekből, melyekkel a nemzetiségeket elvakította, természetesen semmit sem tartott be a bécsi udvar. Stúr pedig, ahogy az a megbízhatatlanoknak, árulóknak kijár, az osztrák titkosrendőrség zaklatása és folyamatos felügyelete alatt végezte be életét.
A föderalista elképzelések egyik elkötelezett híve, gróf Teleki László 1849. május 14-én Kossuthnak címzett levelében mindenesetre a következőket írta: „Egy dolog fekszik különösen a szívemen, mert szerintem Magyarország jövője függ tőle. A különböző nemzetiségekkel szemben sokkal bőkezűbbnek kell lennünk a jogok adományozásában. Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Az eseményekkel együtt nőttünk fel; nem az a kérdés most, hogy Ausztria és Magyarország szétváljanak-e, vagy egy országot képezzenek, hanem ez: melyik fogja a küzdelemben álló két elem közül a másikat elnyelni. (…) A népek nemzeti életet is akarnak élni. Egy rendszert kell teremtenünk, mely által a nemzeti egység hiányát a személyek és nemzetiségek egyenjogúságán s egyforma előnyben részesítésén keresztül pótolni tudjuk”.
A szabadságharc bukása meghiúsította ezen nemes szándékot és tervet, s rövid időre lekerült a terítékről a kérdés. A terror enyhülését követően azonban ismét kezdtek érlelődni az újabb gondolatok az állam átszervezésével kapcsolatban. Ennek szükségessége nyilvánvaló volt, nem véletlen, hogy központi kezdeményezés is történt: az uralkodó 1860. október 20-án adta ki az ún. Októberi Diplomát, mely – legalábbis szóban – föderalisztikus átszervezésre irányuló jegyeket viselt magán (szövetségi alap, egyforma jogok a nemzetiségeknek). A tényleges irányítást azonban esze ágában sem volt a császárnak kiengedni a kezéből, a központi hatalomgyakorlás megmaradt volna: az egész közösséget érintő ügyekben továbbra is a Reichsrat lett volna illetékes. A magyar országgyűlés – védve történelmi jogait – természetesen nem fogadhatta el a javaslatot.
A korábban a magyar ügy ellen forduló, az osztrák ígéretekben csalódott nemzetiségek hamarosan belátják, hogy nem lehet megbízni Ausztriában, értelemszerűen más megoldást kell keresni. Mihail Polit-Desancic a Srpski Dnernik 1861. márciusi számában a következőket írja: „A szerbeknek egy Magyarországgal való megegyezés révén kellene követniök a választott utat, mert könnyen tévútra kerülhetnek, mint 1848-ban, mikor olyan állapotokat segítettek előidézni, amelyeket ők nemcsak hogy nem kívántak, hanem el sem képzeltek volna”. (idézi Segesváry Viktor: A közép-kelet-európai föderációs eszme története a 18. század végétől 1945-ig. Hága, 2004). Desancic egy konkrét javaslatot is kidolgozott, hogy miképpen képzelné el a megegyezést. Szerinte egy kétszintű konföderációt kellene létrehozni, mégpedig úgy, hogy elsőként a balkáni államok föderációját kell megvalósítani és megszilárdítani, majd pedig ennek a föderációnak kellene konföderációt alkotnia a görögökkel és románokkal. A magyarokkal pedig, mint ahogy a fentiekből látszik, mielőbb ki kell egyezni.
A magyar politika azonban nem fogadta be ezeket a gondolatokat, elképzeléseket, s elutasította a szerb közeledést. Az ok mindenesetre megvolt rá.
A szerbek az önállósulás útját választották (pl Vladimir Jovanovic a szerb vezetés alatt létrehozandó Jugoszlávia gondolatát fogalmazta meg) – s ez nagy valószínűséggel egy esetleges magyar közeledés esetén is így történt volna, azaz a magyar elutasítás ilyen értelemben csak elejét vette egy újabb árulásnak, hátba támadásnak.
A turini program
„…a részletek vita tárgyát képezhetik, de az eszme maga annyira a helyzet logikájában fekszik, annyira parancsoló követelménye Magyarország biztonságának és a keleti népek nemzeti szabadságának, hogy ha engem a magyar nemzet a haza függetlenségére intézett törekvéseimben el nem hagy, az eszme magát okvetlenül kivívta volna és a magyar haza irtózatos megpróbáltatásoktól, Európa jövendője catastrophális rázkódtatásoktól lett volna megkímélve…”
Kossuth ezekkel a szavakkal veszi védelmébe dunai konföderációs tervét a kritikusoktól, akik már a kezdetektől fogva élesen bírálták a nagy államférfi precízen kidolgozott tervét. Közel másfél évszázadnyi távlatból persze tudjuk, hogy Kossuth tervének semmi esélye nem volt a megvalósulásra, azt azonban nem vonhatjuk kétségbe, hogy a legnagyobb jóindulattal, a legforróbb hazaszeretet érzésével áthatva vetette papírra gondolatait, s ajánlotta magyarjainak figyelmébe. Kossuth dunai konföderációs terve hamar fogalommá lett, a Duna menti népek közti barátság, összefogás óhajtásának jelképe, nemes megnyilvánulása. S ha politikai szempontból nem is tudunk vele mit kezdeni (talán hozzátehetjük: sajnos!), mégis az első helyen kell kiemelnünk, midőn a kárpát-medencei egységesítő törekvéseket tárgyaljuk, hiszen a legnagyobb visszhangot keltő, s egyik legnagyobb hatású rendezési tervről van szó a 19. században.
