A fogalom alapvető értelme szerint az értékes, amit valami oknál fogva megbecsülünk, ami számunkra fontos. Ez lehet anyagi jellegű érték (például egy új autó), de szellemi jellegű is (mint a becsület).
Az anyagi jellegű érték alatt azt is szokták érteni, ami bizonyos (anyagi) haszonnal jár, bár ez már kvantitatív mutató. Tehát amiből több van, az értékesebb (bár ez sem stimmel mindig). Ez ugyan a szellemi értékekre is vonatkozik, ám ha ezt tovább boncolgatnánk, óhatatlanul értelmezési elemzésbe bonyolódnánk.
Maradjunk az értékek anyagi és szellemi fölosztásánál – így is túl bonyolult ez a problémakör.
Ami a világot elsősorban mozgatja, s mozgatta mindig is, az a hatalom, amit (többnyire) pénzzel lehet szerezni.
Tehát a pénz a mindenható. Ha van pénzed, szinte mindent megvehetsz. Néha még a becsületet is, bár az már eléggé ingatag lábakon áll. Csakhogy annyira anyagias lett az életünk, hogy a felfogásunk, értékelésünk is anyagias lett. Ha van pénzed, többet tudsz kiadni, többet vásárolni, s úgy véled, jobb, szebb az életed. Sőt azt is hisszük akkor, hogy ezáltal szabadok vagyunk. Nem elégszünk meg azzal, ami már tegnap is volt, mert holnap már több kell – akár úgy, hogy a régit új tárgyra cseréljük, amely állítólag tökéletesebb – tehát az kell, bár kihasználni plusz képességeit már nem mindig tudjuk. De új tárgyunk van, ezáltal lett minden jobb, úgy véljük.
Így vagyunk a kenyérrel. A mai kenyér jobb, mert frissebb. A tegnapi még bőven ehető ugyan, de kidobjuk, mert az már tegnapi, a mai frissebbre pedig telik. Közben nem vagyunk hajlandóak arra gondolni, miféle pazarlást követünk el. Arra pedig már végképp nem, hogy a kenyér nem csupán étel, hanem szimbólum is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – hadarjuk, ha egyáltalán imára fanyalodunk, s úgy véljük, ez a mindennapi friss kenyérre vonatkozik. Pedig nem: ez a mindennapi ajándék. A kiegyensúlyozott, békés élet. Csakhogy a kenyér szimbolikus értelmét, úgy tűnik, már elfelejtettük. Csak az ámítók zsonglőrködnek álságosan vele, amikor az éhező afrikaiakra emlékeztetnek, holott aki nem éhezett, aligha érti, mit jelent a mindennap ehető kenyér. Csak emberségünket próbálják kihasználni, hogy juttatni kéne az éhezőknek a mi jólétünkből. Azt már persze nem teszik hozzá, hogy a mi európai jólétünk sokban Afrika kiszipolyozásából ered. De amit mi itt eldobunk, abból a legjobb igyekezettel sem tudnánk Afrikát jóllakatni.
Ez nem így működik.
A jólétet nem lehet hamis jótékonykodással megteremteni, pláne akkor nem, ha egy egész kontinensről van szó. A jóléthez előbb a feltételeket kell megteremteni, az az első, hogy egyáltalán elvethessük a kenyérmagot. Aratni pedig csak azután lehet.
Csakhogy olyan messze már nem látunk. Csupán a friss kenyeret látjuk, ami nekünk állítólag minden nap jár. Meg az új tévét, az okostelefont, egzotikus nyaralást, meg hasonlókat. A szellemi értékek helyett az anyagiakat. Karácsonykor elhalmozzuk egymást ajándékokkal, sok-sok ajándékkal, többségükre igazából nincs is szükségünk, de hivalkodni akarunk bőkezűségünkkel, a megajándékozott pedig örüljön és legyen hálás, ugyanakkor rossz a lelkiismeretünk, ha a mi ajándékunk olcsóbb, mint az, amit mi kaptunk.
Mert azt hisszük, minél drágább az ajándék, annál nagyobb szeretetet prezentálunk. Holott tudhatnánk, a szeretet nem anyagi jellegű. A szeretet szellemi kapcsolat, ragaszkodás, azonosulás, gyöngédség, örömteli áldozat, miközben az sem mellékes, mennyire hasznos egy-egy ajándék, mennyire őszinte a szeretet.
Itt Európában a karácsony az egyik legszebb ünnepünk, hiszen ez a szeretet ünnepe. A kereszténység nem véletlenül emelte ki a szeretetet, hiszen ez a legfontosabb, amire az embernek szüksége van. Vajon miért próbálják ezt sokan anyagiakra változtatni? Van egy szép kapitalista mondás: az idő pénz. Nem volna jobb ezt a „pénzt” – az időnket – ajándékozni szeretteinknek? Együtt lenni, egymásra figyelni, egymásnak örülni drága ajándékok nélkül is lehet. A rengeteg ajándékkal elhalmozott gyerekben törvényszerűen hamis értékrend alakul ki: csak az anyagi juttatást fogja értékelni, azt fogja elvárni, a közösen, szeretetben eltöltött időt pedig fölösleges pazarlásnak tartja majd.
Nem valószínű, hogy tudatosan ezt akarjuk, de viselkedésünkkel ezt segítjük elő. Ne mondja senki, hogy ez a divat. A divat múlékony. A szeretet marad.