A dokumentum születése körülményeinek ismertetése szétfeszítené ezen írás kereteit, hiszen ha történelmi kitekintésbe bocsátkoznánk, akkor feltétlenül szólnunk kéne az emigrációban élő magyar államférfik tevékenységéről, a Magyar Nemzeti Igazgatóság munkájáról, hiszen ezek mind mind nagy hatással voltak Kossuth véleményének kialakulására. Ehelyett inkább magát a tervet ismertetnénk, annak legfontosabb pontjait. A kiadás körülményeiről annyit azonban feltétlenül el kell mondanunk, hogy Kossuthnak nem állt szándékában – legalábbis ebben a formájában – nyilvánosságra hozni a tervezetet. Egy olasz közíró, Canini, aki a miniszterelnök megbízásából politikai ügynökként tevékenykedett, Kossuthtal tanácskozott a dunai népek összefogásának lehetőségeiről. Canini Kossuth nézeteit lejegyeztette, majd aláíratta vele. Az aláírt irat eljutott Helfy Ignáchoz, az Alleanza című milánói lap szerkesztőjéhez, aki aztán megjelentette a szöveget az újságban.
Az alábbiakban a dunai konföderációs terv legfontosabb pontjait idézzük:
Közösen érdeklő ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer, odaértve a kereskedelmi törvényhozást, a vám, a fő közlekedési vonalak, a pénz, a súlyok és a mértékek.
Mindent, ami a szárazföldi és tengeri haderőre, a várakra, a hadikikötőkre, vonatkozik, a szövetségi hatóság szabályozná.
A szövetség egyes államainak a küludvaroknál nem volnának külön képviselőik, a szövetségi diplomatia egy és közös lesz.
Közös lesz a vámügy, melynek jövedelme az egyes államok közt akként fog fölosztatni, miként a törvényalkotó gyülekezet megszabni fogja.
A törvényalkotó gyűlés fogja eldönteni azt is, vajjon a szövetségi gyülekezet (parlament), mely a törvényhozó hatalmat gyakorolja, csupán egy kamarából álljon-e, avagy kettőből. Utóbbi esetben a képviselőház választani fog, az egyes államok népességi aránya szerint. A senátusban a nagy- és kisállamok egyenlő számú tagok által lesznek képviselve, amiben a kisebb államokra nézve kitűnő garantia rejlik.
A végrehajtó hatalmat egy szövetségi tanács gyakorolja, melyet ha egy kamar lesz: ez, ha kettő: ezek választják. Ő fog irányt adni a külpolitikának is, a törvényhozás ellenőrzése mellett.
A szövetség hivatalos nyelve fölött a törvényalkotó gyűlés fog határozni. A végrehajtó, úgy a törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag saját anyanyelvét használhatja.
A szövetségi hatóság székhelye váltakozva majd Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz.
Azon államnak, ahol a szövetségi hatóság a fönnebbi sorrend szerint tartózkodni fog, feje lesz egyidejűleg a szövetségi tanácsnak és a szövetségnek is ideiglenes elnöke.
Minden egyes állam otthon oly alkotmányt ad magának, aminő érdekeivel leginkább megegyezik, természetesen azon föltétellel, hogy ez alkotmány elvei a szövetség által szentesített elvekkel ne ellenkezzenek.
A különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a következő alapokon rendeztetnék, melyek már a magyar bizottságnak Turinban 1860. szeptember 15-én közzétett emlékiratában is bennfoglaltatnak.
(Kossuth turini programját, mely 1862. május elsején jelent meg, idézi: Lajtor László: Kossuth dunai konföderációs terve és előzményei. Budapest, 1944).
A „Dunai Szövetség” fent megfogalmazott keretei nem igazán igényelnek különösebb magyarázatot. Abban tökéletesen igaza volt Kossuthnak, hogy az eszme, amit e terv hirdet – vagyis a népek közti egyenlőség és békesség – vitathatatlan és követendő. A részleteket pedig sajnos a gyakorlat tette vita tárgyává és – megvalósíthatatlanná.
A Kossuth-féle Dunai Szövetségnek azonban van egy behozhatatlan előnye a mai Európai Unióval szemben: abból ugyanis szabadon ki lehetett (volna) lépni…
A tervezet fogadtatása, mint említettük, meglehetősen vegyes volt, számos kritikát kapott mindenünnen. Legjobban Deákék bírálták, az ő céljuk a kiegyezés volt. Kossuth pedig éppen a kiegyezést tartotta tragikus hibának, mert szerinte a dualista állam nem más, mint álcázott osztrák államegység. Az kétségtelen, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia továbbörökölte a nemzetiségi problémát, s azt nemhogy megoldani nem tudta, de jószerivel még kezelni sem. A nemzetiségi kérdés rendezését az 1868:XLIV. törvénycikkel vélték letudni, mely kijelenti, hogy:
„Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik;”
„Az országban lakó minden népek, név szerint: magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül, az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.
Az ország területén élő nemzetiségeknek ez azonban már kevés volt. A XX. század elejének szerencsétlen és tragikus fordulatai az ezeréves Szent István-i államot az önálló nemzeti államra vágyó nemzetiségek kezére játszották.
XX. századi tervek – és a XXI. századi valóság
Az 1920-ban Magyarországra erőszakolt trianoni békediktátum úgy tűnik nem nyugtatta meg a magyar nemzet húsából lakmározókat, tudatában voltak a békeparancs Magyarország számára igazságtalan és tarthatatlan voltának, ezért természetes szövetségeseikkel keresték a közös hangot.
Egységre, szövetségre tehát az új évszázadban is szükség volt, ezek a szövetségek azonban már egészen másról szóltak, mint Kossuth idején. Akkor valakiért, most valaki ellen. Magyarország, és az oldalán álló történelmi igazság ellen.
A legismertebb ilyen jellegű „szövetség” kisantant néven vált hírhedtté, melyet a trianoni utódállamok hoztak létre kétoldalú szerződések alapján, Edvard Benes kezdeményezésére a magyar és a bolgár revizionista törekvések ellen. Az egyezményt 1933. február 16-án írta alá Benes, Titulescu és Jevtic. A kisantant szervezete háromszintű volt: külügyminiszterek állandó tanácsa (védelmi ügyek és a közös külpolitika összehangolása), gazdasági tanács, titkárság. Noha a szervezet formálisan nem működött sokáig, ezen államok magyarkérdésben alkotott véleménye olyannyira hasonló, hogy joggal lehet akár manapság is a kisantantra hivatkozni.
A kisantantnál sokkal egészségesebb ötlettel rukkolt elő Tardieu francia miniszterelnök, még 1932-ben. Ő gazdasági együttműködést javasolt Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Románia számára. Noha konkrét menetrendet nem tartalmazott a javaslat, a nagyhatalmak tiltakozásán már a születése pillanatában megbukott. Ennek oka nem más, mint hogy a javaslatban szerepelt az a kitétel is, hogy a nagyhatalmak nem avatkozhatnának bele direkt módon ezen országok belső gazdaságába. Világos, hogy például Németország nem nyugodhatott bele piacai elveszítésébe…
Dolgozatunk végéhez közeledvén még két fontos elképzelésről kell megemlékeznünk. Mindkettő a század elején született, s mindkettő a Monarchiának a nemzeti kérdés megoldatlanságából adódó válságát próbálta volna rendezni.”
Karl Renner osztrák szociáldemokrata politikus 1916-ban adta ki tervezetét Közép-Európa föderalizációja címmel. Ebben – eltérően a másik, Jászi Oszkár-féle elképzeléstől, mely a dunai konföderáció megvalósítását tűzte zászlajára – a perszonális autonómia szemszögéből közelíti meg a megoldásra váró (nemzetiségi) problémákat. Renner elképzelése – minthogy személyelvű autonómiát helyezi előtérbe – nem területi jellegű változtatásokat irányoz elő.
Három szintű föderációjának alapja a Kreis, vagyis a Kör. Ez homogén nemzeti községet jelentene, amely saját önkormányzattal bír. A középső szinten a Landok (Tartományok) – 10 db – és a Guberniumok (Kormányzóságok) állnak. A tartományok gazdasági alapon jönnének létre, és saját kormánnyal és parlamenttel rendelkeznének. A legfelső szint a Staatenstat, vagyis az Állam. Ennek a német lenne a hivatalos nyelve, s a legfontosabb állami feladatok tartoznának hatáskörébe (hadügy, pénzügy, kereskedelem, közlekedés, igazságszolgáltatás, szociálpolitika, törvényhozás).
A másik elképzelést Jászi Oszkár fogalmazta meg, ő Kossuth dunai konföderációs tervét gondolta tovább. Az ő gondolataival a korábbiakban már – ha csak néhány kiragadott idézet erejéig is – megismerkedhettünk, így most csak az általa elképzelt szövetséges állam felépítését ismertetjük. Az elképzelései egyébként – nem véletlenül – az alapelveket és eszméket tekintve igen közel állnak a Kossuth-féle turini programhoz.
Jászi Oszkár a dunai konföderációval kapcsolatos tervét a Monarchia jövője című kötetben tette közzé 1918-ban, tehát még a békediktátumok előtt. A javaslat azonban már így is elkésett.
A Jászi-féle dunai konföderáció alapja a közép-európai nemzetek együttműködési szándéka, vagyis az a felismerés, hogy csakis egyesült erővel képesek hatékonyan védekezni a fenyegető orosz illetve német befolyással szemben. A szövetség tehát demokratikus alapon szerveződne, a tagállamok szabad akarata szerint.
Legfőbb szerve a Birodalmi Gyűlés lenne, melynek felelősséggel tartozik minden egyéb hatalmi szerv. A tagállamok közti vitás ügyekben a Szövetségi Bíróság döntene, melyben minden tagállam képviseltetné magát. Az összes hatalmi szervnél az egyenlő képviselet elvét hangsúlyozza. Nyelvhasználatot tekintve, megpróbálja kikerülni az esetleges káoszt, ezért a nemzeti nyelvek használatának megengedése mellett javasolná egy közös nyelv használatát (német) a felsőbb hivatalnokok számára.
Az állam formájának nem ajánlja a republikánus berendezkedést, Mert az ezzel járó elnökválasztási küzdelmek az egymás közti viszony megrontói lehetnének. Az alkotmányos alapra helyezett örökletes dinasztikus rend azonban ezzel ellentétben közös összekötő kapocs is lehetne az egyes tagállamok között.
A decentralizált, abszolút egyenlőségre épülő szövetségi állammodell sem képes azonban maradéktalanul megoldani a közép-európai nemzetiségi kérdést – ezt Jászi Oszkár is beismeri munkájában. Teljes stabilitás és elégedettség csakis a nemzeti érzékenység csökkentésével érhető el.
Jászi végsősoron egy nemzetek feletti egységes államot képzel el, majd pedig, a legtökéletesebb formát, a világállamot. Ezzel az utópisztikus, a realitás talajától már messze elrugaszkodott elképzelésével zárja művét: „Ezentúl a fejlődésnek már csak egyetlen sui generis-en új típust kellene megvalósítania, a fajközi államot, idegen kultúrák, idegen vallások, szabad egyenrangú szövetségét ahhoz, hogy bekövetkezhessék az a végleges, az egész földkerekségre kiterjedő szövetséges állam, a Civitas Dei, mely úgy a legmélyebb vallásos, mint a legátfogóbb filozófiai intuíció szerint földi pályánk tulajdonképpeni értelme és logosa”.
A történelem majdnem Jászit igazolta. De csak majdnem, s ez az emberiség szerencséje. A XX. század ugyanis valahol ezen „világállam”, világhatalom megvalósításáról szólt, csak éppen nem a Jászi által elképzelt formában. Évtizedeken át két szuperhatalom vívott párbajt azért, hogy eldöntse: melyikük erőszakolhatja rá „békéjét” a világra. A XXI. századra ez csak annyiban módosult, hogy jelenleg (egyelőre) egy hatalom próbálkozik ugyanezzel.
Nagy egységes államban gondolkodók Jászi után is akadtak, így született meg pl. az Európai Unió. Ami azonban – a hangzatos elveken, „szabadságokon” túl – alig több egy gazdasági térségnél. Bővítése pedig sokkal inkább a „régi” tagállamok felvevőpiacainak kiterjesztése, semmint Európa nemzeteinek egyesítése. A nemzetiségi kérdéssel ugyanis nem tud mit kezdeni az EU, minha tudomást sem akarna venni róla. Márpedig a történelemből illő lenne végre megjegyezni, hogy amíg a nemzeti kérdés nem kap megnyugtató rendezést Európában, addig itt szó sem lehet békéről, egyetértésről, európai szuperállamról. Lásd például napjaink szlovák-magyar viszonyát, főleg annak szlovák fél általi értelmezését, „európai” megoldásait… Láthattuk, a „határok légiesedése” és más hasonló, 2004 tájékán hangoztatott szlogenek csak olcsó lózungok voltak, a valóság ettől igen messze esik. A határok igenis léteznek, s elég egy Fico-karakterű utódállami vezető, hogy a határok mellé lövészárkokat is ássanak. A megoldást tehát aligha lehet a nagy közös európai akolban keresni. A mesterséges tákolmányok helyett a természetes egységeket kell újra felépíteni és erősíteni. A mi esetünkben ehhez már „csak” egy erős Magyarországra lenne szükség…
Skrivanek Dániel